Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-22 / 12. szám

„Én is ugyanavval kezdhetem, mint tán legtöbb munkatársnőm: vallásos voltam ... Egy ízben szó esett az iskolában az úgynevezett pápai indexről, mely — mint tudjuk — azoknak a könyveknek és újságoknak címeit tartalmazza, melyeket ha katolikus hívő olvasni merészel, kizáratik az egyházból ... Fel volt említve ebben a Népszava című munkáslap is. Igen kíváncsi voltam, miféle istentelenségeket tartalmazhat ez az egyházi átokkal sújtott lap és a tilalom dacára elolvastam egy számot. Legnagyobb csodálkozásomra semmiféle hitetlenséget, istentelenséget nem találtam benne, hanem ehelyett magunkfajta szegény emberek keserves panaszait, tisztességes munkabér-követelését, néhány gazság leleplezését... Ez a dolog akkor gondolkodóba ejtett. Itt valami huncutságnak kell lenni. Hát azért tanítanak minket arra, hogy nem szabad elolvasni ezt az újságot, mert az igazságot tudnánk meg belőle? Ez volt az első lépés a világosság felé."

Ezeket a sorokat Kozák Józsefné írta ötven évvel ezelőtt a Nőmunkás hasábjain. Abban az időben, amikor harcos elődünk a Nőmunkás így jellemezte a hazánkban élő nők helyzetét:

„A szlovenszkói dolgozó nőkre jellemző feltűnő közömbösségük és nagy bizalmatlanságuk a haladó eszmékkel szemben. A nyomort, elnyomatást, éhséget és rabszolgaságot egészen természetes dologként viselik el. E jelenség bizonyára a régi, reakciós nevelésben leli magyarázatát és abban, hogy a papok nagy befolyást gyakorolnak rájuk. A pap az egyedüli ember, akihez bizalommal fordul a szlovenszkói munkásnő.

És mégis: a szlovenszkói munkásnők helyzete hasonlít az évszázadokkal ezelőtt divatos rabszolgasághoz, így nem csodálatos, hogy éppen az egyház urainak legjobb támaszai... A munkásnők életkörülményei csak a vízözön előtti idők viszonyaihoz hasonlíthatók. Rengeteg munkáscsalád külföldre költözött. A burzsoázia, amely 1918-ban taktikázott és visszavonult, most újból kieresztette karmait. A gyülekezési és szólásszabadságot csendőrökkel nyirbálták meg. Hét év alatt 28 munkás lelte halálát a csendőrfegyverek előtt.

Hát a munkásnők? Eme aljas viszonyok közepette kétszeres terhet viselnek a nők. Robotolnak a gyárakban napi 11 koronáért, a drágaság fokozódik, a család

nem képes fenntartani magát...“

A proletárasszonyok már akkor keresték és a forradalmi sajtó segítségével megtalálták az utat az igazsághoz. Hübseh Sámuel Nővé Zámky-i (érsekújvári) levelezőnk így emlékezik erre:

„Keserves helyzete volt a proletáranyának. Mi férfiak reggel elmentünk hazulról, persze délben nem mentünk haza. Ebéd úgysem volt. A gyerekek azonban az édesanyjuk szoknyáját rángatták: Éhes vagyok! És anyjuk csak vigasztalta őket, majd jön édesapa, hoz kenyeret.. . Igen sok proletárgyerek halt meg TBC- ben, vagy alultápláltság miatt. Az egyház így vigasztalta a proletárasszonyokat:

— Jó nektek, szegények, mert tiétek a mennyek országa.

Csakhát ezzel nem lehetett a síró gyermekeket jóllakatni... A kenyér, az élet igazságát keresték ezek az asszonyok. Chmelár Lajosné, Gondzsala Istvánné azért állt az éhségmenet élére, mert tudták, hogy munkára, kenyérre van szükségük. Prochászka Józsefné, Oszvald Mária, Pálenyík Ferencné — és még sokan mások — ezért vállalták a harcot, a küzdést, mert ráébredtek, hogy ki kell harcolni annak a társadalomnak a megteremtését, ahol jólétben élhet a munkásember. Nem szabad őket elfelejtenünk.“

Küzdelmes életük, meggyőződésük is hozzájárult ahhoz, hogy utunk kezdeti - szakaszára visszapillantva, büszkén vallhassuk: az ő nyomukba lépve haladunk tovább.

Ügy, ahogyan erről Kalap Anna elvtársnő beszélt: „Valamikor, amikor a dolgozó embernek kenyér helyett a túlvilági boldogság ígéretét adták, mi kommunisták csak álmodtunk arról, ami ma minden becsületes munkásnak megadatott. Ez a jólét, gazdagság, szocialista társadalmunk eredményei mind a mi utunk igazságát bizonyítja. És a szocialista társadalom békés, boldog körülményei közepette mindenkinek meg kell tanulnia, rá kell ébrednie a tudományos világnézet igazságára. Arra, hogy fejlődésünk, haladásunk alapja és biztosítéka két kezünk munkája: emberi erőnk, összefogásunk.

Ezt kell megtanulnunk és erre kell egymást megtanítanunk. A proletárasszonyok ötven évvel ezelőtt vállalt útján így haladhatunk öntudattal egyre tovább, így érhetünk egyre messzebbre mindannyian — a szocialista társadalom felvilágosult, művelt asszonyai.

'<

>

o

N

t/i

<

A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉS A SZLOVÁK TÖRTÉNELEM LEODICSOBB FORRADALMI HAGYOMÁNYÁT HOZTA LÉTRE. SOHA AZELŐTT NEM HARCOLT A SZLOVÁK NÉP ILYEN SZAMBÁN ÉS‘OLYAN HALADÓ CÉLOKÉRT, MINT A SZLOVÁK NEMZETI FELKELÉSBEN. A SZLOVÁK NEMZET IOY FEJEZTE KI A FASIZMUS IRÁNTI ENGESZTELHETETLEN GYŰLÖLETÉT ÉS AZT A VAGYAT, HOGY A CSEH NÉPPEL KÖZÖS

Államban, egy uj csehszlo-VAK KÖZTÁRSASÁGBAN ÉLJEN.

Szlovák Nemzeti Felkelés Színháza nevet kapta.

A felkelési színház történetéhez azonban személyes emlékek is kapcsolódnak. Nada Hejná így emlékezik:

— Éppen a „A szívvel nem szabad játszani" című darabot próbáltuk, amikor valaki berohant a próbaterembe és azt mondta, hogy egész Turec tele van partizánokkal és indulnak a németek ellen. Kolléganőmmel felsikoltottunk örömünkben. Akkor még nem tudtuk, milyen nehéz lesz ez.

— Nem úgy, lányok — szólaltak meg szilárd, de meggondolt hangok. — Mindannyian üdvözöljük a dolgot, de még nehéz harc vár ránk.

— Mi azonban sokáig hittük, hogy mór a felkelés meghirdetése megfutamítja a németeket az országunk-.

Minden városban van egy megszokott hely, ahol az emberek találkoznak, hogy azután szórakozni, vagy a dolguk után induljanak. Martinban ez a hely a régi városközpont

— a Szlovák Nemzeti Felkelés Színháza előtt van. Mi azonban nem a színház előtt, hanem bent a színházban találkoztunk, ahol már várt minket Nad’a Hejná érdemes művésznő.

Találkozónk ürügye nem egy új darab bemutatója, vagy más művészeti esemény volt. Olyan emlékek kapcsán kerestük fel, amely aranybetűkkel írta be magát a szlovák nemzet történetébe — és ezek a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékei.

A felszabadulás óta nagy várossá lett Martin zajából, az ipari negyedek, a nagystílű lakónegyedek és az utcák zűrzavaros forgatagából egyszeriben a színház csendes világába kerültünk, ahol éppen új darabot próbáltak. Nada Hejná érdemes művésznő azonban talált számunkra időt, legalább a próbák szüneteiben.

— Az édesanyám műkedvelőként a Martini Szlovák Énekkarban énekelt — kezdte visszaemlékezéseit. — Én is szívvel-lélekkel martini vagyok

— soha nem kívánkoztam el a városunkból. A színházunk gyönyörű módon jött létre, és ami szerelemből, vagy szeretetből születik, az a közhit szerint mindig szép. így van ez annak ellenére, hogy a mindennapi életünk nem idillikus — nem egyszer valóságos robot, kimerítő próbák és igényes vidéki szereplések. Meg kell mondani azt Is, hogy a művészetben buktatók is vannak, nemcsak csillogás és győzelem. Valamennyiünket bosszant, ha a bemutató nem „üt be", ha az előadás végén a néző hűvös marad, ha nem ragadja magával a játék. De ez is előfordul.

Szóba kerül a színház indulása, amely a Szlovák Nemzeti Felkeléshez fűződik. Akkor néhányon, akik nemcsak a színházért, de az eszméért is lelkesedtek, berakták egy öreg autóbuszba a legszükségesebbet és nagy lendülettel elindultak a hegyekbe és a lövészárkokba a partizánok után, hogy ott a művészettel lelkesítsék, jókedvre derítsék, de el is gondolkoztassák őket.

— Mindez sikerült nekünk. Ezért, amikor Martinban színház létesült, a

Nad’a Hejná, érdemes művésznő emlékezik

ból. Egészen élénken elképzeltük, hogy csehszlovák kormányunk valahol Kosicén (Kassán) beül a vonatba és mi az állomásokon virággal fogadjuk majd.

— A felkelés azonban kemény dolog volt. Nagyon sok életet, nélkülözést, lemondást követelt. Én egyedül voltam otthon a gyerekekkel. A férjem katona volt és így minden döntés rám, meg a nénikémre hárult. Amikor eljött az erdőbe indulás órája, öreg nagynéném villanypárnát is akart magával vinni.

— Ugyan, nénike — nevettünk rajta — és vajon hová akarod ott bekapcsolni? Azt hiszed, az erdő fáin vannak konnektorok?

— Utunk Banská Bystricára vitt, én pedig a felkelési rádió stúdiójába kerültem. De még mielőtt dolgozni kezdtünk volna, a rádiótornyot lebombázták. Hová menjünk? A felkelési színházhoz. De már ott sem volt hely. Az autóbusz nem volt túl nagy és a létszámot a férőhely szerint kellett korlátozni. Végül is a családommal együtt elmentünk gyalog Donovaly-ba. Kínlódás, és megint csak kínlódás, amikor a partizánok-