Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-02-15 / 7. szám
szereit is. Megfenyegettek, hogy két órán belül mindent elvisznek. Vacogó gyermekeimmel és fájó mellemmel a puszta földön maradtam volna. Ekkor barátunk, Schramm, a városba sietett segítséget szerezni. Amikor felszállt egy kabrloletbe (egylovas kétkerekű könnyű kocsi), a lovak megbokrosodtak, kiugrott a kocsiból, ezután véresen visszahozták a házba, ahol szegény remegő gyermekeimmel sírtam. Másnap el kellett hagynunk a házat. Hideg, esős és komor idő volt, férjem lakást keresett, de senki sem akart befogadni bennünket négy gyermekkel. Végül is segített egy barátunk, fizettünk, s én gyorsan eladtam ágyaimat, hogy kifizessem a végrehajtás botrányától bizalmatlanná lett gyógyszerészt, péket, mészárost, akik számláikkal hirtelen megrohantak. Az eladott ágyakat az ojtó elé hordták, targoncára rakták, holott ilyen késő este az angol törvények tiltják ezt. S mi történt ekkor? Szállásadónőnk férje rendőröket hoz, azt állítja, hogy az ő holmijából is lehet ott, s hogy mi külföldre akarunk távozni. Nem telt bele öt perc, több mnit két-hóromszáz ember állt az ajtónk előtt... Az ágyak visszakerültek, csak másnap reggel, napfelkelte után lehetett átadni őket a kereskedőnek. Mikor így valamennyi cókmókunk eladása árán ki tudtunk fizetni minden fillért, kicsinyeimmel mostani két szobácskánkba költöztem a német szállodába — Leicester Street l„ Leicester Square, ahol heti 5 és fél fontért emberi fogadtatásra leltünk." De a szerencsétlenségek tovább üldözték a családot. Az ínséget, a szolgai függést a péktől, a hentestől, a zöldségestől és háztulajdonostól más, sokkal szörnyűbb bajok tetézték. A gyermekek nem bírták a nyirkos klímát, a szűk lakást, a nélkülözést. Elsőnek Föxchen halt meg, aki akkor volt egyéves. Ez 1850. november 19-én, délelőtt 10 órakor történt. Váratlanul halt meg; egy olyan görcsroham vitte el, amilyen gyakran jelentkezett nála. Néhány perccel halála előtt még kacagott. Ez rettenetes és váratlan csapás volt az egész család számára. „Bánatom olyan nagy voltl — írta visszaemlékezéseiben Jenny. — Ez volt az első gyermek, akit elvesztettem. Hisz akkor még nem sejtettem, hogy olyan szenvedések várnak rám, amelyek mellett az összes eddigiek eltörpülnek I" S valóban, ez csak a kezdet volt. A nélkülözés, a szűk, nyirkos lakás megtette a magáét. Meghalt a kicsi Franziska, aki 1851. március 28-án született. Egy évet sem ért meg. „Éppen 1852 húsvétján betegedett meg a szegény kis Franziskánk, egy rendkívül súlyos bronchitisben — írta Jenny. — Három napig viaskodott a — Azt akarja, hogy énekeljek — mondta Cicu —, megparancsolta, hogy énekeljek — és néhány másodpercig nem hánykolódott, nem vonaglott úgy, mint előbb, és ajkáról torz énekhang szállt a bámészkodók közé, akik most valósággal kővé dermedtek. Számomra ezen az éjszakán kezdődött. Mikor már az ágyban voltam, visszacsengett a fülemben a Cicu éneklése: sötét volt, de a sötétség alakot öltött: szája volt, hatalmas nagy, hatalmas állkapcsa és kecskeszakálla. Felültem. Csak a zsalu rései látszottak, beszűrődött a hold kékes fénye. — Mama — kiáltottam. És remegtem, — Mama — kiáltottam megint, hangosan —, mama, mama! — Az ő ágyuk a szoba közepén állt, akkora ágyat azóta se láttam, és arrafelé a tárgyak furcsa, szeszélyes formát öltöttek. Abban az időben Grampában még nem volt villanyvilágítás. Néhány perccel később a hidegtől dermedten találtak rám a lépcsőfordulóban. Azon az éjszakán kezdődött. Néhány nappal azután történt a téglaeset. halállal, s oly rettenetesen kínlódott. Parányi élettelen teste a hátsó szobában nyugodott ... a három élő gyermek velünk aludt... A drága kislány halála a legkeservesebb szegénységünkben ért minket. Pillanatnyilag német barátaink sem tudtak segítségünkre lenni. Ernest Jones, aki akkor gyakran és hosszan volt nálunk, ígért segítséget, de semmit sem tudott szerezni. Kétségbeesésemben elszaladtam egy közelben lakó francia menekülthöz, aki kevéssel előbb meglátogatott bennünket. Kértem, segítsen szörnyű bajunkban. A legbarátibb részvéttel adott rögtön 2 fontot. Ebből fizettük ki a kicsi koporsót, amelyben most békében nyugszik a szegény gyermek. Amikor a kicsike világra jött, nem volt bölcsője, s utolsó nyughelyéhez is sokáig nem juthatott hozzá. Micsoda érzés volt, amikor elkísértük kislányunkat az utolsó útról" A Marx-család legjobb barátja, Engels, tisztában volt azzal, hogy Marx tevékenysége milyen fontos a világ munkásainak felszabadítása szempontjából. Mindent megtett, hogy Marx dolgozhasson és befejezhesse élete fő művét. „A tőké"-t, azt a könyvet, amely a dolgozók iránytűje, elméleti fegyvere lett a szabadságukért folytatott harcban. Engels kénytelen el-utazni Londonból Manchesterbe, s ott apja gyárában állást vállalni. Ha nem is nagy, de rendes fizetést kapott, amelyből rendszeresen segítette Marxékat. Nehéz évek Az 1881 —1883-as évek a Marx-családnak a nagy megpróbáltatások, súlyos veszteségek évei voltak. Már régen betegeskedett Marx felesége, Jenny. Most már tudták, hogy betegsége gyógyíthatatlan. Jenny rákban szenvedett, s mindenki tudta, hogy közel a vég. Hogy szeretett felesége utolsó napjait megszépítse, Marx elutazott vele Argenteuilbe, legidősebb lányukhoz, Jennyhez. Gyengélkedése ellenére Marx felesége élénk és energikus volt. Ajándékokat készített a kis unokáknak, s boldog volt, hogy viszontlátja őket. Londonba teljesen legyengülve érkezett vissza. Marx éjjel-nappal beteg felesége mellett volt, olyan szeretettel és odaadással ápolta, hogy ez — írta Marx leánya, Jenny a férjének — „kárpótolta őt minden szenvedéséért, mely neki osztályrészül jutott." 1881. december 2-án Jenny Marx meghalt. „ő sohasem gondolt magára, mindig másokért élt — írta róla leánya, Jenny, nagy bánatában Laura húgának. — Nehéz találni ilyen jóságos és önfeláldozó embert." Részletek Vorobjová-Szlnyelnyiková „Marx leányai" című kötetéből. ÉVFORDULÓK ------CHARLES ROBERT DARWIN (1809—1882) Százhetven éve született a nagy angol természettudós, a modern biológia egyik legjelentősebb alakja, a korszerű származástani elmélet megteremtője. Egyetemi tanulmányai után föld körüli útra indult egy hajóval. Olyan vidékekre jutott el, ahol őslénytani és biológiai szempontból jelentős anyagot gyűjthetett. Következtetései során és a fejlett angliai állattenyésztési gyakorlat ismereteinek birtokában eljutott a fajok szelektálódásával létrejövő természetes, evolúciós fejlődés elméletéhez (darwinizmus) és megírta fő művét: „A fajok eredete a természetes kiválogatódás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradásá-t" (1859). Műve világszerte nagy feltűnést keltett és más irányt mutatott a biológiai tudomány fejlődéséhez. További műveiben: „Az ember származása és az ivari kiválogatódás, Az érzelmek kifejezése az embernél és az állatoknál" kiegészítői a fajok keletkezésével foglalkozó elméletének. Forradalminak minősülő nézetei miatt az idealista felfogású körök — így a hivatalos egyház is — támadták. A marxizmus klasszikusai, Marx és Engels viszont nagyra értékelték a munkáját. Elméletének lényege röviden: a fajok fennmaradását és fejlődését a külső körülményekhez leginkább alkalmazkodók biztosítják, a többiek előbb-utóbb kipusztulnak. Az élővilág egyetemes fejlődése során az ember is alacsonyabb szervezetekből alakult ki. Darwin elméletét ma már — bár még mindig vita folyik róla — a legtöbb biológus elfogadta. A tudományos kutatások mai állása szerint csak bizonyos részletkérdésekben jutottak más következtetésekre. A biológus tudománya, az örökléstan elméletének gyakorlati felhasználásával hajt hasznot, elsősorban az ember által tudatosan irányított mesterséges kiválasztással a növény- és állattenyésztésben, és az egészségvédelemben. DMITRIJ IVANOVICS MENGYELEJEV (1834—1907) A nagy orosz természettudós, vegyész, egyetemi tanár, számos külföldi akadémia tagja, száznegyven évvel ezelőtt született. Kutatásai során felfedezte a kémiai elemek periódusos törvényét, amely a modern anyagelmélet egyik alapja. Sok felfedezést tett. Hangsúlyozta, hogy a gyakorlatban is fel lehet használni és a termelés szolgálatába állítani a kémiai folyamatokat. Felfedezéseivel előbbre vitte a tudományt, mely az emberiség javát szolgálja. A NŐ KÖNYVESPOLCÁRA Izgalmas vállalkozással indul hajóútra Hernando Cortez spanyol konkvisztádor több száz társával, hogy meghódítsa azt az országot, melyről csodákat beszéltek. Vonzotta őket a kaland, az ismeretfen, a hirnév és — az arany. Mexiko leigázásáról szól Olbracht regénye. A nagyszabású kalandor sikeres útjáról, földrajzi megfigyeléseiről, arról az ideig-óráig tartó dicsőségről, mely övezte, de ugyanakkor hű képet test a leigázott, kifosztott indiánok sorsáról. (bér) ahúöíta Cicu, aki megint nyögött, üvöltött, hánykolódott, mint minden este, hirtelen felkiáltott: — Jaj, egy tégla van a kezében. — Kinek? Az öregasszonynak? — kérdezte Corbellini, a kocsis, aki mór kezdte elveszíteni a fejét. — Igen, az öregasszonynak. — Odébb, a béresek gyűrűjében a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani. — Látod? — Igen, látom, jól látom, kendő takarja az arcát. — És a tégla? — Ott van, a kezében. A párkánynál van, és egy téglát tart a kezében. A béresek gyűrűje, egy emberként, nesztelenül, előrébb nyomakodott. — Mit csinál vele? — Elfordult. Már nem látom. Elmúlt néhány másodperc. — Visszafordult. Még mindig fogja a téglát. Kihajol a párkány fölött, kinyújtja a kezét, a kezét a téglával. — Most, elejtette! Mindnyájan, béresek, kocsisok, asszonyok és lányok, és mi, iskolások, és még kisebbek, mindnyájan hallottuk a tégla puffanását a kavicson, a facipő hangjához hasonlított, amikor a lóistálló csupasz padlójához csapódik, de erősebb volt. Mindnyájan hallottuk, és a nők keresztet vetettek, a férfiak elsápadtak, vagy elkékült az arcuk. De senki nem ment ki megnézni. Az öregebbek a lócára ültek, a szénapajta oldalán, mások a vállukat vonogatták, és a jászolból kihullott szénát kezdték összeszedni. Apám vezetett haza, aki minden este körüljárta az istállókat. — Mi bajod? — kérdezte. — Semmi. Nem akartam lefeküdni, féltem a lépcsőtől, az árnyaktól: mikor kezemben az égő gyertyával felfelé haladtam, felugráltak a falakra, megbújtak a fordulókban, féltem, a folyosótól, amelynek végén az árnyékszék ajtaja nyílott, és főleg anyám szobájától féltem, ahol aludtam, és amely olyan tágas volt, mint egy gyakorlótér. — Le kell még menned? — Nem, mór mondtam. — Akkor mindjárt lefekszel? — Igen. — Ne oltsd még el egy kicsit a gyertyát I — Itt vagyok melletted. — Igen. — A nyelvem nehezen forgott. — Es itt is maradok, amíg el nem alszol. — Az ágyban? — Igen az ágyban. — Miért ne hagyhatnád még egy kicsit égve a gyertyát? — Égve hagyom addig, amíg meg nem halljuk, hogy a papa jön fölfelé. — Mit csinál a papa? — Újságot olvas. Majd egy perc múlva: — Ágyban vagy? — Igen. Miért nem alszol? Aludj szépen. — Nem tudok. Te alszol? — Nem, Téged várlak. (folytatjuk)
