Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-01 / 49. szám

ь-н-ш Zои < О►— асшсо-J < Délután bevonszoltak az acélgyár roncstelepére egy tankot. Nem volt már azon se lesték, se jelzés, az idő lemart róla mindent. Kötöny József mégis meg­ismerte. Tudta, milyen tank ez, látott ilyet annak idején éppen eleget. — Honnan szedtétek élőt — kérdez­te a szállítókat. — Kölykök találták egy régi uradalmi trágyaszarvas alján. — Német tank ez. GALAMBOS LAJOS — Hát aztán1 Nem mindegy a Mar­tinnak, milyen ócskavasat kapf — Lényegében mindegy — mondta Kötöny József. Mert hisz ócska kell a nyersvashoz, hogy acélt lehessen csinálni. Anélkül nem megy. Csők neki nem volt mindegy ez az egész. Körüljárta a trágyától évti­zedeken át érlelt szörnyeteget, rágyújtott, és állt ott mellette sokáig. Lángvágó pisztolya kihunyva lógott a kezében, Már olyan sokáig állt mellette, hogy odament hozzá a csoportvezető. — Hát te, Jóskát Csak állok itt. — Nehogy lelvegyél már (e Is ilyen szokásokat. Hová leszünkt Jó munkás­nak ismerlek húsz éve. — Azért csak hadd álljak még Itt. — Elfáradtált — A sok limlom közt húsz év alatt el­fáradhat az ember. — Százalékosunk let Küldjünk nyug­­dijbat A kezed miatt bármikor lehet. Kötöny megpárásodott szemmel né­zett vissza a csoportvezetőre, s egy pillanatig azt gondolta: meg kellene ütni. Ámbár hogyant Hiszen ez a Hell Miska hozta be őt ide, a gyárba, őtőle tanulta, hogyan kell kezelni a láng­vágót, neki köszönheti tulajdonképpen a családját, a kenyerét. Felszívta az orrát, eldobta a cigarettáját, aztán azt kérdezte Hell Mihálytól: — Nekem adnátok eztt — Mltt — Ezt a tankot. Hogy én daraboljam lel. Tét Én. Holnap négykor ennek a kettes kemencében kell lenni. Na ést En mindig igyekeztem könnyű munkát adni neked. A te kezeddel ezt holnap négyrét öregemI — Nagyon kérlek. Adjátok nekem. Hell Mihály sokáig nézte öt: — Hát majd meggondoljuk — mond­­to. — Dolgozz csak az aprólékon to­vább nyugodtan. — Én már nem dolgozok addig, amíg ezt szét nem vághatom. — Ne hülyéskedj. Ha a Futó-brigád reggel nekiáll, két óra alatt miszlikre aprítja. Ott pedig, a sezionon, ahová ledőlt, rápillantott mindkét kezére, és azt gon­dolta: jaj! Az ő két kezén csak két ujjon volt köröm, a két hüvelykujján. A többi nyolc ujjáról az utolsó izek hiányoztak. Odakint a fronton, Voronyezs alatt előző este kaptak egy kis rumot, deci­nyit lejenként. Jólesett, bemelegedtek tőle, még daloltok is: „Muszka földön lassan jár a posta ..." Aztán titkos uta­kon új italt szerezve a végtelenségig é?CSK«ŰS — Holnap négyre miszlikre apritom egyedül. Álltak még ott egymással egy kicsit, aztán a csoportvezető elment. A munka­idő végén Kötöny József a többiekkel együtt kiment a gyárból. Kérdezték tőle a munkatársai, megiszik-e egy korsó sört vagy egy nagylröccsöt a szemközti kocsmában; ö azt mondta, nem. Otthon a két nagy kamasz a nyakába ugrott: — Jaj, apa, olyan éhesek vagyunk I és anyu nem ad addig enni, amíg asztalhoz nem ülsz. — Jó, hát odaülünk. A nagyobbik gyerek lány volt, a kiseb­bik Hú. A lányt már nem szerette meg­ölelni: nőnek látszott. Meg egyáltalán, odahaza, a parasztvilágban ő soha nem tapasztalta ezt a puszilkodást. Mi­re valói Együtt élünk, együtt vagyunk, elég a jó köszönés, a jó szó, a jó mo­soly. Nem kell több. A többi már ci­gánykodás. Az asszony behozta a babgulyást. Nagyon jól nézett ki az étel, minden szem paszuly különállt, s a paprikás zalt mögül az apritott csülök bőrkéi pirosán kandikáltak ki. A gyerekek mo­hón szedtek, hatalmas karéj kenyereket vágtak, és haraptak és faltak. — Egyél — mondta az asszony. — Majd. Olyan nehéznek érzem ma­gam. A gyomrom. A lejem. — Ml van veledi Nem szoktál pa­naszkodni. — Feküdni kívánnék — mondta Kö­töny József. ismételték: „Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban .. Másnap, menekülés közben csak azt érezte: nagyon hideg van. Megfagyok. A valamennyire kitaposott, a négy­­venlokos hidegben kőkeményre érett földúton német tankok menekültek. A szétvert és szétszórt magyar katonák is szerettek volna felkerülni egy ilyen me­nekülő lárműre. Kötöny József Is szere­tett volna lelkerülni. Mert félt. Mert fázott. Mert szeretett volna hazakerülni. Hát felugrott egy tankra. Megkapasz­kodott a beszállónyilás peremében. S akkor a csapóajtó kinyílt, és kivont bajonettel egy német őrmester ordított rá: Disznó. Le. Le innen. Nem magyarul mondta. Kötöny József nem értette. Nyomorult baka volt, senki­­házi, semmi. De a nyomorúságos baka Is élni akar, éppúgy, mint a németek vagy a tisztek. Hát csak kapaszkodott ottan. — Disznó. Le. Le innen. Es minthogy 6 nem, mert nem értette, és mert ha értette volna, akkor is csak nem lett volna a szava, a német őr­mester fölemelte a bajonettet s lecsa­pott az ő kapaszkodó két kezére. Nyolc ujlóról az utolsó izek ottma­radtak, ö lehullott a hóba. Valamelyik kórházban ébredt, oro­szok között. Azok gyógyították, azok adtak neki enni. Majd dolgozott is, persze valahol délen. Ogyessza környé­kén, mint hadifogoly. Főleg ácsmunkák­nál, ahol csak szögeket kellett verni a deszkába. Aztán hazajött. — Jaj — mondták később, amikor nősülni akart —, hát miféle ember az, akinek csököttek a kezeiT Kinek kell az ilyent El kellett menekülni a faluból. Vala­miféle rokon, aki szintén rokonságban volt Hell Mihállyal, beajánlotta őt a mostani csoportvezetőhöz. Hell magá­hoz vette, ágyat adott neki, munkába vitte, nevelgette. S volt a Hellék udvarában egy lány, Már bizony nem szűz, mert átment a háború rajta is, de Kötöny József jó­lelkűnek ismerte meg őt. Egyszer ennek a lánynak, aki szövőgyárban dolgozott, azt mondotta: — Csökön kezű ember vagyok, de nem rossz. Ha hozzám jönnél, meglő­­pasztalhatpád, hogy semmiképpen nem vagyok rossz. Azóta lakás lett, két nagy gyerek, a lány már anyányi, egyetemre készül, de jaj Kötöny József a sezionon ruhástul aludta végig az éjszakát. Csak akkor ébredt, s okkor eszmélt tudatára mind­ennek, amikor már munkába kellett In­dulnia. — Egyél — mondta kedvesen az asz­­szóny. — Megmaradt a gulyásból az esti részed. Megmelegítem. Tudom, hogy szereted a melegített ételt. — Nem — mondta Kötöny. — Most nem. Sietett a gyárba. Nem ment be a gyárral szemben levő kocsmába sem a reggeli léldecit meginni. Odabent a csoportvezetőt kereste mindjárt: — Mihály bátyám, hát akkori — No, csak ne tüzelj, ne tüzelj ■— mondta a csoportvezető. — Nagyon jól tudod te azt, hogy a biztonság, bizton­ság. Az acélműnek délután négyre mindenképpen kell ez a tank. ■ Szóval? Is. Könnyű munkát kapsz, mint eddig Kötönynek már a kezében volt a láng­vágó. Rádőlt, a tankra, és behunyta a szemét. — Ezt a tankot az isten se veszi el tőlem — mondta. — Az isten se. És megnyomta a lángvágó gombját. Aki vidéken született, és ott élte első éveit, mindig sokban különbözik a vá­rositól: oz előbbiben tovább él a las­súság, az elvágyódás, a sötét zugok hangulata, amiket a másik talán soha meg nem ismert. Itt nőtt fel anyám: erős, jól megter­mett lány, magasabb volt a megszokott­nál, és főleg egészséges. Iskola, templom, barátnők — parasz­tok és kocsisok lányai, ő meg a bérlőé, de közébük vegyülve, anélkül, hogy a gőg egy pillanatra Is elhomályosította volno agyát és szellemét —, és a vidék, a gabona lassú érése, a rizs lassú éré­se, és az évszakok örök váltakozása, a­­mely megszabja az emberek örök fára­dozásait, mindez türelemre nevel, és az évek múlásával a türelem az ember második természetévé válik. Semmit, vagy csak keveset tudok azokról az évekről, amelyek az iskola elhagyását követték, és megelőzték a házasságot. Magam előtt látom az egyhangú na­pok hosszú sorát, melyet csupán a me­leg és a hideg tesz változatosabbá, amelyben a sírás és nevetés olyan csak, mint a vízfelület fodrozódása a márciusi szélben: sohase hatol a felszín alá. A házasság a város felől tűnt fel, mi­kor még húszéves sem volt. Akkoriban így kötődtek a házasságok. Apám, tizenkét évvel volt'idősebb ná­la, mészárszéket nyitott a városban. Fel­derítőként egy állatfelvásárlót küldött maga előtt. A közvetítő, már amennyire, ki tudtam nyomozni, az apával beszélt, kiteregette a rokonságot, a kapcsolato­kat, a származást, aztán bemutat­ta mesteri módon az Illető személyt: egyszerű, dolgos, otthonülő ember. Óva­tosan kitért az anyagiakra is: ott volt az üzlet, teljesen tehermentesen, jótáll érte, úgyhogy a dolgot Igazán nem kell húzni-halasztani. Nagyapám behívta nagyanyát: az asszonyoknak megmagyarázhatatlan ösztönük van az ilyesmihez. Nem tudott semmit, a felvásárló nem először járt a majorban, mégis, nagyanyám, mikor köténye alatt összekulcsolt kézzel oda­­állt meghallgatni őket, mindent kitalált már. és talán anyám Is tudta, aki suty­­tyomban oda-odapislogott a könnyű ho­mokfutóra. — Mariannáról van szó. Nagyanyám szigorúan nézett, kendő­jének fekete, szögletes kerete alól ki­bújó szürke fürtjeivel olyan volt, mintha hegyi kőből volna faragva, mintha év­századok homályából jött volna elő. Nem mozdult, ajka néma maradt. — Az a Jacometti küldte kérőbe, a csasslóinak a fia — és megismétlődtek a rokonok, kapcsolatok, a gyökerek. Nagyanyámnak csak egy észrevétele volt, a kor, aztán a látogatás ivással végződött. Este aztán odahívta anyámat. A fia­tal lány csupa remegő figyelem volt. Nem kérdezték a véleményét, közölték vele, hogy jövő vasárnap eljön látoga­tóba az, aki talán a férje lesz. A nyár halódott már, anyám a major kapujá­ban állt, várta a hazatérő rizsaratókat. Hosszú sorban jöttek, törődötten, sáro­sán, szőrös lábuk térdig meztelen, sar­lójuk a karjukra akasztva: még nem ta­nultak meg énekelni. Minden mozdu­latra megcsillant a görbe sarlóvas. A lovak inni mentek a csatornához. Vasárnap a férfi, aki apám lett, be­lépett a házba és levette a kalapját, magas volt, jól megtermett, és szinte minden haja megvolt még. A néném nemrég ment férjhez valakihez, aki a három lánynéző-látogatóskor soha nem

Next

/
Thumbnails
Contents