Nő, 1974 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1974-02-15 / 7. szám
(Sára asszony és férje a nyári kertben „A feleségem“ — ianko Alexy nemzeti művész festménye maga is ennek az éltető erőnek kifosztott siratója. * * * örült a figyelemnek, félt is a bolygatástól, amikor látogatásomat bejelentettem. De amikor végül is becsengettem a Várát melletti otthonába, kedves lerendezéssel fogadott. Átvezetett a jeges dermedtségben alvó kerten, amelyben elszórtan kő és bronzszobrok, álló, fekvő bronzemberek — szobrászbarátaik itt elhelyezett alkotásai dideregtek. Már bent vagyunk az üvegezett verandán, ahol bizony a hőmérő nem sokat mutatna. Mégis itt ülünk le, a falon és köröskörül a falak mellett elhelyezett képek között. Sára asszonyt csak most nézem meg jobban. Erősen deres, egykor sötét haj, meleg nézésű, még most is szép szemek, szlávosan széles arccsontok: az Alexy mester készítette ikonszerű portrékról ismert szép, szlovák madonna. Sára asszony most beteg. Nagyon beteg. Nemcsak a gyásztól, amely gyógyíthatatlan sebet ütött, de fizikailag is gyötrődik. — Három éve és három hónapja vagyok egyedül — mondja. — Azóta érzem, hogy napról napra őrlődök. Amíg a férjem élt, minden erőmet és figyelmemet rá és közös, gyönyörű munkánkra összpontosítottam. Boldogok voltunk, megértettük egymást. Annyira, hogy az szinte ritkaság. Harminchét évig éltünk együtt, de soha nem volt köztünk vita, ha csak arról nem, melyikünk szereti jobban a másikat. A harminchét év alatt naponta huszonötször is meg tudott lepni nagyszerű, új ötleteivel. Reneszánsz típusú ember volt, nagyon sokfelé ágazó érdeklődéssel, tervvel. Én mindenért vele tudtam lelkesedni, és bár eredetileg francia—szlovák szakos tanárnő voltam, a velem született rajzkészségemet kifejlesztve, neki segítettem. Olyanok voltunk, mintha megkettőződtünk volna — egyformák, egyöntetűek, elválaszthatatlanok ... — Talán éppen ez most az én nagy tragédiám . . . ezért nem bírom nélküle. Mert „sem a munka, sem a költészet, sem az idő, soha nem gyógyítja meg a bennünk ütött mély sebetl"..., Súlyos szavak ez utóbbiak, Jankó Alexy gyászjelentésébe nyomtatva, és arról tanúskodnak, hogy Sára asszony számára a férje emléke mellett a legtöbbet jelenti a világon a munka és a költészet. Mindkettőből kivehetné a részét, ha egészséges lenne. Három könyv is itt maradt befejezetlenül. Az egyik: „Let k hviezdam“ (Repülés a csillagokhoz) a tanítványokról szól, arról a 300—400 gyerekről, akik mind ide jártak Alexy mester Ingyenes festőiskolájába, megszállták a házat, nyáron a kertet, és olyan „csodálatos" dolgok kerültek ki néha a ceruzát, ecsetet fogó kis kezek alól, hogy sokan el sem akarták hinni, hogy gyerekek munkái. A második könyv, amit Sóra asszony, — amennyire erejéből telik —, sajtó alá rendez, szlovák képzőművészek életstílusáról, szokásairól szól. Ennek első kötete már megjelent egészségügyi utalásokkal. A harmadik könyv: „Tam ozila sláva" (Ott éledt fel a dicsőség) címen az Alexy házaspár egyik kedvenc témáját, a régi várak restaurálásának ügyét tár-# gyalja, de ezen a könyvön még dolgozni kellene... Kellene. Igen, kellene, ha Sára asszony egészsége engedné. Tehetsége, irodalmi vénája lenne hozzá, csak ne támadta volna meg szervezetét az a gonosz ólomgőz, amit az üvegfestmények készítésénél belélegzett. Nem — egy percig sem bánja, hogy segített a férjének, hogy mindent megtett érte, hiszen cserébe boldogságot és megelégedettséget kapott tőle: — Megérdemelte, hogy szívvel-lélekkel melléje álljak, mert ő maga is fáradhatatlan ember volt, mindig tele ötlettel, segítőkészséggel festőtársai ügyei, hagyatékuknak méltó elhelyezése iránt. És most már nincs belőle más, csak a hátrahagyott munkái, amiket itt őrzök, amíg talán szintén megfelelőbb környezetbe kerülhetnek — néz körül Sára aszszony. — Itt élek a képek, a könyvek, az irományok, közös emlékeink között, és próbálom legyőzni a testi kínokat, hogy inkább a lelkem, mint a testem erejével, az én felejthetetlen társamnak még mindig felém sugárzó energiájával megerősítve, befejezhessem a befejezetlenül maradt munkákat. L GÁLY OLGA gánéletemben is épp úgy nehezedett rám, mint a tárgyalás legnehezebb perceiben, az ítélethozatal alatt. Vajon jól döntöttem-e, objektív vagyok-e minden körülmény között, a cselekedetem egy emberi sorsot pecsétel meg, vagy segíti azt vissza a rendes kerékvágásba? Kérdések, gondolatok sora hadakozott bennem, ébren és álmomban egyaránt. Az álmok? Ez volt a legkínzóbb. Éjszakáim vissza-visszatérő társai: börtönőrök, kutyák, rácsok... Az sem segített, hogy a közvélemény jó volt, munkámat értékelték, döntéseimet helyeselték, sem anyagi sem erkölcsi elismerésben nem éreztem hiányt. Elsősorban önmagámmal kellett tisztában lennem. Szerencsére a gyakorlati évek adnak némi nyugalmat is, vagy úgy is mondhatnám: biztonságot. Hiszen már tíz éve, hogy ide kerültem a komáméi (komáromi) járásbíróságra. Egy büntetőtanács elnökének lenni, nem hálás feladat. Míg a jogász tanáccsal látja el ügyfeleit, az ügyvéd védi az érdekeit, addig én szankciókat szabok, sokszor súlyos ítéleteket mondok a törvény nevében ... Nemcsak barátokat szerzek, hanem naponta újabb ellenségeket... Mégis, vannak jó barátaim, munkatársaim, ismerőseim, akiknek véleménye, szeretete, ha lassan is, de meghozta a viszonylagos nyugalmat, biztonságérzetemet .. Második vallomás: „Akit súlyos teher nyom, az menekülni akar. Én is menekülök. Egy más jellegű munkába. Persze a kettő jól megfér egymás mellett. Régebben, a tanulmányaim idején szoktam ezt meg. A tanulás mellett jutott időm arra is, hogy a pionírszervezetben, később pedig az ifjúsági szervezetben tevékenykedjek. Az egyetemi éveim alatt is részt vettem az akkori CSISZ munkájában. Itt, Komáromban pedig bekapcsolódtam a nőszövetség munkájába. A járási konferencia engem választott elnökévé. Mint küldött, részt veszek a szlovákiai kongresszuson. A nőszövetségben végzett munka nem volt idegen számomra, hiszen magam is dolgozó nő, anya vagyok, s munkám során sokféle emberrel, üggyel találkozom ... Szeretném, ha a mi járásunk asszonyairól, munkájáról, eredményeiről ezután is sok jót és szépet lehetne írni, és ebben kívánok segítségükre lenni. Persze más kötelességeim is vannak: a huszonhetedik születésnapomon felvettek a párttagok sorába. Tagja vagyok a Szocialista Akadémiának, és a pártbizottság lektori testületének. Alkalomadtán előadást tartok, beszélgetéseken veszek részt; és a tanulást sem lehet befejezettnek mondani, abbahagyni. A Marxista-Leninista Esti Egyetem hallgatója vagyok, már harmadéves. Most is vizsgákra készülök, drága minden percem .. Harmadik vallomás: „A munkahelyi, hivatásbeli gondokat, a megbízatásokból, társadalmi munkákból adódó nehézségeket, problémákat nem lehet a hivatali irodahelyiség falai között hagyni, ha letelik a munkaidő. Ezek velem jönnek, és úgy kísérnek mindenhová, mint hűséges kutya a gazdáját. Hazajönnek velem, az otthonomba is letelepszenek. Még jó, hogy van számukra hely. Hogy férjem jó, segítőkész. Hogy anyósom aranyszívű nagymama, aki bármikor kisegít, ha szükség van rá. Hogy négyéves fiam minden nap hazavár, és számára én vagyok a legfontosabb, a pótolhatatlan. S hogy egyáltalán körülöttem vannak azok, akiket szeretek, — meleg emberi szót várnak tőlem és adnak érte cserébe. Hát ezért szép élni, hinni abban, amit csinálunk. Nem, nem az elégedettségről van szó! Hiszen olyan ember talán nincs is, aki elégedett lenne önmagával. De ha az igényesség képességeink mércéjét a feszülésig húzza ki, akkor talán van értelme annak, amit csinálunk., Három vallomás ... Más-más időben, alkalomból törnek fel a szavak, más-más hangulatot is árasztanak. De az egyéni boldogságot, az emberi élet értelmét csak úgy tudom elképzelni, ha valahol a mélyben mind a három találkozik, egyesül... Ügy, mint ebben az esetben ... Elmondta: JTJDr. Friderika Kofinová-Szabová, a komáromi járásbíróság büntetőtanácsának elnöke, a nőszövetség járási bizottságának elnöke, egy kisgyermek édesanyja. Feljegyezte: MEGYERI ANDREA
