Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-05-10 / 19. szám
h* Ш z о и < о ь* ОС ш со —1 < Szero Honzodjan örmény író, számos regény és elbeszélés szerzője. Örményország déli részén Goris községben született 1915-ben. Ifjúkora egybeesik a szovjet hatalom megszilárdulásával. Gyermekkorában édesapja mellett segédkezett, aki levélhordóként látogatta a nehezen hozzáférhető hegyi falvakat. Később tanitó lett egy vidéki iskolában. A második világháború idején fegyverrel a kezében harcolt hazája szabadságáért. Az itt közölt Urai elbeszélés az eredeti rövidített változata, az író gyermekkori emlékeit idézi fel. Az Eső után cimű gyűjteményben jelent meg. I. De az már rég volt. Az ösvény kanyargós cérnaszála bizonytalanul húzódik a völgykatlanból a Füstölőrét kiszikkadt talaján. A szabad térségbe óvatosan lopakodik, mintegy visszafojtott lélegzettel — mert a sziklás szorosban csak úgy hemzsegnek a mérges kígyók. Apám azonban levélhordó, nincs más választása. A Füstölörét körül meglapuló falucskákba más út nem vezet. Ott pedig a szemek, a szivek várják a messziről érkező híreket. Kapaszkodunk fölfelé a gyalogúton, apám vállán nagy levélhordótáska lóg, az enyémen pedig kicsi. Hosszú volt az út. Mire elértük az első települést, már szinte szédültünk a szomjúságtól. Roppant széles a Füstölőrét, égaljától égaljáig húzódik. Hosszú a mi utunk és ivóvíz csak egy helyen lelhető — a Fogolyforrásnál. Ha ott nem oltod el a szomjadat, kirepedezik az ajkad, mind a füstölőréti talaj, és lehet hogy nem is érsz célba .. . Kapaszkodunk a felforrósodott sziklákon. Köröskörül se fa, se fű, se virág. A tűző naptól áthevült por a kígyók tenyésztalaja. Talán azért van az, hogy a teve a kigyómarástól a helyszínen elpusztul. Itt-ott emberi, meg állati csontvázakat látunk. Talán száz éve porladnak itt, talán ezer is. Ahogy elhaladunk a csontvázak mellett, apám mindig elhallgat és szorosabban fogja a kezemet. Csak a Fogolyforrásnál oldódik fel ismét a nyelve. Apám, a vállán keresztülvetett táskával, letérdepelt a forráshoz. Szájunkat hosszan odatartottuk a kőedényhez, ahova a viz IM Z < Z vékony erecskéje folyt a sziklából. Apa a haját is megszórta vízzel, nekem pedig vizes lett az arcom. Elsőnek én szoktam inni. — A kisebbnek elsőbbségi joga van vélekedett apám. Ittam. A kőtál egykettőre kiürült. Apám várt, amíg újra megtelt. Sokáig ivott, alaposan. És állandóan Hacsipapot dicsérte, hogy most is kiirtotta a kígyókat a szorosból. Hacsipap ördögien ügyes ember volt. No, csak gyere mérges kígyó, megszorítom jól a torkod Apa lenyalintotta a bajuszáról a vízcseppeket, és rátámaszkodott a harmatcseppes sziklára. Én meg Hacsipapra gondoltam. ö mindent tud a világon, még kígyót ölni is! Aztán Soger anyó jött a forráshoz (már akkor is, anyókának láttam) és vele a sovány, nyúlánk Aszth. Soger anyó Hacsipap unokájának, Mamber pásztornak volt a felesége, és tizenegy gyermek anyja. Legfiatalabb leánya, Aszth — Csillag — úgy tapadt a szoknyájához, mint a folt. Soger anyó kosarat vitt a hátán, bizonyosan földiszedret szedegetett a Füstölőrét lankáin. A kosarat a földre helyezte, vizet vett a tenyerébe és megitatta kislányát, aztán maga is kortyintott, és megkérdezte apát: Mi újság, postás testvér? — Semmi — sóhajtott apa. — Megint szárazság van . . . Soger anyó végigsimította Aszth összeszaggatott ruhácskáját. — Miért is hoztalak a világra? Egy pillanatig sem maradsz veszteg, úgy rohangálsz, mint az eszeveszett. A ruha szinte elég rajtad. Soger anyó belepirult a szégyenbe lánya miatt. De apám is kényelmetlenül érezte magát. A nadrágja a bőrzekéje folt hátán folt. Soger anyó egy marék földiszedret nyújt felém. — Egyél, hogy nagyra nőj. Ha nagy leszel, hozzád adom Aszthot feleségül. Aszth égetően csípős csalánnal paskolja a meztelen térdemet. Összeszorítom a fogamat, olyan képet vágok, mintha egy cseppet sem fájna, de nem merek a szemébe nézni, amely olyan fekete, mint az érett földiszeder. Aszth térde meg a válla is meztelen, valami szégyentelen bokor elszakította kartonruhácskáját. Érzéketlen bokor! Vagy talán nem is volt az érzéketlenség? Miért paskolt engem Aszth a perzselő csalánnal? Ha most nem állna itt apám, meg Soger anyó, úgy '’égig suhogatnám a meztelen vállát, hogy legalább haláláig perzselné a helye. — Soger, Mambre otthon van? — kérdezi apám. Mambre sovány, beteges ember, jó hogy el nem viszi a szél. Szeme mélyén örökké szorongás fészkel. — Nincs otthon — sóhajt fel Soger anyó — a hegyekben barangol a kecskékkel. Aj, jaj, jaj . . . Apám is fájdalmasan felsóhajt. Aszth kiölti rám a nyelvét. Apám tovább kérdezősködik. — Hacsipap otthon van? — Csépelni ment — válaszol Soger anyó. — Levelet viszel neki? Azt. Sokáig beszélgetnek erről is arról is, és sokat sóhajtoznak. Végül elválnak s mi ketten tovább bandukolunk nehéz, gyötrelmes utainkon, ők ketten pedig a magukén. . . De az már rég volt A kocsi a Füstölőrétek felé kapaszkodik. Csikorog az apró kavics. Sima, jó az út, de bennem újraéled a régi félelem. Gracse mérnök ül mellettem, Soger anyó legfiatalabb unokája. Amikor levélhordótáskával botladoztam itt Gracse még nem is volt a világon. És amikor a falujukban tanitóskodtam, Gracse még pelenkát viselt. Most viszont . . . Mire Gracse elmondott néhány viccet, kiértünk a szorosból a Füstölőrétre. Akármennyire nézelődtem, nem találtam rá a régi ösvényre. Nem csoda, hogy is lelné meg az ember a nagy folyóban a patakok vékony cérnaszálát? Az ösvény eltűnt. Kopár földön állunk. Gracse feszült figyelemmel néz Fogoly-forrás felé. Vajon mit lát az őszi aranyban? Talán egy fogolycsapatot, amely odarepült? Vagy arra vár, hogy megérezze a forrás nedves leheletét? Figyelem a tekintetét. ,Mi lesz, ha előbukkan Mambre bácsi, Soger anyó, az apám vagy Hacsipap? De nem, egyikük sem bukkan elő. Ha legalább Aszthot láthatnám, hiszen ezen a vidéken lakik. Soger anyó és Mambre bácsi is még egészségben él. Csak Hacsipappal és apámmal nem találkozhatom. Se ma, se holnap soha. Gracse megragadja a kabátujjam. Hallod, a föld alatt vannak! Kezdetben féltem: születésétől kezdve hozzászokott a levegőhöz, a napfényhez és a szélhez (eltekintve attól az alig tíz évtől, amit közben a novarai hentesüzletben töltött), s a vidék, a változó évszakokkal, és változó időjárással, az illatok, az állatok és növények, a zajok, a viharok és esők, a csillagok és a szivárvány csodás ragyogása, az éjszakai madárének a kertben, és a rigók, és a hűséges bárótok egész serege, akik között az ő munkálkodása nem ismert megállást, sem változást, mindez önálló életmóddá alakult, mondom, a vidék szülte őt és alakította bizonyos értelemben magához hasonlóvá. Hogyan fogja hát anyám elviselni, kérdeztem magamtól, ahol szabadon lélegezni sem lehet? Mégis, így történt. Én akkor Milánóban voltam, az egyetemre jártam, és nem tudom megmondani, mert nem láttam, mibe került neki ez a lemondás, ez az eltemetkezés, az utolsó gyökér, az utolsó szál elszakadása, csak azt tudom, hogy úgy viselte el, mintha az áldozat, a lemondás nem volna akkora, alapjában véve nem volna jelentős. Erre született az anyám: az áldozatra. Ez volt a hivatása. Mikor apám arról beszélt vele, hogy el kell hagyni Grampát, nem tett ellenvetést, ellenkezőleg, láthatólag még örült,is. Arra gondolhatott, hogy el a legegyszerűbb és legtermészetesebb módja annak, hogy & r/y r megmentse apámat, és megmentsen engem, hogy megmentse a csalód egységét. De nem volt mit tenni: a széthullás megindult, és már nem állhatott meg. A család olyan, mint egy fa, ugyanolyan a megjelenési formája, az eseményei, a története. A fába mérget fecskendeztek, ami daganatot okozott: a daganat én voltam, a méreg pedig az eszmék, amelyeket magamba szívtam. Egyhangú, eseménytelen élet kezdődött számára, háziasszony lett a legteljesebb mértékben. Nem rigófüttyre ébredt már reggelenként, hanem a San Gaudenzio harangszavára, a tejeskannák csörömpölésére. 1924 tavaszán beléptem a pártba. Emlékszem az egészre; elhatároztam, hogy az öreg Ballarióhoz fordulok ez ügyben, aki négy-öt éve közölte a cikkeimet az II Lavoratore című hetilapban. Ehelyett azonban az történt, hogy egy nap, mikor a nővéremhez indultam, aki hadiözvegyként maga is beköltözött a városba, útközben összefutottam Bonfantini nevű tanárommal, ö 1915-től 1922-ig Novara szocialista polgármestere volt, persze m'bst kiebrudalták; engem négy évig tanított matematikára. Kerékpárral voltam én is, ő is. Villanásszerűen született meg az elhatározásom, intettem, hogy álljon meg, és én is megálltam. Egy kicsit mintha meghökkent volna Bonfantini tanár úr, de megállt, és ott, a fűvel benőtt keskeny úton, egy tavaszi virágruhába öltözött sövény árnyékában rövid párbeszéd hangzott el: Jó napot, tanár úr, emlékszik rám? Emlékszem, jó napot! Nagyon örülök, hogy találkoztunk, örömmel látom, hogy jó egészségben van. Szeretném megkérni egy szívességre. Bonfantini tanár úr inkább meglepve, mint nyugtalanul nézett rám ebben a nagy elhagyatottságban, ezekben a mindenfajta meglepetésekkel teli években. Szóval elhatároztam, hogy belépek a pártba és szeretném, ha támogatná a kérelmemet. — A pártba? Melyik pártba? Én most az egységpártban vagyok. Maga egyetemista? — Igen, Milánóban. — Tudja, hogy ebben a pillanatban az emberek kilépnek a mi pártjainkból, nemhogy csatlakoznának?
