Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-03-01 / 9. szám
Szeretlek Mint a harmat tüzes Obiéban Szivárvány menyasszony! rózsa Ködben úszó sárga lapka Piros vércsapp könnyeimben Távol távol jöjj közelebb ölelj át csókold lelkemet Fájó a nvll gyenge ót szivében Szarvas királyom előtted térdelek Gyönyörű az arcod mennyel zsoltár Csillag az égen bíbor köntösében Szűztépte éj éltető neonlényben Szeretlek mint ércet a vas Mint vért a tövis Fehér galamb szürke plhéje Agyam ágyadnak melege Kérted a kezem a báj Illatával Szemed a torrá tó tükre Ml nékem enyhítő balzsam Hogy tudjam azt hogy szeretlek Csöndesebben Nagyon szeretlek Kezem átnyújtom néked Játszogass vele egy kissé Az élet nehéz próba Ha nem Is játék hanem öröklét Zsenge álom tavaszi kikelet Az arat ki magot vet Törékeny napsugár törékeny nő Szilárd a házam melyben hit Az erő A gyermekeimé a lövő BÁLLÁ JUDIT Csak léteztem! Vakon, süketen... Léteztem! Tavasz, nyár, ősz, tél... Hónapok, évek... . Fáztam! £ Eljöttél! lg Megláttam a napot, holdat, csillagokat! ■5 Fölnyúltál értük... ' t/Y Kezeimbe tetted... v Láttam! 3 A fák zöldjét, mezőkön a búzát, “■ asztalon a kenyeret... Nekem adtad! Eljöttél! Hallani kezdtem! ... patak csobogását, szellő suhanását, aratók énekét, gépek robaját... összefogtad teremtő tenyeredben ... Eljöttél! Végigsimítottál szívemen! Erezni kezdtem! A tavaszt, nyarat, őszt, telet... napokat, hónapokat,.. Hétköznapok színes varázsát... ... ünnepnapok boldogságát... Örömet, bánatot... zajló, fiatal életet... Embertársaimat! Eljöttél! Végigsimítottál szívemen! Érzem dobogni! Jó!!! Csak léteztem! Elek! Köszönöm! Színek árja FIALA MARTA Arcod egy reggel Nékem fénylett Ezerszlnű szivárványt Felém kergetett Én futottam táncoltam A színek árján Majd megölelt a nap Téged elém tárván Neked... ismét össztgyűjtöttiink egy csokorra valót átoknak a szárnyukat, tollúkat próbálgató fiataloknak a verseiből, akik első zsengéikkel bizalommal for* dúlnak szerkesztőségünkhöz és akikben a tehetség ígéretét látjuk. reggel a kerek udvar terül oda égboltnak a kigyulladt tarajú kakas napként lobog az ég közepén impresszió megroppant bordájú esernyők magánya gyöngyös nyárban fekete felhőben zártszárnyú madarak tenyerek egy ittmaradt kubikos árnyéka az aszfaltra csússzon szelíd lapátját a fodros arcú napnak támasztja homlokában tájak úsznak csak cslllámlásuk tied KARSAY KATALIN valahol egy tölcséres gramofonba belesűritették a világ összes hangját és most lejátsszák: artlkulátlanul ordítoznak rég letűnt ócska Istenek recsegnek brontoszaurusZ‘léptek krisztus sóhajtása ordít le a korhadó keresztről hitler ordítása nyomja el a bőgőmajmok negédes szavát csörren egy tányér dalol egy madár zúg a szél és megreped az élet dobhártyája valahol KISS JÓZSEF MAGÁNY A ködös parkban az elhagyott padok egyikén magányos férfi gubbaszt, mint esy ágon ülő kövér szürke veréb felnagyított mása. Ül a pádon, és mereven bámul a semmibe. (Egy órája figyelem már, még mindig ott Ul. Már két órája figyelem, még mindig ott ül. Egész délután csak őt figyelem — még mindig ott ül.) A parki neonlámpákba észrevétlenül fény szökik. A ködben úgy tűnik, mintha álmosan szórnák fényüket. Még mindig ott Ul. Jó volna tudni, miért? Jó volna megkérdezni ót, miért olyan szomorú, jó volna elbeszélgetni vele. (Egyre közelebb érek hozzá. Mintha megérezné, hogy beszélni akarok vele. Hangtalanul feláll, lomha léptekkel elindul előttem. Követem, de úgy, hogy ne érjem utói.) Utólag sajnálom, hogy megzavartam. A parkban sűrű köd szitál. Bodzsár Gyula § ohac < A többiek némán, klmeredt szemmai bámultak. Egyikük megkérdezte: — Na és mit cslnálszt A szó magától, villanásszerűen jött a nyelvemre: — Sztrájkolok. — Nem mész Iskolába? — Nem. — Majd kapsz apádtól I — Fütyülök ró. — Tényleg nem mész Iskolába? — Nem megyek. — De hát mit akarsz? — A ml tanítónőnket. Egyikük a földre dobta a táskáját: — He te nem mész, én se megyek. Újabb táskák potyogtak le. — Kiabáljunk — Javasoltam.- Mit? — Kiabáljuk, hogy Almonét akarjuk I — Az én Javaslatom volt, én kezdtem elsőnek kiabálni. Felhangzott a kórus, az udvar közepén csoportosuló tíz-tlzenkét lázadó kölyök furcsa panaszkiáltása. Kijött Almone tanítónő, angyalhangján beszélt hozzánk, Igyekezett megnyugtatni bennünket, dicsérte Martini tanítónőt, a szemembe nézett, és az övé Is csillogott. Végül azt mondta: — Most pedig menjetek I — Nem — mondtam. — Nem akarsz Iskolába menni? — Nem — mondtam, és hogy el ne sírjam magam előtte, futásnak eredtem a kapu felé, a többiek utánam szaladtak, Martini tanítónő ebben a pillanatban lépett be a kapun. Az osztálytársaim azt javasolták, hogy menjünk a ligetbe a lányokkal, én azt feleltem, hogy hazamegyek. Anyám végighallgatott. Előtte se sírtam, bár a hangom fátyolos volt agy kicsit. Nézett, és nem szólt semmit. Elismételtem az érveimet. — Es igazán nem akarsz odajárni? — kérdezte. Dsszeszorítottam az öklömet, lehunytam a szemem: — Nem. — Beszélek apáddal. — Ajkát pecsét zárta, akár egy levelet. Felkelt. Én nagyon féltem apámtól, a haragjától, de a Martinihoz akkor te mentem volna, ha széthasítanak. Amikor késő délután megjöttek az osztálytársaim, elmondták, hogy azok, okik reggel követtek engem, meggondolták magukat, és a délutáni órákra már bementek. Számukra véget ért a sztrájk. Egyedül maradtam. — En nem megyek — állítottam emelt fejjel. Természetesen senki te vette komolyan. — És apád? — Tehet, amit akar, én nem megyek. — És hová mész? — A városba — feleltem olyan magabiztossággal, ami bizony nem állt túl szilárd talajon. — Nem szeretnék a bőrödben lenni — Jegyezte meg a legkönyörületesebb. Este, a vacsoránál lesütöttem a szemem, a tányért néztem, és vártam, hogy
