Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-25 / 35. szám

VOJTECH MIHALIK

ÉVEK MÚLTÁN

Évek múltán meggyógyul a sebzett föld, és a hős hegyek erdőpáncéljukat a felhők elé vonják.

Árpakalász

hullatja magvát a közös sírok hegébe, a felperzselt falvak rózsás cserepei a büszkeség pírjával világítanak.

Hegyek, évek!

Az idő enyhet ad és feledést, élő arcokra fordítja szemünket.

A partizánhegyek suttogása, az őrtüzek dala, ágyúk döreje örök virággá gyúlt a szívekben. Halhatatlan harcosok vasnyomos keze barázdát mélyít, falakat emel, s akik kihunyt lágyfényű szemüket a harmatos avarba ágyazták, a televényből regékbe költöztek.

Az idő enyhet ad és feledést.

Csak az édesanyák s könnyes özvegyek hallanak bágyadt éji hangokat (szeretteik kérdik, mi újság otthon).

A fényfátylas ablakhoz riadnak, fázósan kémlelik a holdas utat.

Ki meri felzaklatni bánatuk,

bántani gondjuk, titkos vágyuk csendjét?

Ha szabadság lesz a föld kerekén piros zászlóval s ragyogó napfénnyel, bús éji ráncaikba is besüt s az öröm meghajtja előttük fejét.

Ó, igen, gyógyul már a sebzett föld, és a hős hegyek erdőpáncéljukat a felhők elé vonják.

1984 Zádor András fordítása

Jankó Krap elindult, Emma a nyomában, csodálkozva saját magán, hogy még mindig követi Jankó Krapot, ezt a borzasztó ét durva embert, ám Emma nyomon követte és tudta, hogy így kell tennie. Egész nap egy szót sem váltottak többé, Jankó Krap egyre elöl haladt, csak néhányszor nézett hátra o többiekre, akik követték. ^

Az éjszakát az erdőn töltötték, kis tüzet raktak, nagyon éhesek voltak és fáztak. Emma az éjszaka közepén felébredt, a fenyőfák nehéz, ezüstös koronáján keresztülszüremlett a csillagok világa, Emma nagyon fázott, rázta a hideg, Jankó Krap nem aludt, a tűznél ült, rárakta az odakészített rozsét. Hallotta, hogy Emmának vacog a foga, vállára dobta a maga nehéz bőrkabátját. Emma vissza akarta utasítani, de nagyon hideg volt, nem szólt, bebugyolálta magát a kabátba.

— Köszönöm — mondta.

— Megnézhetné a lábamat — mondta Jankó Krap. — Azt hiszem, megint vérzik, felfakadt a seb.

Emma kinyitotta a kis bőröndöt, melyet sohasem hagyott el magától, a bőröndben néhány csomag kötszer volt és egy kis alkohol, ennyi maradt a kézi patikájából. A seb valóban felfakadt, kissé vérzett, Emmának takarékoskodnia kellett a kötszerrel, a kötés lassan átvérzett.

— így sohasem gyógyul be — mondta Emma.

— KI kell bírnom — mondta Jankó Krap.

— Maga megrendlthetetlen — mondta Emma. — Mintha nem is ember volna.

— Mór megint kezdi — mondta Jankó Krap és ásított. — Hagyja abba a lelkizést. Nem illik ide.

Valóban nem illett ide, semmi sem illett ide abból, amit Emma odalent tanult, Itt mindennek más lett a mérete, különös és elképzelhetetlen.

— Nem tudom megérteni — mondta Emma.

— Mit nem tud megérteni?

— Semmit sem tudok megérteni. Minden érthetetlen, maga, én, a többiek. Minek vagyok itt? Minek van mindez? Semmit sem tudok megérteni.

Aztán megkérdezte:

— Mikor lesz vége?

— Olyan, akár a gyerek — mondta Jankó Krap. — A gyereknek mindig két kérdés van a nyelvén: mikor? és miért?

Halkan beszéltek, hogy fel ne ébresszék a többieket. A hold felkapaszkodott a fenyőfák csúcsáig, némán csurgatta fényét az erdőre.

Emma felsóhajtott.

— Ez rettenetes — mondta békülékenyen. — Most el sem tudom képzelni, hogy maga meggyilkolta Svedát.

— Hagyja abba — mondta Jankó Krap kedvetlenül. Aztán mintegy akarata ellenére hozzátette: — Fölösleges ember volt. Kártékony ember. Most nincs ró idő, hogy kártékony emberekkel foglalkozzunk.

— Akkor én is fölösleges ember vagyok — mondta Emma. — Maga szerint én is kártékony ember vagyok.

— Maga orvos — mondta Jankó Krap.

— És ha nem az lennék? Akkor engem is lelőne?

— Szerencsére, maga orvos — mondta Jankó Krap, és önkéntelenül elmosolyodott.

Emma kis ideig gondolkozott. Aztán így szólt:

— Ismerje be, hogy kissé sajnálja.

— Mit sajnálok?

— Azt a lövést. Svedát.

—■ Csöppet sem — mondta Jankó Krap. — Csöppet sem sajnálom. Sohasem sajnálok semmit, amit teszek. Ostoba és kelekótya dolog volna.

— Soha semmit sem bánt meg?

— Soha.

— Nincs is lelkiismeretfurdalása?

— Mi az a maguk lelkiismerete? — kérdezte gúnyosan Jankó Krap, — Mi az?

— Nem tudom, ml az. De az embernek valakivel szemben felelősséget kell éreznie.

— Felelős vagyok a forradalomnak — mondta büszkén Jankó Krap. — Felelni fogok a proletariátus előtt. Ez az én lelkiismeretem.

— A maguk forradalmának szemmelláthatóan nagyon is tág a lelkiismerete.

— A maguké sem szorongó természetű. Belénk lőttek, amikor fegyvertelenek voltunk. Csak azért, mert enni akartunk.

— Én lőttem magukba?

— A maga osztálya. A burzsujok.

— Végre tudom, hogy mit gondol rólam. Tehát burzsuj vagyok.

— Mi más lenne?

— Eddig azt képzeltem, hogy orvos vagyok — mondta sértődötten ’ Emma.

m

'T

4

K

és

éttel

(Részlet)

— Maga a burzsoá osztály része. A burzsoáziához tartozik.

— Ez szégyenletes dolog, mi? — kérdezte Emma csúfondárosan.

— Inkább szerencsétlenség, ha valaki egy halálra ítélt osztályhoz tartozik — mondta komolyan Jankó Krap.

— Micsoda újdonságok — mondta gúnyosan Emma. — Én tehát halálra ítélt osztály vagyok? Nincs jövőm?

Az egyik sebesült megmozdult, álmában valamit dünnyögött. Jankó Krap néhány száraz ágat rakott a tűzre.

— Csak magától függ — mondta komolyan. — Elszakadhat az osztályától. Gyakori az efféle eset.

— Még szerencse, hogy egy kis esélyt ad nekem — mondta Emma. — Köszönöm szépen, de egyelőre nincs hozzá kedvem. Ha a forradalmat a maga pisztolya testesíti meg, inkább ott maradok, ahol va* gyök. Akár a burzsujok között Is.

— Még meggondolja — mondta szilárd meggyőződéssel Jankó Krap.

Emma hirtelen elnevette magát.

— Jó dolog — mondta. —■ Ml tehát ellenségek vagyunk. Olyan ez, mint a melodrámában, engesztelhetetlen és ellentétes pólusokon állunk.

— Igen — mondta Jankó Krap. — És vpnzzuk egymást.

— Vonzzuk egymást?

— Igen, vonzzuk egymást.

— Hát így aztán tökéletes a melodráma. A férfi és a nő két engesztelhetetlen, ellentétes pólus, és vonzza egymást. Éjszaka van, sejtelmesen süt a hold. Csak a szférák zenéje hiányzik. Nem hallja véletlenül? Nekem nincs fülem hozzá.

— Hiába csúfolódik — mondta nyugodtan Jankó Krap. — Úgyis tudom, nem így gondolja.

— Hát hogyan gondolom?

— Megjátssza a rosszat, mert röstelll saját gyöngeségét.

— Micsoda lélekbúvár! — kiáltott Emma.

— CsittI — Intette csendre Jankó Krap. — Halkabban, mert felébreszti őket.

Aztán hozzátette: ,

— Csak közönséges lakatos vagyok. Ha egyszer autója lesz, nagyságos doktor kisasszony, méltóztassék megtisztelni bizalmával. Egyévi garanciával javítok.

— Nem tudom elképzelni magát 'mint lakatost. Maga vadember, kommunista, erőszakos és nagy álmokat látó ember. El tudom magát képzelni, hogy bombát dob egy elsuhanó autóra. De nem tudom elképzelni, hogy autót javít. Es egyáltalán nem tudom elképzelni magát a jövőben, amikor már nem lesz háború. Mit tesz majd, ha nem lesz háború? Egyébként magamat sem tudom elképzelni: képes leszek visszatérni normális emberek, normális viszonyok közé? Egyáltalán nem tudom elképzelni a jövőt. Talán nem is lesz jövő?

— Nagyon Is könnyen lemond róla — mondta Jankó Krap, és elmosolyodott.

— Lehet, hogy megszűnünk létezni, Akkor jövő sem lesz.

— Ez irodalom — mondta Jankó Krap. — Megint játszik a szavakkal. Jövő mindenképpen lesz.

— Nélkülünk?

— Velünk vagy nélkülünk. Maga különben is túlságosan kíváncsi, Emma. Aludjon, holnap még biztosan lesz jövő. Azt is elárulom, hogy jól kifullaszt majd.

Emma elnyúlt a földön, feje alá tette a kis bőröndöt, bebugyolálta magát a vastag, meleg kabátba. Nem fog fázni? kérdezte Jankó Kraptól. Csak aludjon, mondta Jankó Krap. De Emma sokáig nem tudott elaludni, fészkelődött, fél szemmel Jankó Krapot figyelte. A férfi mozdulatlanul ült, sebesült lábát kinyújtotta a tűz felé, arcán fényfoltok játszadoztak.

— Mégiscsak jó lenne, ha a jövő velünk együtt születne meg — mondta csendesen Emma.

— Éljen — mondta Jankó Krap. — Látom jó úton van.

Emma testét kellemes meleg járta át, jól érezte magát, félt, hogy megint eszébe jut mindaz a szörnyűség, amit látott és átélt, de borzasztó gondolatoknak egyelőre nyoma sem volt, eltűntek valahová. Nem volt más, csak a fenyőfák égig érő csúcsa, ezüstös lombjuk, és a hold hideg, kristályos fénye. Jól érezte magát, egész testében eláradt a melegség, összehúzta magán a kabátot és elaludt.

Másnap estefelé megérkeztek arra a rétre, ahol a szénapajták voltak, Jankó Krap vaktában ment, nem tudta, találnak-e ott valakit; nagyon megörült, amikor meglátta a partizánok táborát. Bende komisszár úgy fogadta, mintha Jankó Krap reggeli sétából térne vissza.

— Miért nem jöttél olyan soká? — mondta, és megveregette a vájlát.

— Fő dolog, hogy itt vagyok — mondta Jankó Krap, és sok-sok nap után először lélegzett fel szabadon. Csak most érezte, mennyire gyönge és fáradt, s lába egyszerre szörnyen sajogni kezdett.