Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-06-14 / 24. szám
к-Ь" ш Z о и < о к— он ш со —I < FEDERICO GARCÍA LORCA (Spanyolország) К А S Z J r ^^1 fogadó Láttam egy fogadót, a domb aranyló oldalán, az országút ezüstfolyója mentén. A római hitnek e roppant búzaszókeségű árnyalataiból mélabús színfoltként tűnt elő az éveire ráunt vendégfogadó. E vén fogadóban, köpenyes, szúrós szakállú, senkire nem néző és folyton libegő alakjaikban egy halott spanyol szellemiség é^ tovább minden erejével... Ez a fogadó, amit én láttam, odaillenék háttérnek Espanoleto valamely alakja mögé. A kapuban taknyos gyerekek ácsorogtak. Az ilyeneknek mindig egy darab kenyér van a kezükben, ruhájuk csupa morzsa. A kapu mellett okkersárgára festett korhadt kőpad, előtte szivárványos tollú, peckes szultánkakas, körülötte az élvvágyó tyúkok nyújtogatják nyakukat kedves-kacéran. A mező oly hatalmas és a zengő nap színe oly fenséges volt, hogy a vén ház picinységével szinte eltűnt a messzeség gyomrában . . . Mint valami óriási gordonka vonója súrlódott a szél a fülekhez, a gyerekek meg, a tyúkok kotkodácsolása közepette, egy üveggolyóért veszekedtek és sivalkodtak, hogy az ég is rengett bele . . . Belépve, mintha kisebb barlangba toppant volna az ember. A szennyes falakon végigcsorgott a faggyús zsir, a gerendák sarka sárgásfeketén mélyedt a falba, mélyedésükben a pókhálók selyem csillagai villogtak. Az egyik sarokban állt a söntés, a flaskákban nem volt dugó, a széles szájú borostái ócskavasnak is beillett, a néhány bádogkancsó behorpadt a sok használattól, és a két nagy hordó mindig lehetetlen bor szagát árasztotta. A söntés olyan volt, akár egy fekete zsírral bemázolt pohárszék. Ezrével lepték el a legyek Amikor elállt a szél és elhallgattak a gyerekek, csak a legyek ideges szárnycsapásait lehetett hallani, és az öszvér iázását a közeli istállóból. A verejték, meg a trágyaszag tömör fülledtsége mindenbe beleitta fiíagát, A mennyezetről legyekkel csipkézett kötelek függtek. Itt talán még embert is akasztottak. Egy délidőre elálmosodott legény nyújtózkodott lomha közönségességgel, cigányos ajkai közt szörnyű cigerattacsutka, egy napbamította szőke gyerek játszadozott valamivel, poszméh zümmögött körülötte; néhány vénember hortyogott batyuként elheveredve a földön; előrebillent kalapjuk befedte arcukat. Az istálló poklában a béresek meg-megkongatták a kolompokat, míg az öszvércsődöröket szerszámozták. Távolabb, a ház végén, homályos foltok közt a kemence ragyogóan tiszta ékszere csillogott: nyitott ajtjából limogesi rezes zománcok alvadt fénye vetült a szájtáti cselédlányra. Legyek, szél, csend, nyugalom —< a nyomasztó levegőben mindenki bóbiskolt. Egy öreg óra — oly vén volt, hogy már szinte habozott, mondja-e az időt — dohos ünnepélyességgel ütötte el a tizenkettőt. Kékblúzos szenesember lépett be, s fejét vakarva, érthetetlen szavakat dünnyögve üdvözölte a fogadósnét, egy rendetlen teremtést. Akarsz egy pohárral? Ö meg: — Nem kell, rossz a torkom. — A faluból jössz? Nem. A nővéremtől. Megkapta azt az új betegséget. . . — Ha gazdag volna — válaszolta a vézna asszony —, biztos meggyógyította volna már az orvos . . . Hej . . . dehát, a szegények!. . . A férfi fáradt mozdulattal intett, majd megismételte: A szegények! ... az, a szegények! Aztán közelebb léptek egymáshoz és hal kan susogva folytatták az egyszerű embe rek örök danáját Később a többiek felébredtek a beszélgetés neszére és fecsegni kezdtek. Mert nincs, ami könnyebben kihúzza a szót két emberből, mintha ismeretlenül egy fedél alá kerülnek . . . Mind belefeledkezett a beszédbe, kivéve az állapotos nőt. Rajta az a fajta fáradtság érződött, melyet a halálra készülők, vagy a halált már nagyon közel érzők szemében és mozdulataiban látni. Kétségkívül ez a vézna asszony volt legérdekesebb ember az egész fogadóban Eljött az ebéd ideje; mindannyian zsíros papírokat és bőrszínű fekete kenyeret vettek elő tarisznyájukból. Motyójukat lerakták a poros padlóra, aztán bicskájukat kinyitva hozzáláttak. A kezük nehézkes volt, mintha kőből faragták volna. Ujjaik közé vették a nyomorúságos, szegényes táplálékot, vallásos áhítattal emelték a szájukhoz, azután kezüket a nadrágjukba törölték. A fogadósné vörös bort töltött piszkos üvegpoharakba. Vastagon röpködtek a legyek az édes kutacskák fölött és párosával hulltak a poharakba. Az asszony mocskos ujjai mentették ki őket a halálból. Füllesztó hullámokban áradt a szalonna, az istálló és a napsütötte rét szaga. Az egyik sarokban, néhány zsák és deszka közt, a nyújtózkodó legény hörpölí valami színes levest. A szolgálólány, aki eléje rakta, csiklandósan nevetgélt a legény illetlen próbálkozásain. Az utasok fölvidultak a bortól meg a táplálkozástól. Egyik-másik, akár meri jobb kedvű, akár mert bánatosabb volt a többinél, valamiféle egyhangú dalocskái dünnyögött a foga közt Aztán elültötte az egy órát, a fél kettőt, a kettőt. De semmi nem változott. Folytatódott a paraszti alakok felvonulása. Az efféle ember mind egyformának tűnik. Szemüket folyton összehúzzák, meri megszokták, hogy egész életükben a mezői és a napot nézzék . . . Aztán asszonyok jöttek, olyanok, akár egy vékony venyigenyaláb, szemük beteg, testük hajlott; jöttek, mint az áldozati bárányok, indultak a szomszéd városba, hogy meggyógyítsa őkel valaki. És jött ezerféle kupec, övükben ostor, az Anyám is felbukkant hirtelen, hálóingben, mezítláb: ezúttal remegve, álmatlanül várt az ágyban. — Alberto! Mama! Egymás karjába borultunk, és egy szót se tudtunk kinyögni, de ott, a vállán, elmondtam mindazt, amit szavakkal nem tudtam elmondani, bocsánatot kértem az anyaszivtől: miért is nem maradhatnak gyerekek a gyerekek? Miért rabol el minket a világ tőletek, anyáktól? Tudom, jól tudom, hogy náluk van a béke, a biztonság, talán a boldogság birodalma is. Mégsem lehet, nem vonhatjuk ki magunkat az élet alól. Ilyenek vagyunk. Törvény ez? Kegyetlen törvény, de ez a törvény. Bocsáss meg, mama. És ő bólintott; igen, igen, így van, semmit sem tehetünk, így van, senki sem tehet semmit. A beszélgetés más formában, a következő héten folytatódott. Azt mondta anyám: — Szükséges egyáltalán, hogy minden vasárnap hazajöjj? Azt mondod, Torinóban jól érzed magad, minek fárasztod magad? Én, a magam részéről, nagyon örülök, ha láthatlak, te vagy a legkisebb, de ha jó helyen tudlak ... — Beszélj világosan, anyácskám. Az én anyácskámnak ürügyeket kell keresnie? A homloka közepén egy egyenes redő húzódott, ez a redő is az én művem volt. — Azt gondolod, hogy rejtegetnivalóm van előtted? r 7 — Igen, biztos vagyok benne. Bizonytalanul nézett rám. — Azt gondolod, hogy vigyázatlan vagyok? — Övatos vagy, tudom, de ezek olyanok, mint az egerek, minden házba jut belőlük, és mindenről tudomást szereznek. zat? Itt is? Nem tudom, jaj, nem tudom. Miért nem mondod meg az iga-Mert nem ismerem. Gyanakszol valakire? — Nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Megbízható emberek is vannak. Rájöttem hát, hogy ő a világ legegyszerűbb asszonya, konspirál, szövögeti a védőhálót körülöttem. Egy kicsit ezért, egy kicsit mert úgy gondoltam (főleg november után, mikor az úgynevezett bolognai merénylet követeztében az ellenzéki sajtót betiltották, és a pártokat megszüntették), hogy Olaszországban már nem nő fű és hogy a szabadság és zsarnokság kérdése átlépte immár a határt, és szétáradt az egész világon, de legalábbis a világnak azon a félszigetén, amit Európának hívnak, a mehetnék, komolyan elkezdte birizgálni az eszemet. Amadeo elment. Buozzi elment. Abban az időben ment el Turati is. Porziót hónapok óta hivatalosan kitiltották. A hős lelkű elvtárs eltűnt, de csak öt napra, aztán visszajött, és nekünk, akik izgatottan körülvettük, így nyilatkozott: — Nincs olyan törvény, ami megparancsolná nekem, hogy elhagyjam a várost. Az önkény, önkény. Aki beletörődik, éppolyan bűnös, mint az, aki alkalmazza. Tehetnek amit akarnak, én maradok. — És maradt, de ettől a pillanattól kezdve állandóan nyomon követték, felügyelet alatt tartották, mint a legveszedelmesebb gonosztevőt, úgyhogy a legcsekélyebb tevékenységben is megakadályozták. — Mama, és ha elmennék?- El, kisfiam? És hová? — Nem tudom, még nincs határozod elképzelésem. Például Franciaországba Erőltetetten mosolygott: ■ Neked kell ezt eldöntened. — Nem fájna neked nagyon? — A képmutatás, a képmutatás remegett az ajkamon, és a mosolygás képét vette fel.- Mindegyikünk saját maga választja meg a maga életét. Tégy, amit akarsz.
