Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-05-26 / 22. szám
V PAUL ÉLUARD Szemed íve Szemed ive szivemet körülzárja, r Tánc és báj karikája, Idő dicsfénye, biztos éji bölcső, És ha már nem tudom, mit éltem életemben, Azért van, mert szemed nem látott mindig engem. Nap-lombozat és harmat-mohaágy, Illatos mosoly, szélfuvalma nád, Szárnyak, világot fénybe takarók, Tengerrel, éggel megrakott hajók, Zaj zavarói, szín forrásai. Mindig csillagok almán fészkelő Hajnal-tyúkaljból rebbent illatok, Ahogy a tisztaságtól függ a nappal, Úgy az egész világ a te tiszta szemedtől, S minden csöpp vérem a tekintetedbe árad. Rónay György fordítása RAFAEL ALBERTI Emlékezés a szerelemre ott, ahol sosem volt Ha feljönnél szerelmem, e toronyra, át- meg átjárna fénnyel és szelekkel ez az egész zöld zene, amely itt zeng a kertekig kapaszkodó mezőkön. A lábad kukorica lenne és zab, vadrózsabokor-szegélyezte forrás; lábszáraid bambuszok, és a combod és két csípőd kerekded sárga kajszi s derekadat övezné szilvaszemek füzére. Fehér nyárfa s ezüst eukaliptusz vonná be vállad, míg két édes emlőd két magos napként kelne, mely az ágak lengő erkélyén át hajolna erre. S mi másból lenne hajzatod, szerelmem, ha nem a csillagok erdője szegte , égből, amint szőke visszhangra lelnek aláragyogva széthullt fürtjeidben? Jöjj, térj vissza, szerelmem, ide, hol még sosem voltál, úgy szeretném ma éjjel veled hallgatni e zenét, mely itt zeng a kertekig kapaszkodó mezőkön. Somlyó György fordítása ; Késő délután. A kékesi szanatórium kertje megtelik sétálókkal. Csupán kis darabon sétálnak le-fel, lefel a szanatórium épülete előtt, a virágokkal szegélyezett úton. Komolyan sétálnak, lelkiismeretesen, amíg nem néznek a kovácsoltvas kapura. Ott kezdődik a világ. Itt benn csendeskúra van, orvosi vizit, diétás koszt, fenyőerdő és virággruppok, ott kint poros országút, zsúfolt autóbuszok, lárma, rendetlenség, veszély ... Ha csak egy félórára kiszabadulhatnánk! Egy fiatalasszony, vállán kék kardigánnal, sétál egy fiatalemberrel. Le-fel, le-fel, akár a többiek. — Harminchét négy — mondja a fiatalasszony. — Még mindig harminchét négy. A park végében rossz a kerítés. Ki lehet bújni rajta. — És nevet. — A szobatársnőm, az a fekete, már kétszer kibújt. Én nem mernék ... — S tovább megy az úton, pedig itt vissza szokott fordulni. Itt az a láthatatlan vonal, amely meghúzza a séta határát. Ott már sötétzöld fenyők sorakoznak sűrűn, tömötten ... — Még soha nem jártam arra. — Ne siessen úgy ... Harminchét néggyel nem szabad sietni — mondja a fiatalember. — Szép lassan ... Az út elkeskenyedik. Szorosan lépegetnek egymás mellett. Karjuk, válluk egymáshoz súrlódik. — Mit szed? — kérdi a fiatalember. — Metotyrint. — Az ágakon átszűrt, fénysárga homályban lépegetnek. — Bazotyrint is kapok. A fiatalember keze a kardigán alá csúszik. — Bazotyrin... — mondja, és megfogja a karját. — Az jó... a Bazotyrin ... — Ujjai a síkos bőrön motoznak. — Mondják, hogy jó — suttogja a fiatalasszony. — Tegnap voltam röntgenen. Ért maga a röntgenhez? — Hát... — A strumaárnyék a jugullumig ér... A fiatalember tenyere egyre feljebb tapogatódzik. — Csak vigyázzon ... semmi ... semmi izgalom ... — dadogja. — Nem is! Kímélem magam, ha már itt vagyok ... ha itt kell lennem ... éppen ma öt hete ... azt hittem, egy hétig sem bírom ki. A férjem hozott fel, pedig annyi a dolga . . . Teveszőrtakarót vett, hiába mondtam, hogy itt is kapok takarót... — Mindent kap! — A fiatalember tenyere a ruha kivágásába bújik. — Maga ... ne ... maga is strumás? — kérdi kapkodva. — Odaülünk .. . Arra a padra ... Én asztmás vagyok. Nekem is méreg az izgalom ... rögtön fulladok tőle — mondja a fiatalember, s hangja átforrósodik. A padra ereszkednek, a nap belegabalyodik a felhők könnyű leplébe, csupán egy vékony arany sáv látszik ... — Idehallatszik a gong? A fiatalember magához húzza. — Majd én figyelek ... — Legjobban szeretném megoperáltatni magam. De úgy félt a férjem ... — mondja az asszony bepárásodott szemmel, mert a férfi ujjai a térdén csúszkálnak, könnyedén és mégis súlyosan ... — Mindennap felhív telefonon ... Dolgozni se enged ... Másodnaponként takarítónő jár hozzánk, mindent elvégez. A férfi lesodorja a kardigánt a pádról, észre se veszi. — Nem kell félni a műtéttől... Nem kell... — Elsepri az asszony gyengéden védekező kezét... — Nem szabad félni... — De ő félt... olyan jó ember. Ma is pénzt küldött, hogy vegyek csokoládét, gyümölcsöt, amit csak megkívánok. Semmit se sokall, ha rólam van szó. „Vigyázz magadra, kisanyám...“, „ne spórolj, kisanyám“, ilyen ember ... Ilyen nincs is — mondja akadozva, mert a férfi egészen magához préseli, a szívdobogását a férfi mellében érzi. — Mi az a jugullum? — kérdezi elveszetten. — Jugullum ... jugullum ... — lihegi a férfi. Egy pillanatig csend van. Csak zizegő, apró neszek hallatszanak. — Holnap kibújunk a kerítésen ... — Minek ... A férjem haragudna érte ... Nem akarom, hogy haragudjon .. . Nem ... ne ... nem akarom ... ö olyan jó ... ha tudná, hogy milyen ... — S a fiatalember szájára tapad, s csak fulladozva, nyögve bukik ki belőle: — aranyember... ELEKES FERENC Engem még nem szeretett szép lány, rendben van, te sem próbáltad meg, hogy szeressél, de ezt most hagyjuk, nem szidni akarlak most, csak annyit akarok, hogy hallgass végig, csak az a fontos, hogy türelmed legyen a meghallgatáshoz, képzeljük el most magunkat egy lakatlan szigeten, ahol csak lapos kövek vannak a tenger szélén, és bozót van beljebb, esetleg fák vannak, furcsa, nagy legyek és darazsak mindenfelé, és azok a hitvány legyek és darazsak röpködnek a fejed fölött, és elmegy a nap is estefelé, hűvösödik az idő, én pedig tüzet rakok, de messzire megyek tőled, ott rakom a tüzet, hogy ne csípje szemed a füst, csak a lapos köveket melegítem a füzeknél, és hordom a meleg, lapos köveket a lábaid elé, hogy melegítselek, tudnól-e akkor szeretni engem, nem az áldozatom miatt, nem azért mert fázom érted, hogy tüzet teszek érted, hogy betakarlak, hogy elriasztom a legyeket és a darazsakat, hogy óvlak a füsttől, tudnól-e szeretni azért, azért az egy dologért, hogy kitaláltam érted a forró, lapos köveket, mert az már találmányszámba menne, nem udvariasság, nem kedveskedés, nem hülye bók, tudnál-e szeretni azért, hogy érted valamit kitaláltam, föltaláltam valamit érted, nemcsak fáradoztam és szenvedtem, hiszen az állat is fáradozik és szenved a társáért, énnekem nem elég ennyi a szerelemhez, mert az nem szerelem, nem igazi szerelem, ami így alakul, az a szerelem nem más, mint hála az oltalomért, hála, viszonzás, tele van a világ ilyen szerelemmel, engem az érdekel, hogy tudnál-e szeretni az ötletemért, azért, hogy szikra gyűl ki az agyamban érted, az érdekel, mert tudom, a nagy találmányok mind szerelemből születtek, a nagy fölfedezések is szerelemből, mert olyan a férfi, az igazi férfi olyan, találékony lesz, föltaláló és fölfedező, ha azt szereti benne a nő, akit szeret, látod, ezt a lakatlan szigetet is csak kitaláltam, csak elképzeltem, mert kellett nékem egy helyzet, amelyben nem nevetséges a találmányom a lapos kövek melegítéséről, mert kikacagnál, ha lapos, forró kövekkel állítanék be meleg szobádba, de nem fontos különben ez a helyzet a szigettel, különben is a helyzetek mindig tökéletlenek, nem a helyzetek számítanak, hanem az ötletek, maga a föltalálás, a fölfedezés számít, ami szerelemből születik, a tüzet is csak szerelemből találták ki, szerintem, az volt az igazi lépés egy nő felé, a férfias mozdulat az volt, amikor valaki kitalálta a tüzet, azután már könnyű volt tűzrakással bókolni egy fázó nő előtt, könnyű volt, mert óriási különbség kitalálni a tüzet és tüzet rakni a találmány után, ezt a különbséget akartam neked elmondani, mert lakatlan szigeten élnénk az idők végezetéig, ha nem volna olyan szerelem, amelyből szikra pattan az agyunkban, látod, engem még nem szeretett szép lány, legalábbis az ötleteimért nem szeretett, ezért is nincsenek ötleteim, csak ezek a lapos kövek, ezek a meleg kövek, amiket lábaid elé hordok képzeletben, mondd, tudnál-e szeretni, ha nem jutna időm a te oltalmazásodra, csak örökké azon járna az eszem, hogy érted valamit föltaláljak, tudnál-e szeretni?
