Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-22 / 12. szám
LAPTERJESZTŐ - AGITÁTOR Gelle Jánosné, a közismert Gelle mama a közelmúltban ünnepelte 85. születésnapját. Visszatekintve a munkában eltelt évtizedekre, emberségben nagyon gazdag múlt áll mögötte. Még most is állandóan tesz-vesz kis otthonában, ezt szokta meg gyermekkorától és a régi időkre így emlékezik: — Falun születtem, hétgyermekes szegény családban. Tizenöt éves koromban szolgálni mentem a környékre, majd felkerültem Koilcére, ahol a gazdásziskolában szakácsnő lettem. Itt hallottam egy felszolgáló inastól a Marseillaiset énekelni, mely olyan hatással volt rám, hogy azóta sem tudom elfelejteni. A férjem péksegéd volt, tagja volt a munkásszakszervezetnek, sokat beszélt otthon a munkásság szervezeti életéről. Engem mindez nagyon érdekeit. 1913 februárjában volt az esküvőnk, és én már május 1-én a munkások között vonultam, azóta minden május elsején a felvonulók soraiban meneteltem. Ettől az időtől előfizettem a haladó lapokat, melyeknek nemcsak olvasójává, hanem terjesztőjévé is váltam. Ügy éreztem, hogy minden proletárasszonynak sokat kellene olvasnia, hogy jobban lássa a munkásanyák terhes életének okait és tudatosítsa azt, hogy ez ellen harcolni is lehet. A férjemmel eljártam a munkások gyűléseire és nagyon figyeltem mindenre, amit ott hallottam, s mindezt otthon még külön meg is beszéltük Amikor városunkban megalakult a kommunista párt szervezete, az elsők között jelentkeztem én is. A nőmunkásmozgalomba a háztartási alkalmazottak közül igyekeztem minél több asszonyt beszervezni. Arra törekedtem, hogy megismerjék és felfogják életünk igazságtalanságait. A proletár családanyákat pedig az Egységes Munkás-Paraszt Szövetkezet támogatására szólítottam föl, melynek boltjaiban jó minőségű árut kaphattak, s nem voltak kitéve az esetleges megrövidítésnek a pénztárban. — Közben a mi családunk is gyarapodott, öt gyermekünk született, és én mosni jártam. Abban az időben az volt a szokás, hogy vasárnaponként a munkáscsaládok kirándulni mentek a környező erdőbe. Ilyenkor gulyást főztünk nagy üstökben, és jóleső érzés volt látni, ahogy a gyerekeink jó étvággyal fogyasztották a közös ebédet. Egész nap szólt a zene, férjem, majd fiaim is a zenészek között voltak. A kisebb gyerekeknek mesedélutánt rendeztek, az ifjúság tornajátékokat mutatott be. Igazán egy nagy családot alkotott a munkásság, ahol a szórakozás mellett megbeszéltük sorsunkat és teendőinket elnyomóinkkal szemben. — Mi nagyon összetartottunk és bátrak voltunk. Emlékszem, amikor röplapokat vittem egyszer a „dzsungel* proletáröegyedbe, a táskám aljában voltak és krumplihéjjal takartam be azokat. És milyen szerencsém volt, mert éppen igazoltattak s a krumplihéjak mentettek meg a lebukástól. Sokszor az éjszaka leple alatt tértünk vissza a környező falvakból, ahol agitációs munkát végeztünk, esőben, dermesztő szélben. Bárhová mentünk, vittük magunkkal lapunkat, előfizetőket, olvasókat toboroztunk. Gyűléseken magyaráztuk a dolgozók igazát és biztattuk őket az összefogásra, kitartásra. — Nekem az volt mindig az egyetlen kívánságom, hogy még életemben megérhessem a győzelmünket. Nagyon boldog vagyok, hogy harcunk meghozta a kisemmizettek felszabadulását, — fejezte be visszaemlékezését Gelle Jánosné. Följegyezte: KŐSZEGI ZSUZSA MUNKÁSMOZGALOMBAN NINCS ÉN, CSAK Ml Röviddel Pestről való hazatérése után látogattuk meg Vojnár Mátyásnét. Pestről tért haza, bizonyos értelemben otthonról, mert ez a város — múltja legridegebb epizódja egyetlen élő emberének nyújt otthont. Solti Imréné beteg, a kanizsai fogolytábor valamikor erősen megviselte egészségét. Vonatra ült tehát, hogy mellette legyen. — Rettenetes körülmények között ismertem meg őt. Agyonégették ... én borogattam éjjel-nappal, légiriadó alatt. A szenvedés testvérekké kovácsolt bennünket. A ’ trebiiovi (terebesi) születésű. Glancz Sarolta tizenhat gyermekes családból származik; ő volt a legidősebb. Az iskolapadba már Koiicén (Kassán) ült, ahova időközben átköltözött a család. Mi történt a fiatal Sárával? — A szomszédban lakott Klein mama három fiával, akik ifjúmunkások voltak. E szó értelmét csak később ismertem meg, 1923 január egyik vasárnapján, amikor a fiúk magukkal vittek a Kovács utcai Szakszervezeti Házba. Egy színielőadás volt — a „Moablit* Luxemburg Róza és Liebknecht Károly meggyilkolásának körülményeit ismertette velünk. A darab rendkívül megrázott és elgondolkoztatott. Ekkor, tizenöt évesen, a színműhöz fűzött magyarázat kapcsán találkoztam először a munkásmozgalommal. Rendszeres látogatójává vált a munkásotthonnak, és nemcsak hogy bekapcsolódott az ifjúmunkás mozgalomba, megbízatást is vállalt. Vezette az ifjúsági könyvtárat, irányította a pionírszervezet munkáját. Ennek kapcsán került sor a mesedélutánokra, ahol a hat —tizenkét éves diákok mesehallgatáson kívül Leninről beszélgettek, forradalmi dalokat tanultak. Közkedveltek voltak a kirándulások, ahol a pionírokat és azok szüleit a Sütőmunkás Termelőszövetkezet uzsonnájával vendégelték meg. 1924-ben a KOMÖ vegyiüzem tizenhat éves dolgozója belépett a kommunista pártba. Ez év május elsejére a pionírszervezet egy nagy akcióval készült; ekkor került volna sor az ifjúmunkásnők és elvtársnők közösen készített pionírzászlójának a kibontására. — Sor került volna, ha a rendőrség közbe nem lép. A zászló viszont túlélte a történelem nehéz éveit. Ma a Keletszlovákiai Múzeum féltett kincse, — emlékszik vissza Vojnár elvtársnő. — Hát igen. Komszomolista voltam, örömmel teljesítettem a rám bízott feladatokat, nem kérdeztem, az út merre vezet és milyen lesz, mert tudtam, hova akarok eljutni. Egy bizonyos vasárnapi összejövetelen elhangzott a felszólítás, hogy a következő vasárnapra minél több aszszonyt, háztartásbeli alkalmazottat kell összehívni. Glancz Sára Gelle Júliával együtt agitált. Az első házi agitációt követte a második, később minden vasárnap délelőttöt családi látogatással töltöttek. Tolmácsolták a munkásotthonban tartott öszejöveteleken az elhangzottakat — beszéltek Fried Jenő nemzetközi helyzetről tartott előadásáról, idézték Goldhammer Géza szavait a munkanélküliségről, a háztartásbeliek kiszolgáltatottságáról. — Gyakori agitátortársam volt Spiegelné, de legkellemesebb élményeim mégis Gelle mamához fűződnek. ENDHAGYÓ LAPSZEMLE Rendhagyó, hiszen ötven évvel ezelőtt kiadott lapot forgatok a kezemben. A Nőmunkás egy számát, amelyet a martini Kl. Gottwald Forradalmi Sajtó Múzeumában őriznek az utókor számára. Szűkre szabott terjedelmű, csupán nyolc oldala van. De ebbe a néhány oldalba annyi mondanivaló van tömörítve, amennyi olvasóinak nagy tömegeit képes informálni a világ dolgairól, a hazai eseményekről, jut hely az irodalomnak, a gyermeknevelésnek, a munkáslevelezőknek, a panaszos ügyek Intézésének, szervezeti híreknek ... Főleg a munkáslevelezők írásai maradtak rpeg bennem: egyszerűek, őszinték, határozottak, mozgató erejük van ... Kétségtelenül azt Nehéz körülmények között, kezdetleges gépeken nyomták a kommunista sajtó termékeit 1924 januárjában, ötven évvel ezelőtt jelent meg a Nőmunkás első száma, hogy a testvérlapokkal, Proletárkával és a Rozsevacskával együtt hirdesaz új társadalom megvalósításának lehetőséeit, az"utat a felszabadulás világa felé a rokonságot érzem belőlük, amelyek ötven évvel ezelőtt elődeink számunkra meghatároztak, megalapoztak.. . így aztán mindjárt megértem a sárgult lapokon a feltűnő sötét vonásokat: könyörtelen, durva hegyű ceruza mély barázdával hasította át a cikkeket, jelezve: ez a szám nem juthat a Nőmunkás olvasóinak kezébe. És senkiébe sémi El kell kobozni 1 A cenzúra döntései És a sötét átló az újság vezércikkén ötven év után is vigyázzt parancsoló felkiáltójelként figyelmeztet. A történelmi tények ismerete mellett is felébred a mai újságíróban a kíváncsiság: mi az, amit a félelmetes cenzúra nem engedélyezett, elkoboztatott? A lapot olvasva érdemes néhány gondolatot, szót újra felidézni. Ez a lap a Nőmunkás 1925. ápr. 5-i száma. Ma 50 TERJESSZÉTEK A NŐMUNKÁST! év távlatából is tanulságos, figyelmet érdemlő dokumentum. Egy „Csekliszi sejtlevelező" tollából a leghitelesebb argumentumokkal rajzolódik ki a szőlőmunkások életének szociológiája: „Tízórai munkával két kiló lisztet tud a munkás megkeresni. Ha a munkásnak van 4—5 családtagja, vele együtt vannak például 6—7-en, ha délben, ötórai munka után megy haza, megkeresett egy kiló lisztet. Osszátok azt el fejenként, mennyi jut egy főre? És hol vannak még a többi élelmiszerek? Hol a ruha, lakbér, tüzelő, stb. Hát nem dolgoznak éhen és éhbérért? S ha valaki azt mondja a munkásoknak, hogy ne dolgozzanak éhbérért, akkor Friedi-
