Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1974-02-22 / 8. szám

ALBERTO JACOMETTI

Győry Dezső emlékére ■

Szomorú hírt kaptunk: február elsején meghalt Győry Dezső, az 1950 áta Budapesten élt, 1900-ban Rimavská Sobotán (Rimaszombaton) született és mindvégig szlovákiai magyar költőként számon tartott népszerű irodalmár. Bár az utóbbi években inkább prózát irt, számunkra legjellegzetesebbek harcos, politikus töltetű, lírai versei, amelyekben szembefordult a tőkés rendszer népellenességévet. Emlékét idézzük az alábbi versével:

o00

ű

>ac

O

>o

Pompás kor ez a mostani, hasonlót még nem ért az ember, új mértékekkel ront közénk, fényév, gázok, billió, tenger,

csupa masszák és tömegek, közelség, láz, bizonytalanság, a világ születésekor volt csak Ily egy mélység

s magasság,

egyforma, kusza, relatív, csupa mérkőzés, merre látok, nem él túl csak az isteni örök örökkévalóságok,

ez lesz a kor, mely mint a rács elválaszt múltat és jövendőt, s kényúrként csak a szép, erős nép nyakába veti a kendőt,

új mértékek, új méretek, új törvények születnek arra, aki választott, csillagos s a teljes életet akarja,

ó társaim, ó gyermekek, mi tán megérjük félelem közt s ezer kínok között még, hogy mind, mi van, történelem,

vér nem riaszt, tűz nem ver el, az életparancs az, hogy éljünk, nem vicinálisoi^döcög, repülőn jár az emberségünk,

lelkünk hitel, derű, beton — egyén, család, fajták, világok egy rendbe futnak párutat, akár ama 'csillagvilágok,

ó társaim s ó gyermekek, édes nyája bomlott okolnak, levegőre, gépekre, ki, szívjátok illatát a kornak

s hódítsatok meg rengeteg magatokkal földet és tengert: éljen a kor, ki bennetek megszüli a holnapi embert!

— Melyik az?

— Ottl... Targoncát vezet. Az a barna.

— Hm, köszönöm. — Átvágok a gépek között, megvárom, amíg terakja az öntvényeket. Nézem. Százhetven centi magas lehet. Nadrágja olajos. Hogy a trikója milyen szinű lehetett valamikor, azt nem tudom megállapítani. Most piszkos. Sötétnek is piszkos. Ügy dolgozik, mintha ott se lennék. Lehet, hogy nem is köszöntem?

— Jó napotl — mondom gyorsan, amikor felém villan a szeme. De szünet nélkül dúdol. Megismerem a dallamot: „Tavaszi szél vizet áraszt...“ Tekintetéből ezt olvasom: „Hát ez a muki meg mit keres itt?" Talán ez a változat is benne van a szemében: „Mi a csudát akarhat ez a naplopó?" Itt azért elbizonytalanodom a további gondolkodásban, mert ez nem illik a róla alkotott képbe, hiszen ő a Furcsa tag. így nagybetűkkel.

— Engem keres? — riaszt lel a hangja a gépek zaján keresztül.

— Igen.

— Táppénzt akar? — szól rám, amikor továbbra is ott ácsorgók. Nem értem a dolgot, de kérdezni nincs idő, megfogja a karomat és valósággal félreránt. Nem sokkal később a teremdaru láncán valami nagy sötét tömeg húzott el ott, ahol még az előbb, a tejem volt...

— Hűha, köszönöm.

— Nem szívesen, mert azt hiszem, olajos lett az inge.

— Nem baj... — motyogom —, majd csak kijön valamivel.

— Ha engem keres, miért keres? — kérdi.

— Kiváncsi voltam magára... —

mondom bizonytalanul, mert hátha megsértődik vagy azt hiszi, ugratom. De nem. Természetesen veszi tudomásul.

— Miért? — cigaretta után kotorász. — Gyerünk ki a dohányzóba.

— ló ... — gépek közt botladozók s vigyázok a fejemre. — Azért keresem, mert állitólag maga furcsa tag. Annyira, hogy azt mondják, maga a Furcsa Tag.

Nem nevet, csak a szeme. Kiérünk az

udvarra, átvágunk az ipari vágányokon. Dúdol, de előttem megy egy fél lépéssel, nem hallom pontosan a dallamot.

— Hátha a többiek furcsák? Akik azt mondták magának, hogy én vagyok a furcsa?...

— En nem tudom... — de azt is furcsának érzem, amit mond.

— Pedig... — Elhallgat, a dohányzóban rágyújtunk. Karikákat fúj. En is. — Jól csinálja — mondja és megnéz. En is jobban fürkészem az arcát. Nyugodt, szinte felkínálja. Magas homlokra görbülnek hajtincsei.

— Miért nem hord hosszú hajat?

— Volt már ... Túl sokan hordják. Olyan, mint az egyenruha. Nem szeretem a tömeges besorolásokat.

— Igen, értem ... — Még akarok valamit mondani, de közbevág.

— Dehogy érti! Fogadok, hogy nem érti.

— Vesztett, mert értem I — feláll, nagy karikákat ereget a roskatag gyári dohányzó mennyezete felé, aztán szembefordul:

— Maga pedig a Nagy Okos? Ne tiltakozzék. Lehet, hogy az. De akkor azt is mondja meg, miért vágtam le a szakállamat? — fütyülni kezd, de abban a pillanatban nem figyelem, hogy mit.

— Hm ... Mert talán úgy érezte, hogy az meg álarc. Olyan, mintha valami mögé elbújna az ember. S ha...

— S ha sokan hordják, akkor az nem más, mint tömeges bújócskal — szól közbe. — Ahelyett, hogy belül építenék magukat, kívül cifrátkodnak. A divat éppen úgy cifrálkodás és bohóckodás, mint a topis szerelés... Egyik kutya, másik ebi —- Tovább fütyül. Már tudom is, hogy mit, de nem hiszek a fülemnek.

— Tehát a középút? — ostobáskodok. Néz rám, mint aki akkor vesz észre.

— Közép a lene! Egyszerűen, ez az arc az enyém és senki máséi Ilyen csak egy van, több sose lesz. Ezért mutogatom.

—- Khm... — Megint krákogni kellett. — Szóval maga ilyeneket beszél?

— Milyeneket gondolt?

— Háát..-.

— Miket mondtak magának rólam? Hogy magamnak való vagyok, meg

— Nincs itt semmiféle kerék, én vagyok itt, aludj szépen, légy jó. Itt vagyok melletted.

— Igen, mama, de nem tudok. Próbálok, de nem tudok.

— Mi bajod van kicsikém? Akkor se tudsz, ha melletted vagyok?

— Félek.

— Mitől? Nem látod, hogy csak mi vagyunk itt?

Megint elmúlt egy perc. Hangosabban, érdesebb hangon:

— Mama, mama I

— Mi van?

— Világos van még?

— Igen, láthatod. Nem látod, hogy még világos van?

— Félek. A . .. keréktől. Olyan, mint egy kerék. Nekem jön, összelapít.

— Van itt valami.

— Micsoda.

— Nem tudom. Olyan, mint egy kerék, egész fekete, van valami fekete dolog, ami mozog, és nekem jön, egy száj. Mamai

— Igen?

— Add ide a kezed!

Keze érdes, és erős volt. Ö, a kezéből hatalmas, nyugodt erő áradt, elűzte a rémet, amely ki akarta szívni a vérem, és elfojtotta a lélegzetemet a torkomban.

így ment minden este.

— Gyerünk az ágyba, kicsi, késő van.

— Majd ha te is jössz, mama, majd ha te is jössz, nem vagyok álmos.

A félelem és a szégyenkezés összecsapott, s felszikrázott a képmutatás. Anyai szemek. A szemrehányás talán elakadt a torkában, rám nézett; nem, nem lehet, nem lehet kibírni ezt a pillantást, amelyben a csillagok találkozót adtak egymásnak.

— Add ide a kezed! Csak ma este!

Nem volt Isten? Igen, Isten volt, aki leszállt hozzám, és rám sugározta az erejét; a sebek nem tüzeltek tovább, a hidegnek nem volt már foga, és a rém minden este visszahúzódott, helyébe jött az álom, gömbölyű vállára emelt, és átvitt a mesék birodalmába.

Alig voltam tízéves, amikor Rosa nővérem férjhez ment, a sztrájk éve volt ez. Helyesebben mikor a sztrájk kitört,

ilyesmi? ... Azt hittem, már abbahagyták.

— Nem, nem mondtak semmi különöset, csak azt, hogy ... — keresem a jó szót —, hogy furcsa alak.

— Köszl Tehát afféle díszpéldány, ml?l

— Nem, nemi... — tiltakoztam. — Mondták, hogy kitűnően dolgozik, három helyett is néha.

— Túlzás, de szeretem a tisztességet, a becsületet. — Rám néz és úgy folytatja: — Szeretem a tartást!... Tudja, mi az?

— Maga mindig ilyen csípős? — nézek vissza összehúzott szemébe.

— Csípőből jövök, ha alkalmam van rá. Mi az? Maga jegyzetel?

— Nem, csak ... Azaz, igen, de ...

— En nem bánom, ha ilyen nehéz feje van, de a nevemet hagyja ki az egészbőlI

— Miért éppen a nevét? .

— Mert az is csak az enyém. Egyedül az enyém.

Vége a cigarettaszünetnek. Sokat tudtam meg róla vagy keveset? Egyik barátom hívta fel rá a figyelmemet. Jól tette. Azt kellett volna még megkérdeznem, hány éves. Aligha lehet sokkal túl a húszon. Azt is megtudtam, hogy rászól a többiekre, ha káromkodnak. De nincs visszabeszéd, mert kitűnően cselgáncsozik. Ritkán jár társaságba, nehezen tegeződik. De az arca nyílt, barátságos.

— Azt is hallottam, hogy magányos — mondom, miközben visszafelé ballagunk az üzembe.

— Ki nem az? Talán azt nem érti, hogy mostanában kell tisztáznom a viszonyomat a hegyekkel, Iákkal, madarakkal... — Elhallgat. Talán várja, hogy meglepődöm. Aztán elindul. Újra fütyül... Ahál Ez nem más, mint az Öröm dallama Beethoven IX. szimfóniájából. Ez már több a soknál!...

— Mondja, miért csinálja ezt? — Megtorpan. — Ezt az egészet!

— Ezt? Mit? — Nevet. — Az egészet? — Karjával körbeirja az eget, a gyárat.

— Igen, ezt az egészetI — mondom enyhe gúnnyal.

— Hogy miért? — Már fogja a targonca inditókarját. — Mert semmiből nem lesz semmiI Ugye, érti? — nyújtja a kezét.

— Mondja, találkozhatunk még? — hunyorog, mókázik a vonásaival, elindítja a targoncát a gépek közt, majd visszatolat.

— Szívesen, de ne itt — mutatott a gyárcsarnok kormos falaira, alacsony mennyezetére. — Ott, ahol magasabban van az ég!

októberben, még csak kilenc voltam és a nővérem még nem ment férjhez.

Nagyon egyszerű volt a dolog. Az első három osztályt San Pietróban jártam, Aimone tanítónőnél. Eddig az évig, a harmadik végéig, San Pietróban két tanítónő volt, mindegyik három osztályban tanított. Aimone a fiúkat, Martini a lányokat. Aimone harmincas, alacsony, gömbölyű nőszemély volt, mint egy hordó, csupa rengő hús, nagy fénylő mézescsupor arc, toka, és a keble, Istenem, akarva akaratlanul betartatta velünk a tiszteletteljes távolságot. Az viszont igaz, kitűnő érzékkel bánt velünk, képes volt besulykolni a tananyagot, még a legüresebb, legmakacsabb tökfejekbe is, úgy irányított minket, mintha láthatatlan szálakkal volnánk a kezéhez kötve, és hangja még ha korholt, ha szidott is, angyalhang volt, amilyet a kedvesednek kívánnál. Egy pillantására kibuggyantak a könnyek a szemed sarkában, és egy kis tréfával azonnal fel tudta szárítani. Árnyékba borította a lelkedet, majd ismét fénnyel árasztotta el, ahogy egy felhő mozog a nap sugarai előtt.