Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-14 / 29. szám
Az elmúlt hónapok vasárnapjai áthúztak a fején. A hancúrozó órákon keresztülnyilallt volomi nyugtalanító felfedezés: ez Anya? s én mégis ... Azok a lődörgő délutánok. Anya a díványon fekszik, a feje fáj, nincs ebéd, rettenetesen fáj a feje. le kell húzni a redőnyt, a sötétség nem használ, a borogatás sem, minden lépésre felszisszen, lábujjhegyen mászkálnak az elsötétített szobában, belebotlanok a székekbe, öcsi hangosan suttog, jaj, egy kis csendet! Nem birsz csendben maradni?! Altató, nyöszörög Anya, az istenért, legyetek csendben, öcsi a konyhában kutat valami ennivaló után, ő meg a nyirkos arcát törölgeti, váltogatja a borogatásokat, nyomkodjam meg a tarkódat? — Menj el a Szigony utca harminchat alá, mondd meg Pityunak . .. — Nem megyek. — Majd öcsi... Jobb is. öcsi örül, hogy ellóghat a sírásszagú szobából. Elismétli: kihívni Pityut, jöjjön azonnal, Anyu beteg. — Már egy hete ... — Anya villanyt gyújt, tükröt kér, könnytől felázott arcát vizsgálja. — Mint egy fonnyadt salátalevél. Halálra fog ijedni. — Felhúzom a rolót. — Ha megjön Pityu . . . négyszemközt kell vele beszélnem. Holnap felhívlak. — Tűnjek el? — Adj egy kis konyakot. Magadnak is tölts. Ma még nem ettem. Konyakon élek, feketekávén. Hány óra? öcsi már odaért. Maradt még az üvegben? Hagyok Pityunak egy kortyot. Rázd fel a párnámat. Ahhoz sincs erőm, - hogy megfésülködjek. Kirúgom Pityut. Velem nem lehet... — Remegő kézzel cigarettára akar gyújtani, az égő gyufát a szőnyegre dobja. Végre megjött öcsi. — Hoztam neked pattogatott kukoricát. — Nem találtad otthon? — De... — Beszélj I öcsi a térdét kaparja. — Sonkacsülköt kajáltak. Nekem is adott. Anya felkacag, idegesen, elfúló lélegzettel. — Zsírosat eszik! örült! Tisztára őrült! — A kacagás hirtelen elszakad. — Egy lány volt nála — mondja olyan hangon, mintha filccel bélelték volna ki a torkát. — Beszélj! — Igen. — Mi az, hogy igen? — Egy lány. — És mit mondott, mikor jön? Az utcán felzúg egy motorkerékpár. Anya a gép buzgó zúgását figyeli. — ö az! — Van motorja? — öcsi az ablakhoz szalad. — Nem ő. Azt mondta, javulást kíván. És ezt küldte. — Egy cédulát nyom Anya markába. — Mutasd! — mondja Gergő. — Még te is gyötörsz?! Gergő! Gergőkém, isten bizony! . . . — Zálogba csapta a magnómat? — Mi az a zálog? — Egy vacak magnóért képes vagy... — Anya arca elé kapja a két kezét, és zokogni kezd. — Ezt meri tenni velem! Kivokartam a koszból, vigyáztam rá... Mindent nekem köszönhet! Hálátlan dög! — Csuklik, jajgat, átkozza magát. — Köpjetek le. Megérdemlem! — Anya, ne hisztizz! örülj, hogy megszabadultál tőle! — Én vettem neki a motort, ilyen egy állat! — öklével veri a homlokát. — Köpjetek le! Vidd innen a kezed! Hisz gyűlölsz! A véremet szívtad a magnó miatt. Ha te mentél volna el hozzá . . . — Hallgass! Anya a párnába fúrja a fejét. — Őrült vagyok, szerencsétlen őrült! Nem tart már soká. öcsi, add ide azt a kis fekete dobozt. Vizet is hozzál. — Mit veszel be? — Menjetek haza! És ne gyűlöljetek! — Mi ez a rózsaszín? — Altató... Szépen elalszom. Egy puszit. Igazi öcsi-puszit. Gergő, nem szabad rám haragudnod . . . öcsi egy kirakat üvegén dobol. — Meddig alszik az ember az altatótól? — Nem tudom. — Mégis... Következő vasárnap zárvo találják a lakást. — Kirándulni ment Anyuka — hajol ki egy szomszéd. — Motorral? — Volkswagennel. Egy öregúr jött érte. — Rezső bácsi. — Gergő akkor találta ki Rezső bácsit. Estig kószálnak, öcsi haza akart szaladni úszónadrágért, nem engedte. Hogyne, hogy Apu megtudja! Egy szót se Apónak. Anyával sétáltunk a Margitszigeten. A Rózsakertben ebédeltünk. Luftballont vett neked. Én majd veszek. — Ki az a Rezső bácsi? — Távoli rokon. öcsi vihog. — Milyen gyorsan tudsz hazudni. Én csak letagadni tudok. — Hát tagadd le Rezső bácsit a Volkswagenjával. — Piros léggömböt vegyél. Ugye, nem igaz, hogy Anya őrült?! Gyerünk haza! — Még korán van. Apa azt hinné, hogy elegünk volt Anyából, vagy hogy neki volt elege belőlünk. — Irtó éhes vagyok. Zsókáék fánkot sütöttek. Biztosan maradt még. — Folyton zabáláson jár az eszed. Zabálsz meg játszol. öcsi sípcsonton rúgta, elszaladt. A kapuban várt rá, porcukros szájjal. — Neked is kértem. Baracklekvár van rajta. Arra riadt fel, hogy Apa megveregeti a vállát. — Kapsz néhány injekciót, megerősödsz . . . — Semmi bajom. — Augusztusban elutazunk a jugoszláv tengerpartra. Bungalót bérelek. Kedélyesebb, mint egy szálló. A verandáról egyenesen a tengerbe lógathatod a lábad. — Én nem megyek. — Nem jössz? Ezt hogy értsem? — Valami óvatos türelem volt a hangjában. Kinyitotta a szobája ajtaját. — A nagy fiam — mutatta be a titkárnőnek, oki a főnöknek kijáró tisztelettel mosolygott rá. Egymás mellett ültek a linóleummal bevont díványon. — Pótvizsgáznom kell. Három tárgyból bukásra állok. — S ezt csak így... — Apa szétterpesztett ujjai a térdén nyugosznak. Fogja a térdét, mintha el akarna futni alóla. — Tavaly négyes rendű voltál. — összebalhéztam a tanáraimmal. Utálnak. Én is őket. Mit akarsz még tudni? — Segíteni akarok rajtad. Ha még nem késő. Vigyorogva rágcsálja a haja végét. Ádámcsutkája mozog a lenyelt szavaktól. Nehezen nyel. Nincs elég nyála. És különben is... Hagyják békén! A pótvizsgán is el fog bukni! Anya többször megkérdi majd: na, hogy ment, mi volt, mert oda sem figyel. Egy mondat bukkan fel benne: már nem szeretem. Mint egy légy, melyet hiába próbál elhessenteni. Furcsa. Az se fáj, hogy már nem fáj. Vasárnap kimegy a Dunára Sanyival. Csakhogy Sanyi nem hívja. „Persze, te vasárnap a mamádnál vagy." Csak voltam. Anya egy fordítást vállalt határidőre. Megint hazudok. Ha Anyáról van szó, mindig. — A vasárnapi látogatásokat beszünteted. Úgy jössz onnan haza ... dúltan, letörve. A vigyor kínlódó zavarrá zilálódik szét az arcán. Azt kéne mondani... elég, ha bólint. Apa tölajdonképpen rendes tag. Nem sokat szövegel. Pedig hót mindent tudott, és sohasem beszélt róla. Most majd felel neki. Már nyitja a száját, kis levegőt szippant be. Az ínye száraz, mint az itatós. „Igazad van!" Kimondta? Még nem. Mindjárt... Sohasem merte tornaórán levetni a cipőjét, a lyukas zoknija miatt. „Igazad van." Pont a lyukas zoknik... Feláll, és úgy fogja mondani. Apa szemébe nézve, öcsi egyedül jár majd a Virágárok utcába. Amilyen kis hólyag, nem ért meg semmit. Tömi a fejét madártejjel. A telefon felberreg. Apa az íróasztalhoz lép. Legalább időt nyer, összeszedi magát. Miért olyan nagy dolog kinyögni, ami itt van a torkában. Apa röviden beszél. Visszarakja a kagylót. — Este megtárgyaljuk a dolgodat. — A világosság felé tart egy röntgenképet, odébb tol egy aktát. — Ahhoz tartsd magad, amit mondtam. Most pedig eredj haza. —r Épp menni akartam. Nem kell engem küldeni. Ihászt a nagyvizitről hívták ki. — Sürgős — mondta a nővér. — A kedves fia. — Majd visszahívom. A nővér újra megjelent a folyosón. — Azt mondja, nem várhat. Nagyon sürgős. — Tizenöt éves korban minden roppant sürgős — jegyezte meg, és örült, hogy Gergőnek az ő számára van sürgős közölnivalója. Utolsó hetekben közelebb kerültek egymáshoz. Nemcsak a szükségest beszélik meg, vallanak is, ő az erősök fölényével, aki megengedheti magának, hogy olykor gyenge legyen, Gergő küszködve, belegabalyodva a szavaiba, melyekről nem tudja, azt fejezik-e ki, amit érez. Kerüli a csalódást, ezért nyugszik bele, hogy nem járhat az anyjához. — Halljuk, mi az a sürgős? — Apa . . . Gyere azonnal! öcsi nem ébred fel! — Hogyhogy ... — Nem bírom felébreszteni. — Játszik veled. Tudod, milyen kis bohóc. Hazajött az iskolából, lefeküdt és most. . . — Nem volt iskolában. Reggel is aludt. Ráncigái- ! tam, lehúztam róla a takarót. Azt hittem, tetteti az , alvást, hogy ne kelljen nyakat mosni. Gondoltam, nem fogok miatta elkésni. Késsen el, ha hülyéskedik. A kocsiban veszi észre, hogy úgy, ahogy volt, fehér köpenyben ült a volánhoz. Nyugalom! Idétlen vicc. Elveri azt a kölyköt. Túlzásba viszi a játékot. Úgy elveri . . . Gergő, ahelyett, hogy nyakon öntené egy kancsó vízzel, hazacibálja a kórházból, róijeszt. Csak mert öcsinek nem akarózik iskolába menni. Valami mégis történt. Amikor hazajöttek a moziból, öcsi már aludt. Máskor megvárja, és el kell mesélni neki a filmet. Aludt. Most dél van. Ha még mindig alszik . . . Felszalad a lépcsőn, az előszobaajtó nyitva, Gergő a karjába kapaszkodik. — Apa, már mindent megpróbáltam. Nem ébred fel. Ihász öcsi fölé hajol. A kerek kis arc fakó, mint a gumibabáké, melyről lekopott a festék. — Menj ki, fiam. Egy idő múlva behívja. — Telefonálj a mentőknek. — Apa, öcsi azt mondta . . elhozta Anyától a magnót... Azt mondta öcsi... hogy hallgassuk meg, ő beszél a magnóba. — Megőrültél?! Itt fekszik ez a szerencsétlen gyerek... Kifőzöm a fecskendőt. Hívd a mentőket. Két rövid kattanás. Gergő könnyektől lucskos hangja. Aztán csend. — Mégis ... azt a magnót... Ihász összedörzsöli szappanhabos kezét. — Azt hiszed . .. — ... Anyu megint nem volt otthon, és behívott a szomszéd néni, és sajnált, és az ómama is sajnált németül, és már irtó untam, hogy armer Kerl, és kértem egy üveg málnaszörpöt, mert ők otthon csinálják, marhajó, és Apu kérdezte, na, hogy telt a vasárnap, és én letagadtam a szomszéd nénit. Már megittam a málnaszörpöt, benne van az a sok rózsaszín pirula, amit Anyu liókjából szedtem ki, amikor ott volt Rezső bácsi, aki nem is Rezső bácsi, egy frászt rokon, vett Anyunak lemezjátszót meg bigyót a nyakába és kiváltotta Gergő magnóját, ami kettőnké, és megcsókolta Anyu blúzát, ami épp rajta volt, erre én lenéken rúgtam, jó magasra tudom emelni a lábam, erre Anyu pofon vágott, nem nagyon, csak hogy mutassa a szivarnak, az ő pártján van, és azt akarta, hogy kérjek bocsánatot, a haliba vitt, hogy bedumálja nekem, legyek okos, én vagyok az ő szeme lénye, én meg azt mondtam, küldd a francba a szivart... Gergő a függőnyszárnyba törli az arcát. — Beadtad az injekciót? — Pszt. .. — ... ha egy hónapig alszom, mondjátok meg Anyunak . .. már álmos vagyok ... csak ki akartam tolni vele . . . rém álmos . .. Anyu ... A mentőautó szirénázásába belevész az egyre vékonyodó, lassúdó hang: — Anyu ... ki-tol-tam veled ...
