Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-06-02 / 23. szám

Bágyadt nyerítés zavarta fel mély álmából a verandán alvó kislányt. Kinyitotta a szemét. Még csak hajnalodott. Magas gumifák sűrűje borította az út menti meredeket, kísérteties árnyékot vetett a házra, és a sápadt égboltból csak halvány csíkot hagyott meg. Sűrű har, mat lepett be mindent — a kéregből épített fáskamrát, a tuskó mellé állított taligát, az erdő szélén húzódó páfrányokat.

A meleg pokrócokba bugyolált kislány álmosan pislogott a sötét árnyra, mely esténként annyiszor megrémítette: szakálla volt, púpos válla és kinyújtott, merev ujjai, akár egy halott öregembernek. Ahogy világosodott, láthatta, hogy az is csak éppolyan fa, mint a többi. Lassanként hangok szűrődtek át a vattás ködön — a vörösbegy pengette kis nyirettyűjét, egy gazda szekere zörgött fent az úton, s horkolt a póni, melyet éjjelre mindig a ház mögötti kifutóra hajtottak be.

És megint a furcsa nyerítés! Felült ágyában, szíve megdobbant, s kikukucskált a légyhálón. A farakás mellett megpillantotta Dozy zömök testét, amint mozdulatlanul áll, alakja a homályban óriásivá nő a meredek háttér előtt, s téli bundája felborzolódik a hidegtől. Fejét búson lehajtotta, sűrű üstöké a szemébe hullott, s lába mintha a puha földbe gyökerezett volna. Körülötte pedig bizonytalanul mozgó, tompán fénylő apró árny hullámzott, mintha csak az anyaállat vízre vetődő árnyéka lett volna; innen hallatszott a gyenge nyöszörgés.

A kislány már teljesen ébren volt, kiugrott ágyából, s orrocskáját a hálóhoz nyomta. Magánkívül volt az izgalomtól. Ott állt Dozy lekonyult fejjel, mintha mélyen ábrándoznék, és nem is észlelné, mi folyik körülötte. A leányka sikoltani akart, s már-már odarohant hozzá, hogy megmagyarázza neki, mi történt.

Ehelyett azonban keresztülfutott a sötét konyhán, megállt apja hálószobájának ajtaja előtt, és dörömbölni kezdett.

— Apa! Gyere, apa, nézd! Kiscsikója lett a Dozynakl

Mozgolódás és gyufasercegés hallatszott belülről. Apja megjelent az ajtóban, kezében a gyertyával. — Mi az? Mi van?

— Csikó... — hebegte a lányka. — Csikója lett a Dozynakl

— Jól van, no — szólt az apja. — Azért ne lármázd fel az egész házat I Feküdj csak vissza az ágyadba, amíg nénikéd reggelizni nem hív.

Elkámpicsorodva visszament, de szemét elkerülte az álom. El sem tudta képzelni, hogyan várja ki a reggelt. Dozy és a kiscsikó már nem volt a farakásnál — felült hát, és hallgatózott. Talán felmentek a csapáson a kapuig, a bokrok között? Vagy a ház előtt lehettek, valahol a nagy kifutó tolókorlátjánál?

S hogy majdnem kivilágosodott már, a kislány azon rémüldözött, hogy talán csak álmodott a csikóról. Valójában nem is látta, hanem csupán egy táncikáló, reszkető árnyat Dozy oldalán, s mire a nap kisüt, tán semmi sem marad belőle.

A nap lassan bearanyozta a hatalmas fák koronáját. Harmattól csillogott minden — a vékony vesszőkerítés, a fészer teteje, az új petróleumoshordó a farakás mellett. Apja kitámolygott nehéz csizmájában a konyhába, és begyújtott. Vizet engedett a nagykannába, majd beszólt a nagynéni szobájába.

— Megellett a kanca — hallotta a kislány.

— Nahát!

— Csupa izgalom a gyerek.

— Mindig ilyen. Folyton keres magának valamit, ami után bolondulhat.

— Tolón ő tehet erről? Hiszen nincs a környéken vele egykorú gyerek, akivel játszhatna. . . Adok a kancának jó meleg darát, és kicsapom a fűre.

Kevert egy kis darát a tűzhelynél, aztán kilépett a verandára, leakasztotta a szögről a lovak szemellenzőjét, és az igásokhoz indult. Nyolcra már munkába kell állnia, egy mérfölddé! odébb, a nagy gyümölcsösben. Bentről edénycsörömpölés hallatszott, nővére reggelire terített.

Az öreg már fenn baktatott a csapáson lovai mögött, a kislány pedig — anélkül, hogy megmosakodott és felöltözött volna — ott ócsorgott egy szál pendelyben az elülső ablaknál, várva, mikor pillanthatja meg a kiscsikót. S nicsak, ott is volt a korlát tolókájánál, ott ugrabugrált soványka, pipaszár lábain anyja körül, s apró patáival a puha földet döfködte. így kellett'mozognia, hogy megtartsa egyensúlyát, mert ha megállt, ügyetlenül imbolygott. A kislány habzsolta a látványt, a csikó hosszú fülét, rövid fejét, rozsdabarna — hasán fehéres — szőrét. Göndör kis sörénye fodrosán ölelte körül nyakát, farka pedig, mint hajtincs, kunkorodott fel.

A kiscsikó annyira lefoglalta a gyerek gondolatait, hogy alig tudott reggelizni. Mégsem szólt róla egy szót sem. Hiszen nénikéje úgyis állandóan kötözködött vele, hogy minek bolondul annyira a póniért meg a babáiért. A néni ugyanis semmiért sem rajongott, hacsak azért nem, hogy néha beruccanjon a városba. Amikor pedig elvégezte reggeli munkáját, kitelepedett a verandára, s böngészte a városi üzletekben szerzett árjegyzékeket.

VANCE PALMER ------------------------Ezen a reggelen azonban a kislány becézgetés nélkül hagyta babáit. Egyre csak Dozyt meg o kiscsikót követte, még a sárba is beállt a kifutó bejárójánál, hogy bámulja őket, még a korlátra is felkapaszkodott, ha azok a kerítés mellé húzódtak, még a gombával telehintett füvön Is utánuk szaladt, ha azok a legelő túlsó sarkán állapodtak meg. Szűk volt a kifutó, s most, hogy az igáslovakat elvitték, elég biztonságos. Ott azonban, ahol a patak kiszélesedett, meredek volt a part. Jaj, mi lenne, ha Dozynak ott jutna eszébe lemenni, hogy igyon?!

— Maradj csak fenn a kerítésnél! — akarta figyelmeztetni Dozyt. — Minek mennél le oda? Elég víz van a tartályban!

Pedig Dozy nem is tartott a lejtő felé. Elmélázva álldogált a meleg napsütésben, s körülötte billegett a kiscsikó. Nyakát furán nyújtogatta, s hosszú lábacskái annyira összegabalyodtak, hogy úgy látszott, bármely pillanatban elpattanhatnak, mint a száraz galylyák. Dozy olykor-olykor félrehajtotta a fejét, rápillantott nedvesen csillogó szemével, s orrlyukai megmegremegtek szelíd nyerítésétől. Háta, mint a teknő, mélyen behorpadt.

Mégis, amikor egy kutya bújt elő a bozótból, és szapora léptekkel átszelte a kifutó sarkát, Dozy egy pillanat alatt megelevenedett. Fejét felrántotta, s szemébe fény lobbant. Fülét hátracsapva hirtelen megugrott, s fürgén a kutya után iramodott.

Volt ebben a nekirugaszkodásban valami, ami a kislányt rémült csodálattal töltötte el. Azelőtt sosem látta Dozyt ilyen izgatottnak, ilyen vadnak. Hiszen annyit bujkált a ló hasa alatt, annyit játszadozott a lábai körül, s annyiszor baktatott hátán a boltba! Olyan szelíd állat volt, hogy az ember restellte a cipője sarkával ügetésre nógatni. Mondogatta is az apja, hogy lusta egy állat ez a Dozy; még a bögölyöket sem hessenti el, pedig ott zúgnak körülötte. Merőben új tulajdonság jelent meg hát most Dozyban, s ez oly különös volt.

Mintha az állat szemével intett volna: ne gyere túlságosan közel.

— Lena! — kiáltott egy éles hang. — Egész nap ott kint fogsz bámészkodni?! Van elég dolog itt a ház körül isi

A gyerek kelletlenül elindult, néhány lépést hátrálva tett meg, majd besomfordált a házba.

Késő délután, mire visszaérkezett a faluból, különös dolgot látott a kifutón. Dozy higgadtan, de kissé fontoskodva azzal próbálkozott, hogy csikóját a füves, meredek lejtőn levezesse a vízhez. Türelmesen irányította őt a lejtő oldalán, egyet-egyet lejjebb lépett, azután várt, hogy a kicsi kövesse. Az azonban rladozott, és inogva topogott hosszú lábain. Megmakacsolta magát, és bolondosan-durcásan fel-le dobálta fejecskéjét, néhány lépést bukdácsolt, majd megbicsaklott, és térdre rogyott. Csakhamar nyihorászva feltápászkodott és nekivágott az emelkedőnek.

Dozynak már-már elfogyott a türelme. Prüszkölt egyet, felcammogott a lejtőn a kiscsikó után, odafönt hátravetette fejét, és zavarodott tekintettel vadul felnyerített. A kiscsikó bizonytalanul szökdécselt végig a kifutón; anyja kirúgott, és utána indult.

Váratlanul idegen lovak tűntek fel a kerítés túloldalán — fejüket peckesen felcsapva, szélborzolt sörénnyel —, és szikrázó szemüket a kiscsikóra meresztették. Valósággal megtáltosodtak. Nyerítettek, horkantottak, féktelenül bokkolva vágtattak körbe, majd ismét megállapodtak, s átbámultak a kerítésen.

Szinte biztatták egymást: „Gyertek, nézzétek ezt a fura kis teremtést. Gyertek, nézzétek!"

Amint újra vágtába fordultak, lendülő testük súlya s vasalt patáik lökése megzengette a feszes drótkerítést. Lobogó sörények, kidülledt szemek, fergeteges dobogás töltötte be hirtelen az egész tájat. A kiscsikó teste e nagy kavargásban kicsinynek és törékenynek tetszett, bármely pillanatban eltiporhatták volna.

S nőttön-nőtt a veszély alkonyattájt, amikor az igáslovak láncaikat csörgetve alácammogtak a csapáson. A kerítés menti abrakos ládánál egymást tiporták, fülüket hátracsapva, vadul ki-kirúgtak, s hatalmas tomporuk fenyegetően emelkedett fel. Apja leeresztette a tolókát, s Dozyt kiscsikójával együtt visszavitte a ház melletti kifutóra.

Megint elmúlt egy nap. Apja ott állt az ajtóban, a barázdaforgatásban elnehezült testtel, s figyelte, hogyan esznek a lovak. Lámpása fényét a kancára és csikójára vetítette; szinte első ízben vette őket alaposan szemügyre.

— Elég vadóc — dünnyögte fanyar mosollyal. — No persze, az anyja se nagyon mutogatni való! Csak ne legyen a kicsi is afféle világ lustája ... Megpróbálnád betörni, kislányom?

— Nem — mondta a gyerek józanul, mintha már jól megfontolta volna a dolgot. — Még sokáig nem.

— Pedig hamar megnő. Izmos, szikár állat lesz belőle is, kalapácsfejű, tevejárású. Egy-két év múlva már beügethetsz rajta a városba.

Csakhogy 6 éppen ezt nem akarta; azt akarta, hogy a kiscsikó kiscsikó maradjon. Hiszen most már hárman vannak — ábrándozott —: Dozy, ő meg ez a szelíd tekintetű teremtés, az ő húgocskája, aki máris közelebb áll a szívéhez, mint bárki más körülötte. Tavasszal majd, egy reggel, együtt indulhatnának el, ki a nagykapun, egy darabig az úton, aztán arrafelé, ahol már se házak, se kerítések nincsenek, csak a napsütésben aranyosan csillogó füves pusztaság. S tovább, egyre tovább, és ha ő elfárad, Dozy a hátára veszi, a kicsi meg ott ugrándozik előttük. Azután egyszez csak azon kapnák magukat, hogy — hármasban beszélgetnek.

Vacsora után a kislány a tűz mellé ült zsámolyára, belebámult a parázsba, s a kiscsikóról ábrándozott: kinn van valahol a sötétben, anyja után ballag a nedves páfrányok között, megbotlik egy-egy meglapuló tuskóban, s ijedten hegyezi fülét, ha bagoly csap le közelében, vagy fiahordó menekül fel a fára. Apja, harisnyás lábát kinyújtva, elszunnyadt a párnázott széken, nénikéje pedig a lámpa fényébe tartva a tűt, cérnát fűzött bele, és szótlanul varrogatott.

Amikor a verandán ágyába bújt, s arcát párnájába rejtette, körülfogta az éjszaka különös hangjaival. A távoli dombról, a csemeteerdő felől — mintha a föld gyomrából szakadt volna fel — rókaugatás hallatszott. Azután bagoly huhogott a közelben, s kiáltását visszhangozta a vízmosás. A kislány mind mélyebbre fúrta magát ágyacskája fészkében.

Lassan-lassan a fák lovakká változtak, otromba igáslovakká; egyenként cammogtak be a korlát bejáróján, s veszettül megugrottak, hatalmas tomporuk eltakarta az eget, patáikkal feltépték a füvet, s remegett alattuk a föld. Néha összecsaptak a kifutó közepén, mennydörgésszerű robajjal rontottak egymásnak. Már nem is lovak, hanem egyszarvú vadállatok voltak.

A kislány rémülten imbolygott közöttük, félre-félreugrott a lidérces patak elől, és a kiscsikót kereste. De nyomát sem lelte. Mégis, valahonnan a közelből — mintha nyúl sírna a csapdában —- elhaló nyöszörgést hallott. Kiáltani próbált, de csak cérnavékony hang jött ki a torkán. Erőlködött, erőlködött, de senki sem hallotta meg.

Végül a meredek patakpart aljában talált rá — lábacskái eltörve, mint a gyufaszál, összezúzott teste alig egy madárkáé. És Dozy sehol. Alighanem ráunt, és magára hagyta, alighanem a hatalmas vadállatokhoz pártolt, amelyek fenn a kifutóban dulakodtak.

Kínjában a földre vetette magát a kiscsikó mellé. A fojtogató görcs után mélyről jövő, keserű zokogásban tört ki, sírás rázta egész testét, s feltépte a szemét borító homályos fátylat.

ülve találta magát ágyában, szeme a dróthálóra meredt. Még egyre remegett lidérces félelmében, de kint már derengett — kibontakoztak a sötét fáskamra, a homályos vesszőkerítés, a tuskóba vágott fejsze körvonalai. S amott, a harmatos dombon, alig tízyardnyira, a kiscsikó hosszú lábát szétterpesztve s erősen megvetve, rángatta anyja emlőjét, piciny pamacsfarkával közben jobbra-balra csapkodott, fejét meg anyja nyugalmat árasztó oldalába döfködte — mintha a természet ösztöne sóvárogna benne erő és biztonság után, s mintha egyedül ez az ösztön éltetné a világot.

Mohay Béla fordítása