Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-08 / 10. szám

— Igen? — csodálkozott az orvos. — Biztos benne!... Vérvizsgálat következett, megröntge­nezték és az elektromos kardiogrammal papírszalagra rajzoltatták a szívverését. Aztán megtartó injekciót kapott, hogy a fájdalmai megszűnjenek és a magzata megmaradjon. Nem biztatták, de a re­ményt sem vették el tőle, csupán arra figyelmeztették, hogy legyen nagyon nyugodt. Azóta fekszik a mellén össze­kulcsolt kézzel, mozdulatlanul és hall­gatja, kitapogatja érzékeivel testében az ölaktalan mozgásokat, fájdalmas gyűrődéseket. Tűr, nem panaszkodik, napokig, hetekig fekszik így, ha kell. Néha a szobatársaira is odafigyel. Heten feküsznek a szobában, de a töb­biek mind interrupcióra várnak vagy utána vannak, egyedül ő akarja meg­őrizni azt a fájdalmasan gomolygó, élet és halál között mozgó és közben felfájó valamit, amelyből egyszer majd ember lehetne, ha a sors nem akarja más­képp. A szobában egy negyvenéves forma, kócos nő a leghangosabb, három gyer­mek anyjának állítván magát. Egész napon át nagy megjelenítő erővel me­séli a férjével való, izgalmas és változa­tos érzelmi életét. Nevén nevezi a dol­gokat, viszonyokat és cselekvéseket, s közben nagyokat, sokatmondóan ne­vet. — Mohó szoknyavadász az én uram — közli derűsen. —, igazán művészet elérnem nála, hogy ne fusson mások után .. r Az asszonyság az ágya szélén ül és vígan ficánkoltatja meztelen fehér láb­ujjait, nagyon elégedett, hogy meg tudja magának tartani az urát. Az ablak mellől egy bakfisszerű dundi lányka nagy szemmel nézi a kérkedőt, a száját is eltátja közben, úgy szivja-fogadja magába az izgalmas ismereteket, mint tintafoltot az itatós. Egy fiataí cigány­asszony szótlanul és mozdulatlanul fek­szik az ajtó mellett, és néha rettenetes gyűlölettel feljajdul, a férjét szidja: amikor az megtudta, hogy gyereket vár, elhagyta őt és összeállt egy lány­nyal. Átkozottak legyenek, kérte a ci­­ányasszony az égi hatalmasságokat... zó esett még az egyik páciens férjé­nek különös nemi kívánságairól is, meg arról, hogy az asszony hogyan vezesse azokat elfogadható mederbe. A nők szabadon és gátlástalanul beszélgettek nemüknek általában rejtve maradó problémáiról; legkevesebb szó arról esett, hogyan kell megtartani és meg­szülni egy gyereket. A lány hallgatott, próbálta megérteni a körülötte felvetődő gondokat, elhang­zó véleményeket és hangokat, de nem nagyon sikerült neki: mintha egy idegen világ üzeneteit hallaná. Egyre növekvő aggodalommal követte a fájdalom vál­tozó, de valahogy fokozatosan erősödő hullámait és azon gondolkodott, hogy az injekciótól miért nem szűnnek mór meg. Már nagyon szenvedett, de nem látszott rajta, csak a homlokán, alul képződött két mély, függőleges ránc. Az anyjo azonnal észrevette, hogy szenved. Nesztelenül lépett a szobába, halkan köszöntötte a többieket és a lány ágya szélére ült. — Nagyon fáj? ... A lány alig nyitotta ki a szemét. — Nem nagyon ... kibírom. — Miért nem mondtad meg nekem, miért nem száltól . . . legalább nekem. Vigyáztam volna rád. — A lány hallga­tása talán azt jelezte, hogy nem hiszi. — Nem bízol bennem?... Miért nem bízik bennem, gondolta az asszony, mit tettem, hogy elvesztettem a bizalmát? Nem maradt sokáig, nem akarta fá­rasztani a lányt. Megbeszélték, hogy a férfival küld majd be szappant, fog­kefét. krémet és valami olvasnivalót, meg egy tábla finom tejcsokoládét. Valószínűleg sokáig kell majd feküdnie, talán egészen a szülésig, bizony, az is lehet. ,, * * * A fiú csak néhány percig tartózkod­hatott benn, a nővér kiküldte, hogy ne izgassa fel a beteget. A lány hallgatta a fiút, aki sietősen arról beszélt, hogy egész délután albérlet után járt, három címet is felkeresett, de amikor a háziak megtudták, hogy fiatal házaspárról van szó, a szemébe nevettek. Nem jönnének mindjárt sírás kis kölyökkel, aki a bőgő­sével éjszaka a legszebb álmukból éb­reszti fel az embereket? Pelenkaszagot hozni a lakásba, ugye, meg állandóan főzőcskézni és mosni, pazarolni a vi­zet!... — Nem baj — súgta halkan a lány, mert a fájásai alig szűntek, — keress további Valamit találnod kell és most már egyedül, mert én addig maradok itt, ameddig akarják. De aztán, ha... tudod, ha hazavisszük, összeházaso­dunk. * * * A férfi már nem találta a szobában a lányt. Félórája vitték el, közölték vele az asszonyok. A műtőbe vitték, na­gyon siettek vele. A férfi gyámoltalanul állt az ajtóban, kezében lógott esetlenül a sárga nájlon­­háló, benne a fogkefe, krém, szappan, törülköző, a tejcsokoládé és a könyv. Tanácstalanul nézegette az ágyakon fekvő nőket és a gyűrött ágyneműjű üres ágyat, melyben nemrégen még a lánya feküdt. A reggeli ágy jutott eszé­be, melyet végül is a felesége tett rend­be, de a gondolata nem folytatódott, befejezetlen maradt, Semmilyen igazsá­got vagy tanulságot nem hordozott. A férfi lassan mégis elmozdult helyé­ről, tompult agyában már homályos célok is kirajzolódtak. A szolgálatos nő­vér keresésére indult. Odakünn sötéte­dett. A nővér elmondta, hogy a lány való­ságos harcot vívott a végzetével, de a harcban alul maradt. Kijelentette, hogy nem megy sehová, mert senkinek nincs joga beavatkozni abba a természetes folyamatba, amely anyává teszi őt. Megfogta az ágyát és erőlködve tartot­ta, belekapaszkodott. Látszott rajta, hogy nagyon szenved, s közben azt kia­bálta, hogy jól érzi magát, nincs semmi baja és tudja, hogy minden rendbe jön. S amikor az ápolók lefejtették vékony ujjait az ágy keretéről és a lelkére be­széltek, rimánkodni kezdett, egészen összegörnyedt a fájdalomtól és úgy könyörgött, hogy ne vigyék el, hagyják nyugodtan feküdni és minden jóra for­dul, lehetetlen, hogy ne jöjjön rendbe minden, amikor ő annyira akarja. A hordágyon is sirt és kiabált, amikor a műtőbe vitték. Sajnos, gyenge test­alkat és idegileg is kimerült, komoly veszélyben forgott az egészsége, s talán az élete. A férfi tompán hallgatott. Torka ösz­­szeszorult, szólni sem tudott. Megkér­dezte halkan, hogy mikor lesz vége a műtétnek és a folyosón az ablakpár­kányhoz támaszkodott. Várt. Bensőjében alaktalan fájdalmak görcsei mozoqtak: önvád, sajnálat, tehetetlenség. Miért történt ez így? Mikor vétjük el a mozdu­latokat és a lépéseket, amelyek tudtun­kon kívül a iövőt alapozzák? Nem akadt válasz a kérdésekre, árván maga­sodtak elébe és fájó üresség vette őket körül. Úgy érezte, hogy nagyon sokáig állt az ablakpárkánynak támaszkodva, amíg végre beszélgetést hallott a folyo­só végén, a műtő felől. Két fehérköpe­nyes ápoló kerekeken guruló hordágyat tolt maga előtt. A férfi elébük sietett s azok őnkénytelenül megálltak mellet­te. A lány állóig fehér lepellel, leta­karva feküdt a műtőkocsin, kibomlott haja a feje köré gyűrődött és az arcá­ban nem volt egy szemernyi vér. Még aludt. Arca szigorú volt, apja azonnal észrevette szeme között a két mély füg­gőleges vonást, de a homloka sima maradt. Bal keze erőtlenül csüngött alá a lepel alól, a férfi megfogta a tehetet­len kezet, és megrendülve érezte, hogy a kéz hűvös és idegen. Csak nem halott, gondolta iszonyod­va. — Sémi baj, kedves uram — kedé­­lyeskedett az egyik ápoló —, minden a legnagyobb rendben.. . utána van a kis boszorkány, pedig hogy vereke­dett. Holnap talán már hazamehet... A férfi azonban nem könnyebbült meg ettől, egészen a betegszoba ajta­­iáia velük tartott és fogta a lány kezét, s közben az a megmagyarázhatatlan acndolata támadt, hoqy mikorra haza­megy a lány, bárcsak elmúlna onnan az orrtövéből az a két mély vonós ... i<ttXSXOXSX8XMXSXSXtOCZXSXZ Bölcsődal (népköltés) Tente, tente, kisbaba. Anyádnak sok a dóga: mos, ruhát szappanoz; egykettőre kimossa, V ÜJ PJ gyorsan ki is vasalja, a kötélre akasztja. Mire felkel a baba, ki is legyen vasalva. REJTVÉNY: VÁRNAI ZSENI Úgy megnőttél, szinte félek Amikor még piciny voltál, olyan nagyon enyém voltál, engem ettél, engem ittál, rám nevettél, nekem ríttál. Mikor később nagyobb lettél, mindig messzebb, messzebb mentél. először csak a kiskertbe, aztán a nagy idegenbe. Ha itt vagy is, csak elnézel, akkor is nem engem érzel, nem anyádat, nem apádat, valami más csillagtájat. Úgy megnőttél, szinte félek, már a válladig sem érek, alig-alig hihetem már, hogy ölbéli bubám voltál. Én voltam-e óriási, vagy Te lehettél parányi? Sosem voltál nehéz nékem, nem éreztem gyöngeségem. Melletted most kicsiny lettem, ágaskodik hát a lelkem, nőni akar, hogy elérjen, homlokodig hogy felérjen. Húzol engem Te fölfelé, mint a napfény maga felé fát, virágot, lombos ágat — fölemeled az anyádat. § s \ ' ✓ ;0-^ / \ 0 nnnnn mp mmc f V7-Or*J®f ó ±, 1 >-1 Milyen nopot ünnepelünk? Olvassátok össze az ábrák első betűit és a meg­fejtést küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Praz­­ská 5. — Gyermekeknek. U

Next

/
Thumbnails
Contents