Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-08 / 10. szám
Stefánia pártoSová: EGYVERREL ENYÉRREL Az édesanyák keze alatt az életre cseperednek a gyermekek. Szemük előtt nőnek meglett emberekké. Életet adni a mi aszszonyi értelmezésünk szerint anynyi, mint folytatni, mint szerteágazni, beleolvadni a teljességbe. Útját állni mindennek, ami rossz, s tágra tárni-nyitni a kaput minden előtt, ami jó, ami segítség, amiből hasznot lát a szeretet, a béke és a haladás. Minden anya harmóniát és békét kíván a gyermekeinek, és boldogságok életük természet szabta befejeztéig, beteljesedéséig. Ha az anya és a gyermek egysége, elválaszthatatlansága mégis el kell hogy szakadjon, akkor talán csak olyan értelemben : „Hogyha rád támadna a kegyetlen halál, kaszáját csorbítaná én anyai jajszóm, véremmel itatnám, ételemet adnám, vegyen helyetted el, mint kenyeret és sót.M Mert az anyák már ilyenek. Ilyen a szívük refrénje. A széles e nagyvilágba mindig is aggódva indították útnak gyermekeiket. Kikísérték katonaládás fiaikat a frontra, s szorongásuk versenyre kelt az imperialista háború iránti nagyon határozott ellenérzésükkel. Az asszonyok, az anyák a Szlovák Nemzeti Felkelésben jól tudták: a nemzetnek ez az összefogása, a nép végső harca a mi harcunk, az ő programja a mi és a gyermekeink holnapja, mert az ő célja egyenlő azzal a vágygyal, hogy emelt fővel éljünk s ne térden csúszva, mert e küzdelem tartalma a lázadás a véget nem érő reménytelenség, a harapófogóba szorított, ínséges, rácsok mögötti, kizsákmányolt létezés ellen a nemlét határán. A felkelés nagysága a kirajzolódó szocializmus távlatának nagysága volt. A boldogságé és a szabadságé. Bárhová lépett az ember a felkelés területén, találkozott a mindig fáradhatatlanul tevékenykedő nőkkel — frontharcosok, sebesülteket mentő ápolónők golyózáporban az aknamezőkön, asszonyok a tábori konyhákban, asszonyok a teknőkben tornyosuló katonai fehérneműk között, s mint hószín hattyúk a kórházakban, reménységgel legyezgetve az amputált végtagú katonákat, összekötők és felderítők, asszonyok a gépek mellett, a mezőkön, a pultok mögött. Asszonyok mindenütt. Anyák a felkelésben, anyákfelkelők, a felkelés anyái! Nem tudom feledni az anyákat, akik fiaikat az ismeretlenségbe és a bizonytalanságba kísérték ki, az anyákat, akik a capeki Anyának voltak rokonai, vagy tán még inkább a párizsi kommün anyáinak és a szovjet anyáknak. Heroikus antik hősnők nemeslelkűségét idézték föl bennem. Ám, s ez volt a különbség, ők nem voltak egyes és nagy kivételek. Ök jelen voltak, ott voltak, kitartottak a sírig. Számuk légiónyi volt. A mi jóságos mamáinknál a partizánok igaz otthonra leltek. Szívükhöz szorították őket olyan szeretettel, amely nem ismert különbséget a saját gyermeke s a más égtájak felől jött gyermekek között. Csodagyorsan tanultak meg a mamák oroszul, egyszeriben értették a francia szót, társalogtak a bolgár medikusokkal, megérttették magukat a német antifasisztákkal és a magyar elvtársakkal. És ha minden szó jelentését nem is értették, de mindig tudtak beszélni jóságos, őszinte szemükkel, a szívükkel, a szerető kezükkel, mely odakínálta az utolsó cipót és a simogatást, cirógatást. Ez a „Bábel" egységes nyelven kiáltotta: harcolunk egészen a felszabadulásig ! Ki számolja meg a sok-sok tonnányi élelmiszert, amit az asszonyok hordtak föl a hátukon a hegyek ember nem lakta, nehatnánk! — felkelő anyák vállaltak mindent, amit a szívük parancsolt. Partizánanyák a kremnickai tömegsírokban, partizánanyák, akiket Nemecká mészégetőjében égettek el, partizánanyák, szitává lőve Kovácován és kitörölve az élők sorából Sitno alatt, Kelet- Szlovákiában I S hol mindenütt másutt! Ki ismerheti a felkelés hezen hozzáférhető ormai közé, téli zimankóban, valahová, még a felhőkön túl is? Ki számlálja meg az anyák lépteit, amelyeket felderítő utaikon apróztak odavissza, oda-vissza a hosszú tűzvonalban, ki mérheti föl a kockázatot a német őrszemek strázsálta utakon? S ki önti majd egykor szavakba a nyomukveszett fiaikat hetekig, hónapokig, évekig visszaváró édesanyák kimondhatatlan szorongását? A felkelés anyái állandó életveszélyben forogva, a fasiszták orra előtt, mint a leggyöngédebb ápolónők rejtegették a «sebesülteket, a mozdulatlanságra ítélteket. Szüntelen életveszélyben az önfeláldozó sklabinái — s még mennyi községet, völgyet sorolminden sírját, a sírhalmokat, melyeket körülfon csöndes, lágy öleléssel az anyaföld? Az anyáknak a Szlovák Nemzeti Felkelésben, ezeknek a szelíd, békeszerető, csupaszív és látszatra védtelen asszonyoknak volt bátorságuk tettekkel, cselekvőén szembeszállni az ezerfejű gyilkos szörnnyel. Harminc évvel ezelőtt történt. És az utódok évszázadokon keresztül emlékeznek majd a Szlovák Nemzeti Felkelés sosem halványuló dicsőségére. A kommunizmus kisdiákjai még álmukban is felelni tudnak majd a mi új időszámításunk kezdetéről s az eseményekről, melyek megnyitották szabadságunk újkorát. És a felkelés anyáit tetteikből ismerik meg.
