Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-08-04 / 32. szám

Éppen kibocsátottam a gyerekeket. AZ udvaron összefogózkodtak: mindenki az,zal, amelyikkel egy tájon lakik.

S kioszladoztak a kiskapun. Akkor láttam, hogy a hideg esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.

Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek feje annyira hasonlít az uraság szelíd, fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplés kalapja, a lábán meg az ünneplés csizma. Valami fontos ügy hozhatta.

— Kerüljön kend beljebb! — S az iskolába vezettem. — Hogy és mint vannak odahaza?

— Köszönöm kérdésit, mester uram, hála istennek ...

Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőr szűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett. mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első pádon, a másik a másik pádon.

— Eső lesz — mondotta —, vagy eső, vagy hó, de mégis inkább eső.

A kalapját odatette az első pádra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.

Néhány kédést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett, termett-e bőven kukoricája, jó-e a vize az új kútnak. Azután elhallgattam. Jelzefh ezzel, hogy várom a panaszt.

Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott.

— Hát az Imre? — kérdezte fölemelve a fejét. — Hogy viselkedik tanulás erányába ...

— Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb.

Már két esztendeje hallja ő ezt; de hát hallhatja-e elégszer bárki is a fia dicséretét?

— No — szól. derülten a padra

nyomintva a tenyerét —hát éppen ezért jöttem.

De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb masinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belenyomkodja a kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél.

— Merthogy az éjjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal am az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti. nem az ágyban alszik, csak úgy szalmadikón, a subába burkolódzva.) Aszongya:

— Nem alszik kend?

Mondok:

— Nem.

— Hát — aszongya — mér nem alszik kend?

— Mer nem tudok — mondok.

Aszongya erre:

— Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen?

— Nem — mondok —, nincsen semmi bajom.

— Hát — aszongya — akkor mér nem alszik kend?

— Hát — mondok — azér, mert nem tudok... — Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:

— A hízóra gondol kend?

— Nem arra gondolok — mondok.

Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben tovább beszélt:

— Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznó, azután úgy eszik, mint a farkas; vagy pedig megdöglik, ha az Isten úgy akarja.

Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez.

— Hát — azt mondja — hogy a hízóra nem gondoltam, azért vót mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod — mondok az asszonynak —, Imre forog nekem az eszemben.

— Imre-é? — mondja az anyjuk.

— Ö — mondok.

— Hát aztán mit akar kend Imrével?

— Hogy mit akarok? Semmit — mondok —, csak éppen arra gondolok, hogyan megáldott vele bennünket az Isten.

— Az ám — mondja az anyjukom —, hála Istennek.

Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg.

Folytatta;

— Merthogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám, a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét, melléje meg az aprajából is holmi rezeket. Csak

rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak:

— Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.

Istenes eközben elövonta dohányzacskóját, és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, hogy mit akar. A búzaeladás történetébe bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona meg a mienk között — mindez részletesen és találó szavakban szövődik egymásba, és skófium gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Azután megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához, csak tapogat majd a szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon; márpedig úr előtt könnyen rátéved az ember.

Hát, mondom, mikor ő a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogyan ád el egy ökröt Istenes gazda, és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval a gimnáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az úrfiúk hátrataszigálják. Fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a kevély páva-csirkék között, a padban.

— Nini, a paraszt — mondják azok — milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok?

A másik meg azt mondja:

— De derék a csizmád! Nem szorítja-e a lábad?

S a másik is szól:

— Az ágyból szoktál-e beleugrani vagy a székről?

Az Imre gyerek elborult arccal megyen haza. Kicsi, gyönge szívét hollók marcangolják. Gyűlöli és szégyellj a haját. A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy sóhajtás:

— Mért vagyok én paraszt?

Otthon az apja gyémántja volt. Hosszú, fekete haját megsimogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Ádámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak:

— Olyan légy, mint Istenes Imre!

A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a fédervejszről meg azt mondja: fédörbajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is prudenciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Ügy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondja neki:

— Kapa való neked, te füles!

Szegény kis mártír! mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelkedből minden kis karcolás után. Apád nem tud erről semmit. Boldog mélázással gondol mindig reád! Űr lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabíró barátjának nevez. Valaki kérdi: Hallja kend, ki az a szép tekintetes úr? — Hát ki volna: az én fiam!

Egyik hold föld a másik után postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövekedik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öreg arcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőlködik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor, s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának már nevendék korában keményedik a dereka. A parasztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor a teát állva isszák.

A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy az pirulva megyen az utcán.

Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban! — gondolja a fiú. — És milyen kacskaringósan, nehézkesen beszél. A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezébe kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha ezt valaki meghallotta volna!

Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz vagy orvos vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjabbik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak: Nézzétek, ez a jó öreg paraszt, ez az én apám! Haj, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hanyatt vágódott a síkos parketten. Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vetette az egész pecsenyéstálat; az adóról beszélve reklamálincs-adót említett; mikor a mellette ülő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és szívta tovább. Micsoda anekdotákba kerülnek! Mennyire elválasztódnak egymástól! Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, a legjobb tanuló az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben; hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szántvet, az övé lesz minden föld, és ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat meg a pillangót, és minduntalan mondogatják:

— Nagyapó, kedves nagyapó!

Mindez szép, és érdemes is rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet!

A fiú is elgondolkodik az asztal túlsó végén. Miről gondolkodik? Talán éppen arról, amiről az apja.

A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrős, fekete embert; megvilágította derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott, és az új csizmát vidáman lógázta.

— Hát bezony.. . azért jöttem én, mester uram, hogy az Imre gyereket, a fiamat... beadnám a tavasszal a városiba.