Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-03-08 / 10. szám

Stefánia pártoSová: EGYVERREL ENYÉRREL Az édesanyák keze alatt az életre cseperednek a gyerme­kek. Szemük előtt nőnek meglett emberekké. Életet adni a mi asz­­szonyi értelmezésünk szerint any­­nyi, mint folytatni, mint szerte­ágazni, beleolvadni a teljesség­be. Útját állni mindennek, ami rossz, s tágra tárni-nyitni a kaput minden előtt, ami jó, ami segít­ség, amiből hasznot lát a szere­tet, a béke és a haladás. Min­den anya harmóniát és békét kíván a gyermekeinek, és bol­dogságok életük természet szab­ta befejeztéig, beteljesedéséig. Ha az anya és a gyermek egysége, elválaszthatatlansága mégis el kell hogy szakadjon, akkor talán csak olyan értelem­ben : „Hogyha rád támadna a kegyetlen halál, kaszáját csorbítaná én anyai jajszóm, véremmel itatnám, ételemet adnám, vegyen helyetted el, mint kenyeret és sót.M Mert az anyák már ilyenek. Ilyen a szívük refrénje. A széles e nagyvilágba mindig is aggódva indították útnak gyermekeiket. Kikísérték katona­­ládás fiaikat a frontra, s szoron­gásuk versenyre kelt az imperia­lista háború iránti nagyon hatá­rozott ellenérzésükkel. Az asszonyok, az anyák a Szlovák Nemzeti Felkelésben jól tudták: a nemzetnek ez az össze­fogása, a nép végső harca a mi harcunk, az ő programja a mi és a gyermekeink holnapja, mert az ő célja egyenlő azzal a vágy­­gyal, hogy emelt fővel éljünk s ne térden csúszva, mert e küz­delem tartalma a lázadás a vé­get nem érő reménytelenség, a harapófogóba szorított, ínséges, rácsok mögötti, kizsákmányolt létezés ellen a nemlét határán. A felkelés nagysága a kirajzoló­dó szocializmus távlatának nagy­sága volt. A boldogságé és a szabadságé. Bárhová lépett az ember a fel­kelés területén, találkozott a mindig fáradhatatlanul tevé­kenykedő nőkkel — frontharco­sok, sebesülteket mentő ápoló­nők golyózáporban az akname­zőkön, asszonyok a tábori kony­hákban, asszonyok a teknőkben tornyosuló katonai fehérneműk között, s mint hószín hattyúk a kórházakban, reménységgel le­­gyezgetve az amputált végtagú katonákat, összekötők és felde­rítők, asszonyok a gépek mel­lett, a mezőkön, a pultok mö­gött. Asszonyok mindenütt. Anyák a felkelésben, anyák­­felkelők, a felkelés anyái! Nem tudom feledni az anyá­kat, akik fiaikat az ismeretlen­ségbe és a bizonytalanságba kísérték ki, az anyákat, akik a capeki Anyának voltak rokonai, vagy tán még inkább a párizsi kommün anyáinak és a szovjet anyáknak. Heroikus antik hősnők nemes­­lelkűségét idézték föl bennem. Ám, s ez volt a különbség, ők nem voltak egyes és nagy kivéte­lek. Ök jelen voltak, ott voltak, kitartottak a sírig. Számuk légió­­nyi volt. A mi jóságos mamáinknál a partizánok igaz otthonra leltek. Szívükhöz szorították őket olyan szeretettel, amely nem ismert különbséget a saját gyermeke s a más égtájak felől jött gyer­mekek között. Csodagyorsan ta­nultak meg a mamák oroszul, egyszeriben értették a francia szót, társalogtak a bolgár medi­kusokkal, megérttették magukat a német antifasisztákkal és a magyar elvtársakkal. És ha min­den szó jelentését nem is értet­ték, de mindig tudtak beszélni jóságos, őszinte szemükkel, a szívükkel, a szerető kezükkel, mely odakínálta az utolsó cipót és a simogatást, cirógatást. Ez a „Bábel" egységes nyelven kiál­totta: harcolunk egészen a fel­­szabadulásig ! Ki számolja meg a sok-sok tonnányi élelmiszert, amit az asszonyok hordtak föl a hátukon a hegyek ember nem lakta, ne­hatnánk! — felkelő anyák vállal­tak mindent, amit a szívük pa­rancsolt. Partizánanyák a kremnickai tömegsírokban, partizánanyák, akiket Nemecká mészégetőjében égettek el, partizánanyák, szitá­vá lőve Kovácován és kitörölve az élők sorából Sitno alatt, Kelet- Szlovákiában I S hol mindenütt másutt! Ki ismerheti a felkelés hezen hozzáférhető ormai közé, téli zimankóban, valahová, még a felhőkön túl is? Ki számlálja meg az anyák lépteit, amelyeket felderítő utaikon apróztak oda­­vissza, oda-vissza a hosszú tűz­­vonalban, ki mérheti föl a koc­kázatot a német őrszemek strá­­zsálta utakon? S ki önti majd egykor szavak­ba a nyomukveszett fiaikat hete­kig, hónapokig, évekig visszaváró édesanyák kimondhatatlan szo­rongását? A felkelés anyái állandó élet­veszélyben forogva, a fasiszták orra előtt, mint a leggyöngédebb ápolónők rejtegették a «sebesül­teket, a mozdulatlanságra ítélte­ket. Szüntelen életveszélyben az önfeláldozó sklabinái — s még mennyi községet, völgyet sorol­minden sírját, a sírhalmokat, melyeket körülfon csöndes, lágy öleléssel az anyaföld? Az anyáknak a Szlovák Nem­zeti Felkelésben, ezeknek a sze­líd, békeszerető, csupaszív és látszatra védtelen asszonyoknak volt bátorságuk tettekkel, cselek­vőén szembeszállni az ezerfejű gyilkos szörnnyel. Harminc évvel ezelőtt történt. És az utódok évszázadokon keresztül emlékeznek majd a Szlovák Nemzeti Felkelés sosem halványuló dicsőségére. A kom­munizmus kisdiákjai még álmuk­ban is felelni tudnak majd a mi új időszámításunk kezdetéről s az eseményekről, melyek meg­nyitották szabadságunk újkorát. És a felkelés anyáit tetteikből ismerik meg.

Next

/
Thumbnails
Contents