Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-10 / 46. szám
öltözékei, használati tárgyai a legszerényebb fantáziájú ember agyát is megmozgatják, és a tudomány mai úttörőinek tiszteletét erősítik az emberben. Amíg a környező pavilonokban az ember által létrehozott értékeket csodáltuk, a föld mérhetetlen gazdagságát, az ember határtalan teremtőerejét, addig itt, a Kozmosz pavilonban nem kis nosztalgia lesz úrrá rajtunk. Megdöbbenten állunk a rajzok, képek, csillagászati fotók előtt: hol a mi hatalmas Földünk? Melyik naprendszerben keressük, és a naprendszerünket melyik tejútrendszer homályában találnánk meg? A gondolat: az emberi lét kicsinysége, a láthatatlanná zsugorodó anyagi világunk, a végtelen fogalma — minden emberben ébreszt valami új, eddig ismeretlen érzést: a csodálat vagy ámulat érzését. Bevallom, én sem voltam kivétel, de eszembe jutott egy nagy tudós nemrég olvasott feljegyzése, amelybe most jólesett belekapaszkodnom, hogy földi egyensúlyom visszanyerjem: a gondolat, hogy minden létező valóság ennek a szédítő mindenségnek a része. A végtelen lefelé is végtelen, nemcsak a csillagászati távcsöveken keresztül, de a sejteket vizsgáló mikroszkópon keresztül is... Tehát egy emberi élet is lehet maga a végtelen ... Akit a Kozmosz pavilonban magával ragad a mindenség filozófiája, annak nem marad más hátra mint a pihenés, a kikapcsolódás ... Még egy séta az Izmajlovsij parkban. Meghitt, csendes őszi találkozás az orosz nyírfaerdővel. Karcsú, fehér nyírfák hajladoznak az őszi szélben, sárgult leveleiket gazdagon hullatják terítékül a földre. Az erdő suhogásába beleolvad a távolban percenként felzúgó metró robogása. A gépkocsivezetőnk sürget, lejárt az idő ... Még egy búcsú a hajladozó nyírfáktól, a Lenin-hegyektől, a káprázatos színű moszkvai parkoktól, a Moszkva folyó szelíd partjától... Kísérőm menet közben még utoljára emlékeztet az itt töltött órák emlékeire: ez itt a pionírpalota... az űrhajósok emlékműve... az osztankinói torony ... Moszfilm ... a KGST- palota ... Aztán a gépkocsivezetőnk meggyorsítja a járművét: irány a Seremetyevói repülőtér... Most már tudom, valóban reménytelen vállalkozás volt százötven óra alatt egy világvárost megismerni. Keveset és mégis oly sokat fogadhattunk magunkba ebből a hatalmas régi és új, ezerarcú Moszkvából! MEGYERI ANDREA THÄLIA kegyeltje Ha egy fiatal ember elhatározza, hogy Thália szolgálatába lép. aligha tudatosítja magában, hogy élete attól a perctől teljes mértékben és maradéktalanul a közönségé és a színpadé. Hogy minden egyes idegszálát, minden szavát, szívének minden egyes dobbanását alá kell rendelnie szerepének, a darab tartalmának, a rendező utasításainak. — Persze, a színészethez vezető út nem könnyű — emlékszik Tamara Simková, a presovi Ukrán Nemzeti Színház tagja. — Ha most visszagondolok a több száz fellépésre, oly sokszor távol az otthonomtól, arra a következtetésre jutok, hogy egyedül csak a művészet, a színház iránti szeretet adott erőt a kitartáshoz, ahhoz, hogy nevessek, amikor a szívem tele van könnyel, hogy hallgassak, amikor pedig a lélek szólni akart . . . — Fiatal lány koromban arról álmodoztam, hogy balett-táncosnő leszek. A zitomíri színház mellett éppen akkor nyílt meg a balettiskola, és legnagyobb örömömre oda fel is vettek. Különben is a színház szeretete nálunk családi vonás — apám lelkes műkedvelő volt, nagyapám gyönyörűen énekelt, s amint mondják, az alma nem esik messze a fájától.. . dőlt? A színházra akkor még nem gon-Nem bizony. Sőt, akkoriban egykét „jóakaróm“ meg is jósolta, hogy belőlem ugyan sohasem lesz színésznő. — Említette Zitomírt . . . — Igen, az ukrajnai Zitomírban születtem. Apám cseh nemzetiségű volt . . . — A balettiskola befejezése után a legjobbakat szerződtette a zitomíri zeneidrámai színház. Ott Juraj Prochádzkával táncoltam, aki most az Ukrán Dolgozók Kulturális Egyesülete Központi Bizottságának módszertani előadója. Néha kisebb epizódszerepeket is kaptam. — 1947-ben visszatértünk Csehszlovákiába. Opavában élő nagybátyám segítségével felvettek az ottani balettkarba. Am ugyanakkor levelet kaptam Juraj Prochádzkától, aki közben PreSovon telepedett le, hogy jöjjek PreSovra, az Ukrán Nemzeti Színházhoz. Nem tudtam, hogy ott mi vár rám, milyen lehetőségeket nyújt majd ez a színház, de mindenképpen melengető, jó érzés volt visszatérni az enyéimhez, az elveszett otthon egy kis darabkájához. — Nem csalódott az ottani munkakörülményekben ? — Nem. Tizennyolc éves voltam, és ebben a korban az ember könnyebben, derűlátóbban veszi az életet. És aztán ott volt a munkám, ami számomra a „mindent" jelentette . . . — Voltak problémák, hogyne lettek volna. Utóvégre a semmiből kezdtük, rengeteget utaztunk, ideiglenesen összetákolt falusi színpadokon léptünk fel, nemegyszer fáztunk, sok mindenünk hiányzott ... De ez már a múlté, közben megerősödtünk, felnőttünk. — Színházi pályafutása alatt eddig hány szerepet játszott? — Ki tudná azt összeszámolni! Mindenesetre legalább száz volt . . . Emlékszem, az első szerepem a „Szorocsini vásár" című operett táncos-énekes cigánylánya volt. A darabot Juraj Seregij rendezte. — A nézők értékelik ezt a nehéz munkát? — A színész életében a közönség elismerése a legszebb élmény. Ezért én nagyon szívesen játszom faluhelyen, mert itt a színész és a néző kapcsolata sokkal ösztönösebb, közvetlenebb. — A férje ugyanannak a színháznak a tagja, önnek ez jó vagy rossz? — Nem tudom. Egyesek azt állítják, hogy jó, mert mint partnerek jobban segítjük egymás munkáját, meg tudjuk ítélni egymás sikereit és kudarcait. Szerintem — mégiscsak rossz. Ugyanis ilyenformán otthon is csak a színháznak élünk, a színházi problémákkal vesződünk, új szerepekről beszélünk, és ez bizony néha fárasztó. — Melyik szerepei voltak a legkedvesebbek, melyekről úgy érezte, hogy a legjobban megfelelnek színészi alkatának? Elsősorban Schiller Stuart Máriája, Shaw Pigmalionja, Remarquetól az Utolsó megálló, Rusnáktól a Rókák, jó éjszakát, Stodolától a Csősz felesége, Franktól Az ellopott boldogság. — Mivel tölti a szabad idejét?-- Ebből bizony nagyon kevés van. Olvasok, moziba járok és természetesen színházba, ahová még annyi év után is ünnepi érzéssel lépek be. Beszélgetett: MICHAL DROBÜAK A bemutatott dráma alapján ismeretlenül is ráruháznám Szabó Bélára a tulajdonságokat, hogy lírai, hogy érzékeny, hogy élet- és emberismerete mellett naiv is. Szilárd meggyőződéssel állíthatom, hogy ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, sőt — szinte ezek a tulajdonságok rendelkeznek vele, mert törvényszerűen meghatározzák írói énjét, alkotó munkáját. Bár a drámán erősen érezhető volt szerzőjének regényírói alkata (nemcsak az elég gyakori monológokban, de a dráma ritmusában is), ettől függetlenül a Menyasszony rendkívül tiszta kicsengésű lírai dráma. Egyes jelenetei a rendezői elképzeléssel is megegyezésben álomszerűségükben néha már a szürrealizmus régióiba siklónak, de általában mégis egyszerűségükkel hatnak. Ennek a hatásnak az elérésében nagy része volt a komárnói, Komáromi Magyar Területi Színház egyik legújabb tagjának, a Bratislava! Színművészeti Főiskoláról frissen érkezett Kucman Etának, aki éppen a Menyasszony címszerepével debütált. Emma, az író által megálmodott vézna kis mosónő gyakorlati gondokban sínylődő és illúziókba menekülő lírai figuráját annyi finomsággal és érettséggel formálta meg, hogy a legnagyobb elismerés illeti. Kitűnően megirt és éppen ezért sajnálatosan rövid szerepében Udvardi Anna mutatta meg tehetségének új oldalát. Kivénült, iszákos, lezüllött Katkája a dolgos, tiszta Emma ellentéteként szuggesztív volt. Kedves figurákat formáltak Zelma és Ida személyében Petrées Anni és Kovács Júlia, bár az utóbbi fiatal színésznő helyenként kissé iskolásán lelkendezett. Nem az ő hibájuk viszont — dramaturgiai hibának tartom —, hogy akár Emma, a falusi kis cseléd, akár a szegény, műveletlen kültelki lányok szájába olyan „előkelősködő" szavakat adnak, mint pl. az „On" megszólítás és hasonlók — mivel ezek tőlük és környezetükben szokatlanok, nem hitelesek. Holocsy István, „Az idegen", aki vőlegénnyé lép elő, nem vette teljes biztonsággal a derékszögű kanyart az átváltozáshoz. Szerepe elég bonyolult, mert a jó és a rossz harcol benne, ö az első felvonás rongyos, de kedves idegenével azonosult jobban. Kis szerepeikben ismét figyelemreméltót nyújtottak Palotás Gabi és Szentpétery Ari. Bittó Eszter Magdája kissé merev volt. A rendező Konrád József, a „Kiváló munkáért" érdemrend viselője, valóban egyre érettebb munkákat produkál. Elképzelései és azok realizálása dinamikát adtak a szövegnek, a jeleneteknek. Ügyes volt a dalbetét és hangulatkeltő a harmonikaszó — Dobi Géza jóvoltából. A díszlet- és jelmez-megoldásokban Platzner Tibor nyújtott ismét leleményeset. L. GALY OLGA A „menyasszony" és c Holocsy István I „vőlegény" — Kucman Eta és Nagy László felvételei Menyasszony SZABÓ BÉLA DRAMAJA a MATESZ-ban
