Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-15 / 11. szám
Törékeny, vékony asszonyka. Tavaszszol múlt negyvenhárom éves. Eddig nemigen tartotta számon a születésnapját. Nem ért rá. Túlzsúfolt volt az élete. Évekig gondozta a beteg édesanyját, s a rokkant apósa körül is volt mit tennie, meg aztán a két gyerek nevelése sem volt olyan könnyű és egyszerű, mint amilyennek így utólag látszik. Édesanyját meg az apósát tavaly temették el. Innen, a városi lakásból. Két hét alatt mentek el mindketten. Mintha összebeszéltek volna. Hat éve laknak itt. Azelőtt vidéken éltek, de ahogy férje egyre feljebb kapaszkodott a ranglétrán, végül is Ide kerültek. A városba. Akkor azt hitte, sosem szokik bele a városi életbe. S lám, beleszokott. Vagy mégsem? Ki tudja. Sokrétű, összetett kérdés, nem olyan egyszerű megválaszolni. Pista, az agrármérnök fia ahogy leszerelt a múlt őszön, rögtön állásba töltötte az ötvenediket. Kitüntetést is kapott, meg jutalmat. Néhány ezret. Jól jött, de ha nem jön, akkor sem érzik hiányát. Az utóbbi években nincsenek anyagi gondjaik. Nem mintha sosem lettek volna. A kezdeti évek bizony nehezek voltak. Az ő nemzedékük sokat nélkülözött. Sokszor előfordult, hogy a hónap végén úgy kellett összekaparnia a filléreket a kenyérre. Nem húsra, zsírra, esetleg édességre — kenyérre. És mégis jó volt, mégis szépek voltak azok az évek, a gondoktól terhesek, küzdelmesek, de tartalmasak, és voit cél. A férje tanult. Éjszakáról éjszakára. Évekig. A gyerekek nőttek, és ő örült, ha patyolattisztába öltöztethette őket, ha ízlett nekik a főztje. Ilyen sok apró örömből teljesedett ki az élete. Magával alig törődött. Az 6 boldogsága a férje és a gyerekei elégedettségéből szövődött. Az a csodálatosan szép és színes szőttes azonban az utóbbi hónapokban, LOVICSEK BÉLA lépett. Vidéken. Eléggé félreeső, eldugott helyen, egy állami gazdaságban. Már akkor is fura űr tátongott utána, amikor bevonult, de akkor még hozzája tartozott, minden ídegszálával a magáénak érezte, amikor azonban összecsomagolta a holmiját és homlokon csókolva elköszönt, elment tőle, valami megbolydult a szíve körül. Fájdalom és keserűség szorongatta a torkát, s szorongatja azóta Is. Mert közben a Julika lánya is férjhez ment és elköltözött hazulról. Ügy elmentek, úgy elszálltak, mintha sosem lettek volna. Már csak álmaiban játszik velük s hallja csengő nevetésüket. Sokszor arra riod fel, arra a vidám, csengő nevetésre, ami életében annyiszor át- meg átmeiegítette a szivét. Aztán csak bámul az ürességbe, a semmibe, szemét elönti a könny, s virraszt álmatlanul az éjszaka csendjében, miközben hánykolódik és forgolódik, mintha parázsból lenne a lepedője. Kisemmizettnek, kifosztottak és feleslegesnek érzi magát. Elvégezte, ami kiméretett rá, vége, nineí tovább. A férje közéleti ember. Életvidám. Csupa tűz és lobogás. Állandóan lótfut, fáradhatatlanul végzi a dolgát, pillanatnyi szünet és megállás nélkül. Tele van tervekkel, tenniakarással, ezer a gondja, baja, de soha nem panaszkodik, hogy fáradt, pedig már ő is behetekben megfakult, megkopott, az öröm és boldogság érzete eltávozott a szívéből. El, mint az áprilisi hó a mezőről. Csakhogy míg az áprilisi mező tavaszt várón kitárulkozik, ő magába zárkózva kesereg. Pedig most már valóban megvan minden: gyönyörűen berendezett háromszobás lakása, sok szép ruhája. Autó is áll a garázsban, s ő mégis, mégis lázadozik. Kibillent egyensúlyából az ő világa, úgy érzi, megöli a tétlensége. Kesereg és lázadozik. Csillogó üvegkalitkának érzi a lakását, melyben bezárt madárként vergődik és fuldokllk. Nem bírja tovább. Tennie kell valamitl Gyűlöli azokat, akik futnak a mindennapi után, akik panaszkodnak, hogy belepusztulnak a sok gürcölésbe, gyűlöli azokat, akik tudnak tervezgetni, akik sírnak és nevetnek, akik télikabátra spórolnak, és érdekes módon gyűlöli a férjét is, aki életvidám és állva kapja be a reggelijét, aki éjfélkor hazatérve a szolgálati útról már a másnapi teendőkről beszél, s aki havonta kétszer — harmadikán és tizennyolcadikán — eléje teszi a százasokat az asztalra. Ha tudná a férje, mit érez ő olyankor, nem mosolyogna, nem csillogna annyira a szeme, a beszédes, meleg barna szeme, amivel mindig úgy tudott becézgetni és simogatni. Eltartottnak, feleslegesnek és koldusnak érzi magát. És megalózottnak. Pedig ő nem arra született, hogy megalázzák. ö is tudna tenni még valamit, o „társadalomért", mint ahogy a férje szokta mondani. Neki mindegy, hogy kiért, vagy miért, csak tenni, tenni 1 Különben belepusztul. Megöli az üvegkalitka levegőtlen, hideg csillogása. Egyik este vacsora után a férje hoszszon fürkészte az arcát. Kicsit pityókásan tért haza, valamiféle fogadáson vett részt. Jókedvű mosolya iehervodt az orcáról, csóválta a fejét. — Ml van veled, Margó? — Ml lenne, semmi. — Megvékonyodtál. Az arcod sápadt, a szemed mélyen ül és szomorú. A gyerekekkel történt valami? ... Biztosan velük von baj, csak nem akarod elárulni. Julika panaszkodott? — Nem panaszkodott egyikük sem, jól vannak. — Hát akkor meg mi a baj?... Beteg vagy?... — Felesége mellé ült, átfogta kihegyesedett vállát, magához vonta. — Morgó, kedves, mi történt veled? Az első pillanatban tán jól is esett neki férje aggódása, de ahogy múltak a percek és nőtt a csend, az is fájni kezdett. Néha az is tud fájni az embernek, ha sajnálják. — Miért nem beszélsz, Margó? — Dolgozni akarok — mondta az asszony csendesen, de annál határozottabban, ami meglepte a férfit. — Dolgozni I? ... Ugyan ne csacsis,kodj, Margói Annyi gürcölés után Igazán rád fér egy kis gondtalan pihenés. — Köszönöm szépen I Elegem van belőle! — A gondtalanságból és a pihenésből?... Hogy mondhatsz Ilyet, Margó? . . . Más asszony a te helyedben ... — ... térdre borulva hálálkodna ... Mit törődöm én más asszonnyal, velem sem törődik senki. A férfi rágyújtott, konyakot vett elő, két poharat teletöltött. Szép mozdulattal nyúlt a pohárért. — Igyál, Margó, neked Is iót tesz egy kis ital ... Beszéljünk komolyan. — Eddig is komolyan beszéltem. Soha komolyabban. — Ugyan, ugyan. — Te ezt nem értheted. Engem senki sem érthet meg, senki a világon — kesergett az asszony visszatartott könynyekkel. A férfi elgondolkozott. Szokatlan komolyság és megfontoltság költözött a szemébe, szája szoros vonalába. — Csodálatos asszony vagy, Morgó. Tökéletesebb, odaadóbb nőt, anyát, feleséget nem tudok elképzelni. Ha százszor újra kellene nősülnöm, csakis téged vennélek újra meg újra feleségül. — Ne gúnyolódj, és ne sértegess, kérlek I A férfi elereszti a füle mellett felesége szavát. — Amit te tettél értem, a gyerekeinkért, édesanyádért meg az apámért... szóval, ha rajtam múlna, száz élmunkás kitüntetést adományoznék neked, dehogy, a legmagasabb kitüntetést, amit ember kaphat... Én mélyen fejet hajtok előtted. Tisztellek, becsüllek és szeretlek. Azt szeretném, ha elégedett, nyugodt és békés lenne az életed. Megérdemied . .. Én megértelek. Tudom, céltalannak és üresnek érzed az életedet, de ebben az egy dologban tévedsz. és abban is tévedsz, ha azt hiszed, hogy értelmetlen volt az eddigi életed, mivelhogy nem tettél semmit ezért a társadalomért. Igaz, nincs semmi látszata, kézzelfogható bizonyítéka, de állítom, többet tettél, mint sok száz olyan nő, aki húszéves kora óta állásban van. Az asszony kortyintott az italból. — Szép szavak ezek csupán, szép és okos szavak — mondta keserű szájízzel. — Ml haszna, ha itt belül nagy az összevisszaság és az ellentmondás... Neked nem Tehet panaszod, neked jó, minden tűnő pillanatodnak van értelme, téged számon tartanak, érzed, hogy rád valakinek vagy valakiknek szükségük van... — Rád is szükség van, Margói... Szükségem von nekem, a gyerekeinknek, a leendő unokáinknak. Igen, nekik is, mert lesznek unokáink, akik elvárják a „nagyi" szeretetét, kisebb-nagyobb ajándékait. Tudod, milyen nagyszerű dolog ajándékozni, milyen foghatatlan és felemelő érzéssel tölti el az embert az ajándékozás örömei? — Igen?... Ajándékozni?... De kinek a pénzéből, kinek a keresetéből?... A tiédből I Mindig csak a tiédből! És ez a borzasztói — Nem ismerek rád, Margó. Sosem vetettem a szemedre, hogy nekem kellett gondoskodnom a család anyagi ellátottságáról. Magától értetődő és természetes volt. — Dolgozni akarokI — makacskodott az asszony. — Már pedig ^trról szó sem leheti Nem egyezek belél — Miért? ... Talán bizony szégyellnéd?l — Arról van szó, hogy nem látom semmi értelmét, sem szükségét. Értsd meg, Margó ... — Dolgozni fogok és készl A következő napokban nyakába vette a várost: állást keresett és talált. Az egyik üzem csomagolóosztályára vették fel. örült. A férje meg dühöngött és kiabált. Eleresztette a füle meílett. A gyerekek is tudomást szereztek róla s korholták: „Ugyan, anyuka, mi szükség erre?”. .. Az ő véleményükkel sem törődött. Az első hetek nehezek voltak, de nem panaszkodott. Ellenkezőleg: jólesett a bénító fáradtság, amit este érzett lefekvés után. Az elfoglaltsága, a munka mellett a háztartással járó nehézségek, gondok, melyek egyre sokasodtak, valahogy kitöltötték, újra teljessé tették az életét. Ráadásul mindenért kárpótolta az az öröm, amit akkor érzett, amikor felvette az első fizetését. Férjének egy pár bőrkesztyűt és egy szépen mintázott nyakkendőt vett. — Margó, Margói — csóválta fejét a férje döbbenten és értetlenül. Újjászülető, új asszonyt látott maga előtt, mintha nem is az ő felesége lett volna. Valóban annyira élvezi a helyzetét, vagy csak megjátssza magát? Meg is kérdezte. — Ha tudnád, milyen szép játék ez!? — Megáll az észi... Nem értem... — Sok mindent nem értesz te még — mondta az asszony csillogó szemmel, életvidámon —, hiába vagy olyan nagyokost — s nevetett. Újabb hetek múltak el. Új életritmus alakult ki a háznál. Egy pénteki napon késő este jött haza az asszony a munkából. Furán fénylett a szeme. A férfi az ágyban olvasott. Kérdőn nézett a feleségére. — Gyűléseztünk — mondta az aszszony olyan természetességgel, mintha életében mást sem tett volna. — Képzeld, vezetőségi tagnak választottak megl — Hogy micsodának? — Vezetőségi tagnakl... Nem hallottál még ilyesmiről?.,. — Vetkőzni kezdett. — Sok a gyerek, a bölcsődében meg kevés a férőhely. Bővítenünk kell. Jaj, annyi a gondom, bajom, azt sem tudom, hol áll a fejem ... Mit gondolsz, sikerül kiharcolnunk a bővítést? — Ilyen sokáig tartott a gyűlés? — Dehogy . .. Néhány barátnőmmel beültünk egy presszóba, valahol csak meg kell beszélnünk a problémákat — mondta az asszony s a férje mellé bújt. — Nem értem — mondta sokára a férfi. — Nem baj, kedves... Majd megérted, ha egyszer elmondom neked az üvegkalitkárói szóló mesét... — Megcsókolta a férjét, aki értetlen csodálkozással nézett rá, majd eloltotta a villanyt.
