Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-22 / 12. szám

Tatjána Razigrajeva az építkezésen

I

Jóleső érzés volt nézni ezt a fiatal nőt, rövid haját, napbarnított karját, figyelni energikus, mégis könnyed mozdulatait, ahogy ebédhez terített, s ahogy megsimogatta szorgosan segédkező kislánya haját. Minden mozdulata pontos, kecses.

A háromszobás lakásban rengeteg a könyv, a szép edény. A modern gyermekszoba tarka szőnyegén érkezésemkor a nyolcéves Okszana és az ötéves Marjana játszott. Az ablakból a Kazah sztyeppére látni, ahol újszülött tenger vize csillog. A gát mögött, két domb között új, kecses vonalú vízi erőmű ível. Mindez együtt Kapcsagaj.

Tatjána Razigrajeva számára itt minden természetes, mindent a sajátjának érez, hiszen a víztároló is, a vízi erőmű is, az emeletes házakból álló lakótelep is — ennek egyik házában vagyunk most — ama rövid idő alatt létesült, amióta a családjával itt él és dolgozik.

Jól ismerem az építők életét, sok építkezésen jártam piár, mégis feltettem a szokványos kérdéseket:

— Hogyan sikerült ilyen szépen berendezni, otthonossá tenni a lakást? Hiszen viszonylag nemrég jöttek ide a Krasznojarszki Vízi Erőműtől.

Tatjána visszakérdezett:

— Azt hiszi, mindent itt vettem? De hiszen van vasút, vannak konténerek.

— Hogyan tudja összeegyeztetni a munkát a gyermekek gondozásával, nevelésével?

— Mint a többi asszony. Nekem még könynyebb is, mert a férjem valamivel később indul munkába, ő viszi egyúttal Okszanát az iskolába, Marjánát pedig az óvodába. Akkor is nagyszerűen ellátja a gyerekeket, ha én például országos versenyekre utazom.

—• Maga? . . . Milyen versenyekre?

— A mi anyukánk bajnok — szól közbe a nagyobbik lányka. — Futásban . . .

— Okszana! — szólt rá szigorúan az édesanyja, majd rámosolygott, — Igen, tájékozódási futó vagyok, köztársasági bajnok. Néhány évvel ezelőtt, még Gyivnogorszkban kezdtem futni. Nagyon jó sportág, télen-nyáron egyaránt űzhető. Télen sítalpon. Az a feladat, hogy milliméterre pontosan berajzoljuk a tájékozódási pontokat. Nyáron a futó térképére bejelölik az ellenőrző állomásokat, s az nyer, aki pontosan a megállapított sorrendben a leggyorsabban halad át rajta. Az egész nagyon egyszerű.

Ennek a fiatal orosz asszonynak az életében minden egyszerű. Az is, hogy Kazahsztán tűző

napja alatt vízi erőművet épít, az is, hogy autót vezet, a nyári szabadságát a férjével és a gyermekeivel együtt állandó mozgásban tölti. Tavaly szabadságuk egy hónapja alatt bejárták egész Közép-Ázsiát. Az idei szabadságukat is így akarják tölteni. Útirányuk a Baltikum.

— Kocsival, a Baltikumba? — kérdeztem elképedve. — Hiszen az tömérdek kilométer!

— Nem olyan sok — felelte nyugodtan Tatjána. — Jura, ugye, te már kiszámítottad? Mennyi?

— Ügy tizenötezer — felelte a férj. — Természetesen oda-vissza. Beleértve azt is, hogy betérünk Naberezsnije Csolniba, a Kámai Autógyár építkezésére,

— Oda miért mennek?

— Barátaink vannak ott, akikkel Gyivnogorszkban együtt dolgoztunk . . .

Hiába, nem tudok lépést tartani a múló idővel. Belém rögződött a meggyőződés, hogy az építők élete nagyon különbözik a „megtelepedett“ emberek életétől, hogy számukra a lakatlan helyek romantikája, az úttörők büszke címe pótolja a városi kényelmet. És lám . . .

— Amikor ide jöttünk, két lakás közül választhattunk — mondta Tatjána. — Az egyik családi ház volt, kis kerttel, a másik ez . . . Jura meg én városiak vagyunk, hát ezt választottuk.

Furcsán hangzott az építő szájából, hogy „városiak vagyunk“.

Tatjána Razigrajeva csak addig volt városi, amig beiratkozott a Leningrádi Műszaki Főiskolára. Ebben a vékonyka leányban, akinek az apja kétszeres Állami-dijas szerszámgépipari munkás, az anyja pedig az egész életét lánya nevelésének szentelte, már az első évfolyamban felébredt az utazás iránti olthatatlan vágy. A Karél-főldszoroson tett téli túrákat már akkor felváltották a hosszabb túrák. Bejárta a Kárpátokat, a Lena folyó vidékét, Bodajbót, Vityimet. A Lénának ezen a kevéssé felderített mellékfolyóján Tatjána és Jurij kajakkal ment végig. 1200 kilométert a zord taigában.

Igen, Jurij az első évfolyamról kezdve állandóan társa volt ezeken a csábító, izgalmas utakon. S a lépten-nyomon rájuk leselkedő veszélyek között alakult ki a kölcsönös bizalom, majd pedig a gyöngéd szerelem.

Tatjána a férjét követve ment Gyivnogorszkba, ahol az ország legnagyobb hatmillió KW teljesítményű vízi erőműve épjlt. Közvetlenül diplomájuk átvétele után házasodtak össze. Az édes#

anyja próbálta lebeszélni: „Találsz munkát Leningrádban, Jura is hamarosan visszajön . . .“ de Tatjána ragaszkodott elhatározásához: „Megyek! Olyan érdekes dolog a Jeniszejen erőművet építeni, méghozzá ilyen nagyot!“

A fiatal mérnökházaspár munkásszálláson lakott, külön-külön, mert házaspárok részére nem voltak szobák. Tatjána ezt írta haza: „Kifogástalan körülmények között élünk. A munka élvezetes. Szibéria csodálatos . . . Egyébként, édesanyám, hamarosan nagymama leszel!“

Később Tatjána külön szobát kapott. S amikor szülési szabadságra Leningrádba ment — ott szülte meg Okszanát —, már megmondhatta anyjának az igazságot. Gyivnogorszkban rendeződtek közben az életkörülmények. A munka? Mit mondhatna a munkáról, amikor fiatalok ezrei, fittyet hányva a hidegnek és a kényelmetlenségeknek napró napra meggyőződhettek munkájuk eredményeiről. Nőtt a gát, izmosodtak a fiatal építők. Jurij az erőmű-épület vasbetonszerelő részlegének főmérnöke lett, de Tatjána munkája sem volt kevésbé felelősségteljes: az építőgépeket javító üzem műszaki osztályát vezette.

Bár ekkor már két gyermek anyja volt, még mindig kislánynak nézték. Hallgatom szavait az erőműépítők életéről, s közben arra gondolok, hogy a nőknek milyen érdekes nemzedéke nőtt fel a Szovjetunióban. Bátrak, magabiztosak, dolgosak. Bárhóvá kerülnek, mindenütt otthon érzik magukat. Észak vagy dél, hideg vagy forróság, fel sem veszik, mindent érdekesnek találnak. És szívvel-lélekkel dolgoznak.

— Amikor anyám megtudta — folytatta Tatjána —, hogy nem térünk vissza Leningrádba, megtehettük volna, hiszen a Krasznojarszki Vízi Erőmű építése a befejezéséhez közeledett —, összecsapta a kezét: „Megint a világ végére mentek?“ Egyébként ezúttal már nem pityergett — jegyezte meg nevetve Tatjána. — Megszokta kóbor életünket.

— És innen merre visz az útjuk? — kérdeztem. — Nyugatra, keletre? Elmosolyodott.

— Hozzákezdünk a susenszkojei erőmű építéséhez. Ebben az ötéves tervben szerepel. Azután meg . . Itt, Dél-Kazahsztánban is elég a munkánk nekünk, a vízépítőknek. E vidék kincseit még csak most kezdik feltárni, jönnek az emberek, minden köztársaságból, az ország minden tájáról . . . Távoli vidékek, de az érdekek közeliek, közösek.

Elgondolkozott, majd hirtelen megkérdezte:

— De miért érdekli ennyire a sorsom, a csa, ládom? Kapcsagajban annyi derék asszony él.

Ismeri Tamara Zsdant? Tőle aztán lehet tanulni. Több kitüntetése van, mint a férjének, aki pedig híres építő, az Országos Vízierőmű-építő Tröszt kazahsztáni részlegének vezetője.

Megtudtam, hogy Tamara már 29 esztendeje vasbetonszerelő. Még a Volhovi Erőmű építkezésén kezdett dolgozni: az ostromlott Leningrádot az látta el árammal. Hősies munkájáért megkapta a Leningrád védelméért érmet. A Nyizsnye-Szviri Erőmű helyreállításakor elnyerte a Kiváló Munkáért Érdemrendet, a Kahovkai Erőmű építkezésén a Munka Vörös Zászló Érdemrendet, az Irkutszki Vízi Erőmű építkezésén végzett munkájáért pedig — itt már brigádvezető volt — Leninrenddel tüntették ki.

A családban ő volt az első vasbetonszerelő, őt követte öt testvére és azok férje, felesége. Egész dinasztia alakult így ki.

Tatjána mesélt Tamara családjáról is. Négy gyermeke van, ebben a vándorló életben nőttek fel. A legidősebb már egyetemet végzett, a második vasbetonszerelő, a két lány pedig középiskolás. A vándorélet tehát nem ártott a családnak.

Amikor rövid időre kettesben maradtam Marjánkéval, megkérdeztem tőle:

— Mondd, ki fonja be ilyen szépen a hajadat, ha a mama versenyre megy?

— Ki? Hát apuka! — felelte a kislány. — Csakhogy ő nem tudja befonni, ha szalagot köt bele. — Elhallgatott, majd bizalmasan megsúgta:

— Egyébként le akariák vágni a hajamat.

JELENA MIKULINA

»