Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-31 / 22. szám
A Budapest közelében lévő fóti Gyermekváros Európa, de állíthatjuk, hogy a világ pedagógusai figyelmének a központjában áll. Igazgatóját, dr. Barna Lajos pedagógust gyakran hívják nemzetközi értekezletre, hogy beszámoljon az intézmény eredményeiről. A városkában pedig rendszeresen megjelennek külföldi pedagógusok, szaktekintélyek, újságírók, nevelési intézmények dolgozói, a keleti és nyugati félteke képviselői. A „városkaput" átlépve barátságos, családias légkör fogad bennünket. Szemünkkel mindjárt azt fürkésszük, keressük, miért „város" a Gyermekváros. Hiszen az első pillanatban is nyilvánvalóan megérezzük, hogy nyoma sincs a benzinszagú, füsttől nehéz levegőnek, a motorzúgástól hangos utcáknak, a fák, zöldterületek nélkül magasba emelkedő toronyházaknak. Ellenkezőleg; a képzeletünkben, álmainkban élő városka látványa tárul szemünk elé, mintha csak azt hirdetné; ilyen is létezhet. A gyermekváros — gyermekparadicsom ! j. negyvenhektáros ősparkß\ bon, о fák sűrű lombja mögül elő-előbukkan egy épület, szelíden csörgedez egy patak, két kis tó tükrén időzik a napsugár, sport- és játékpályák, strandfürdő teszi vonzóvá a várost. A város, amely kilencszázhúsz gyermeknek nyújt otthont. Árváknak, félárváknak, akik elvesztették családi otthonukat, támaszukat, akik állami gondozásra szorulnak, akiknek az állam biztosít szociális és erkölcsi támaszt, biztonságot. Az őslakók 1957-ben érkeztek Fótra. A „honfoglalásra" így emlékszik vissza dr. Barna Lajos igazgató: — Négy gyermekintézményben szerzett tapasztalataimmal és egy jó törzsgárdával érkeztünk ide, hogy birtokba vegyük az egykori Károlyi-palotát, parkjával együtt. Nem ajtókulcsokat vettünk át, hanem átalakításra, berendezésre váró épületet, beépítésre váró telket. Saját verejtékünk árán teremtettük meg az otthonunkat, mert meggyőződésem szerint ez az otthonteremtés egyik alapja. Ha enni akartunk, rendbe kellett hozni az éttermet, ha nyugodtan akartunk aludni, hálószobát kellett berendeznünk, ha tisztán akartunk járni, mosodát kellett nyitnunk. Aztán, ahogy az évek teltek, egyre gyarapodtunk, mint a jól gazdálkodó család: felépült az óvodások pavilonja, az iskola, a kórház, öt év múlva már strandfürdőnk is volt, ma saját autóbuszunk, mozitermünk van ... A család hatalmassá nőtt. Európa legnagyobb gyermeknevelő intézményévé. Másutt, és általában a világ minden részében, kis létszámú gyermekotthonokat létesítenek. Igaz, a nagy családban mindig több a gond, de több az öröm is, több szál fűzi egybe a közösséget. A családfő, a mindenki „kedves igazgató bácsija" életének története nem csupán egy ember élettörténete. Több évtizedes munkája a gyermeknevelő intézmények történetének része lett, nemcsak hazájában, Magyarországon, hanem nemzetközi viszonylatban is. Minden életmegnyilvánulása szorosan összefügg a nagy család életével. A kettő egymástól elválaszthatatlan. Életcélját, elképzeléseit, ólmait beleépítette a „csalódja" életébe, jövőjébe. Neki természetes a hangosan, változatosan zajló élet, a gyermekzsibongás, őt inkább a csend, a nyugalom riasztja, mint a jó molnárt, aki csak akkor ébred fel, ha megáll a malom . . . Kilométereket sétálunk, amíg bejárjuk az óvodások „meseországát", megtekintjük a szolgálati lakásokat, aztán a fiúk, lányok otthonát, a legnagyobbak, a 14—18 évesek kollégiumát. A folyosókon, lakószobákban függönyök, szőnyegek, térítők, emléktárgyak jelzik, hogy nem szállás ahol élnek, hanem otthon. Olyan szobát is láttunk, amelynek négy falát lakói kalocsai pingálással díszítették. A lakóegységek külön épületek, a család azonban közös életet él. Főleg tanítás után, a szabad idő megszervezésében nyilvánul ez meg. Az iskolai és tanműhelyi foglalkozásokon kívül számtalan lehetőséget találnak a gyerekek képességük, egyéni hajlamuk fejlesztésére. Zenei, képzőművészeti vagy sportkörökben tevékenykednek hozzáértő szakemberek vezetése alatt. A Gyermekvároshoz tartozik egy százhektáros tangazdaság is, amely több tekintetben hasznos. Részben, mert kertészeti szakképzés folyik itt, s részben, mert a termelés eredményeiből olcsóbban, gazdagabban és főleg frissebben jut zöldség, gyümölcs a közös konyhára.. De egyéb szolgálatok végzésében is önellátóak: ebbe tartozik az élelmezés, mosás, fűtés, karbantartás, pénzügyi gazdálkodás, postaszolgálat, varroda működése, tanoncképzés. Ebből következik, hogy a „zsebpénzen" kívül kereseti lehetőségük is van. Mire költik? — érdeklődünk. — Akinek több van, az szebb ruhát varrathat magának, dupla fagylaltot vehet. Úgy általában pedig mindnyájuknak több jut a konyhára, gazdagabban teríthetjük vendégváró asztalunkat, ha a már felnőtté serdült „gyermekünk" hazalátogat. Mert tizennyolc éves korukban önálló életet kezdenek, de mindenkit viszszavárunk, mint távoli családtagot. Ezért terebélyesedik egyre a családfánk. És vissza is térnek. A régi gyermeknapok, születésnapok, farsangi mulatságok, ünnepi estek emlékké érlelődő hangulatai visszahozzák őket oda, ahol gyermekéveiket töltötték, ahol felnőtté váltak. És viszszajönnek életük nagy napjainak megünneplésére is: itt tartják esküvőjüket, gyermekük névadó ünnepét. Shogy ne csak a családi harmóniáról beszéljünk, a szomszédi kapcsolatokra terelődik a szó. — Jó szomszédságban vagyunk a Trencín—Zlatovce-i fiatal Gyermekvárossal, és érdeklődéssel figyeljük indulásukat. A fiatal intézmény sok tekintetben különbözik a miénktől, modernebb, merészebb. Dr. Barna Lajos igazgató szomszéd-kollégájára, az éppen jelenlevő Stefan Rehákra, a zlatovcei Gyermekváros igazgatójára szegezi tekintetét, amikor azt mondja: A világ tekintete most önök felé irányul, kívánjuk, hogy minden sikerüljön! A siker — vitatható fogalom. Mert a nevelésben nincs happy end. A felnőtt családtagok kirepülnek az életbe, önálló életet kezdenek, megalapozzák a saját családi otthonukat. És a család egyre bővül, mert helyükbe újak jönnek, a háromévesek. A nevelési munka ritmusa újabb és újabb erőfeszítésekre ösztönzi a szülőket helyettesítő nevelőket. MEGYERI ANDREA volna. Az első a parasztokhoz szólt. Hangsúlyozta, hogy a föld azé, aki dolgozik rajta. A másodikban a munkásságnak beszélt a szocializmusról. — Amikor végül, hosszú évek múltán visszatérhettem hazámba, egy martini üzlet elárusítója lettem. Itt ismerkedtem meg a jövendőbeli férjemmel, a cellulózgyár egyik kommunista munkásával. Házasságkötésünk után ide költöztünk, ebbe a kis szklabonyai házba. 1924-ben én is beléptem a kommunista pártba — A felkelésről beszéljek? ... 1943 decemberében jelent meg itt az első szovjet katona, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Attól kezdve parancsnokok jöttek, partizánalakulatok vezetői, különféle nemzetiségűek, máskor meg csak szűk szavú utasítások, hogy mit, hogyan tegyek. Gyakran egész partizáncsoportokat jelentettek be éjszakára, akiket meleg étellel kellett ellátnom. Egyszer francia partizánokat vártam így, de csak reggel felé érkeztek meg, ittak egy kis konyakot, s máris mentek tovább. — A franciák alakulatában dolgozott egy fiatal szlovák fiú is, Stefan Gronsky, Egyszer az alakulatával együtt ő is nálam járt, továbbindulásuk előtt így szóltam hozzá: „Hallod-e fiacskám, tudod, hogy a hegyekbe mentek? Kibírod te azt? Nem kellene visszatérned inkább az édesanyádhoz?“ „Nincs hová visszatérnem — mondta a fiú — az anyámat meggyilkolták a németek, de magát, mamának fogom szólítani, ha megengedi,“ Hát így lettem én a „partizánok anyja“. — Ebben a házban rendeztük meg 1944. augusztus 21-én a tűzoltók bálját, hogy a különféle alakulatok katonái feltűnés nélkül találkozhassanak egymással. — A németek ugyanabban az évben, szeptember 30-án felégették és kirabolták a falut. 140 férfit elhurcoltak innen. „Mindet agyonlőjük! Kivétel nélkül!“ — üvöltötte a német parancsnok, s a tolmács megismételte szavait. Bár ahhoz, hogy tudjuk, innen ma csak a vesztőhelyre vezethet az Ц EGYVERREL K' ENYÉRREL utuk, nem volt szükségünk tolmácsra. Október 3-án húsz szklabonyait halálra kínoztak, hármat agyonlőttek, a többit kényszermunka-táborba küldték Németországba. Szklabonya, a kis partizánfalu a Szlovák Nemzeti Felkelésben szerzett érdemeiért a Dukla Emlékérmet, a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének kitüntetését, az SZNF érdemrendjének 1. fokozatát és a Francia Köztársaság kitüntetését kapta. A „partizánok anyja“ élete és munkássága szerves része lett a falu történetének. Obozová elvtársnőnek fiatal kora óta az ellenállási mozgalom, a forradalom, a háború jegyében zajlottak évei. Mindig ott harcolt a legelszántabbak között az első sorban. Egyforma hozzáértéssel tudott bánni a főzőkanállal, a kapával, a puskával és a gépfegyverrel is. A megsárgult iratok, fényképek, dokumentumok újra visszakerülnek a szekrénybe, az emlékezést most más téma, — a hétköznapok aprócseprő gondjai váltják fel. Újabb eseményeket is megtudok a falu életéből. Amikor elbúcsúzunk, arra gondolok, hogy még mindig nem kopott frázissá a régi jelszó: „Harcban, munkában első“. Dr. MILAN PIOVARC1
