Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-24 / 48. szám
L. GALY OLGA Eljön a tél Hiába tagadod ez már az ősz. Hiába kergeted, kérleled — bősz, gonoszos kedvében fügét mutat, búsitó zenével, sárguló levéllel táncolja végig a szélfútl utat. Hiába télsz tőle eljön a tél. EÍkEDÉKENY <%,/tíC Z 4i, Tavaszodról majd csak emlék mesél. Nagy dunyha felhőknek pelyhe dagad. Fejedre hull havuk ne érjen védtelen, lábad ha végtelen mezőknek vágna és jönne a lágy. MIKOLA ANIKÓ Ősz lesz Vénülő tárgyak eregetik az ősz papírsárkányát a vizszinü égre. Esőszogú reggel az ázott mohán tompán koppannak a cseppek csak néha egy-egy Fénytelen ég-folt fürdik a tócsák barna vizén Elégia Korahajnalokon dermedt fák menekülnek a ködben. Feledékeny a Nap, töltésoldalakon a berkenyebokrokat lelosztva lelte már az álhalál. Mondják, vihar volt Mondják, vihar volt, a felhők végigvonszolták súlyos testüket az égen. Mondják, villámok hajszolták a zápor elbitangolt csordáit a csatakos réteken. t—h-Ш Z О и < ОH— ос ш со_г < Mondják, a vadréce hétszer bukott alá a kerek, fekete tóban és ördögfiúvá változott, Mondják, a Rossz Hold a tarlóra szállt s a járomban csak lerágott csontokat hogyott. Mondják, szeszélyes volt a nyár. DÉNES GYÖRGY Öregasszony Egy öregasszonyt láttam az úton, botra hajolt szegény, őszi napfény reszketett homlokán, bús szemén. Oly óvatosan lépdelt, mint egy kisgyerek, akit most tanítnak járni a boldog istenek. És kegyes volt a járda, lába alá simult, tartotta, fogta féltve, miként szívét a múlt. S ahogy mellettem elhaladt, én üdvözöltem őt, meghajoltam mélyen-mélyen, akár anyám előtt. SZ. JOZEFIK EDIT Tétova fények Futok. A csend üvegszilánkokká törik talpam alatt. Görcsös sötétségben tétova fények vibrálnak s két kezemmel ölelem a bágyadt éjszakát. Elkéstem. A hozzád csatlakozó vágányt szétkapcsolták. BARCS JANOS Csillagok az éjszakában Nagyapám bohókás öregember volt, igen szerette nagyanyámat. Még a gondjuk is vígan bandukolt, nem tudták soho, mi a bánat. Csont-karjuk rég sáros rögöket karol - alszanak a föld csönd-vánkosában, hallom, hogy nagyapám halkan dalol, mint csillagok a nyár-éjszakában. többet adni néhány foszladozó pihénél. És oz én serdülő lány anyám ott itta szomjasan a füstös szájakból csörgedező szó-patakot, amely friss volt és eleven, mint a csorba kövekről aláhulló tavaszi forrásvíz. Mindig azt gondoltam, hogy lelke a legmegfelelőbb táplálékot találta ezekben a színes történetekben, amelyeket a regösök éveken keresztül hordoztak magukban, újra meg újra javítottak ШSfij/W! A rizsföldek mentén születtek ezek a strófák, búsak voltak és drágák, mint egy sóhaj: falusi csetepaték, gúnyversek és hősköltemények, valóságos hősköltemények, avítt, nyomorú eposzai egy rejtett, titkos életnek, amely öröktől fogva ott pislákolt a mezők ölén, és amelyet senki sem látott soha: a Pó-völgye béreseinek eposza. Eposz, amelynek nem volt Homérosza, és ez nagyon sajnálatos. Mikor eszembe jutott, hogy össze is kéne gyűjtenem ezeket a gyér szálakat, már késő volt; senki nem tudott már rajtuk, szövögették, csiszolták és toldozgatták, élettel töltötték tele, így hát anyám ezekben az egyszerű mesemondókban igazi tanítókra talált. A négy elemit végezte el, ismétlem, megtanult számolni és írni, de hogyan írt az én anyám, hogyan mesélt, és mindenekelőtt hogyán olvasott! Mi, a rokon gyerekekkel, mindnyájan elbűvölten csodáltuk zengzetes beszédét, ahogy csengő hangon ismételte évtizedek távolságából ugyanazokat a szép, kerek mondatokat, azonos hangsúllyal és lelkesedéssel, ugyanazokat a szavakat, mintha csak gyöngysorba fűzné, vagy élénk szinű mozaikképbe illesztené őket pontosan, mindegyiket a maga helyére. És gyerekként, Idősebb korban és felnőttként is, „mesélj mama", kértük egyre, fel-felidéztük emlékezetünkben a régi-régi meséket, egyiket a másik utón. Ö meg szabódott, legyintett, szemérmesen visszahúzódott akkor is: „Nem emlékszem már, hogy képzelitek, hogy még emlékszem?" Mi meg makacskodtunk, visszavágytuk gyermekkorunkat, és ő, maga is megfiatalodva, végül is engedett. A mese kibomlott, áradt törés nélkül, ragyogó, új volt és mégis olyan ősi. Ö, azok a visszafojtott könnyek, és a már megöszült vagy tar koponyájú férfiak elérzékenyülése! Ó, az a mi sírásunk, amelyet gyakran nem tudtunk már visszatartani, és ettől neki fátyolos lett, megtört a hangja, és nekem kisgyereknek, szorongással és felindulással telt meg a lelkem I A könyv, A szív volt, vagy a Börtöneim. Felemelte könnyben úszó szemét, rám nézett, becsukta a könyvet, és kedve ellenére mondta: „Mára elég, holnap folytatjuk." — Jaj, ne, mama! Folytasd, könyöraök! Megsimogatta a hajam: Látod, hogy sírsz? Nem tesz jót neked — mosolygott —, még én is sírok, olyanok vagyunk, mint két eleven kút. Megpróbáltam elfojtani a sírást, a könnycseppeken keresztül messzinek, nagyon messzinek láttam az alakját. — Már nem sírok, látod, már nem is sírok, folytasd, kérlek, csak két-három lapot. Legtöbbször engedett. A két-három oldalból többnyire tíz is lett a részemről heves, részéről megfontolt és talán könyörületes alkudozás során, miközben legszívesebben ököllel vertem volna a fejem, hogy ellenállhassak érzelmeim fojtogató áradásának. Szinte mindig avval végződött, hogy egymás karjában kötöttünk ki, és nagy igyekezettel szárogattuk egymás könynyeit. Mindezt a regösöktől tanulta. A község — Trecate — már akkor is nagy község volt, parasztok és kis boltosok lakták, néhány kilométerre volt a majortól. A három nővér — a legkisebb hatéves, a legnagyobb tizenegy — minden reggel megtette ezt a hoszszú utat, akár a júniusi nap hevítette a köveket, és a rizsföldekről bűzös meleg levegő és malária áradt — a nyolcvanas évek előtt volt ez, amikor kinin még nem volt —, akár о kemény tél dermesztette jéggé az elárasztott földeket és a nyárfákat és és égerfákat csodálatos csipkébe öltöztette. Antonietta
