Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-21 / 17. szám
Művészet felé fordulósa tudatosabban 1953-ban, mór iskolás korában kezdődött. Első mestere Bánsághi-Steinmacher Vince festőművész volt. A világot bejárt, Helembán letelepedett művésztől kapott útmutatást a szünidei hónapokban az induláshoz, önálló próbálkozások után a nitrai Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán töltött évek alatt Ludovít Jelenák docens vezetésével rendeződtek a fogalmai. — Diplomamunkám a szepsi táblafestészet volt. Vonzott a gótika, szigorú kánonjával, visszafogott egyszerűségével, amelyben mégis méltóság van. Komoly művészet. Szerettem volna közelebb kerülni a gótikus festők világához. A modern művészet meríthet a gótikából, természetesen tovább alakítva a mai szemléletnek megfelelően. Az esztétikai alaptörvények mindig ugyanazok maradnak, a sokféle irányzat mellett is. Mindaz a tapasztalás, amelyet elődeinktől hagyományként átveszünk, mintegy önmagunkon átszűrve, koncentrátumként jelen van a saját alkotásunkban, melynek mégis önmagunkból, a mi meglátásunkból, érzelmi megnyilvánulásunkként, sajátosan kell kifejeződnie. Az alkotás azonban nem rekedhet a társadalmi követelményeken, konkrétan a szocialista társadalom követelményein kívül. Például nem lehet egy szűk kör számára alkotni, légüres térben mozogni. A gyakorlatban ez nem jelenti azt, hogy mindenki megért minden alkotást. Fejlődés kérdése ez. Kompromisszumként így fogalmazhatnám meg: a mondanivalót úgy kell kifejezni, hogy a művészi törvényszerűséget figyelembe véve, szakmai ismerettel, érthetően kell közvetíteni. — Milyen mesterek hatottak leginkább önre? — A francia impresszionisták és postimpresszio-nisták, ami a színeket illeti. A témakeresésben a klasszikusként számon tartott szlovák művészek: Bazovsky, Mudroch, Galanda. Azután Szabó Gyula. A tájképfestészetben több évtizedes tapasztalati előnyével gazdagabban, Lőrincz Gyula alkotásai is tanulságosak számomra. — Az ember témaként, tanulmányként — néhány cigányalak ábrázolását kivéve —, hiányzik a kiállításról. — Ez számomra külön téma. Ahhoz, hogy kifejezzem azt, amit az emberekről mondani akarok, úgy érzem, még több tanulmányozásra van szükségem. Felületes meglátás rögzítésével nem kísérletezem. Az embereket tájban ábrázolva sűrítettnek tartom. Nem akarok formalista lenni. Vidékünkön életük és tudatuk formálódása annyira megváltozott, hogy ezt még nehezen tudnám kifejezni. — Milyen technikákkal dolgozik? — Az olaj mellett temperával, kombinált technikával, akvarelleket is festek. A grafikával kiegészítőként foglalkozom. Akvarelljeimből majd külön kiállítást szeretnék rendezni. — Úgy tűnik, színskálájában a kék szín a leggyakoribb? — Igen. Esztergomi születésű vagyok, Stúrovón (Párkányban) van az otthonom, a Duna mellett. Kék a víz, kék a síkság fölött az égbolt. Kék a levegő számomra és levegő nélkül nem létezhetünk. Ezt akarom kifejezni tájképeimen. Az 1971-b>en Prágában megnyílt első önálló kiállítását követő mostani, bratislovai tárlat, előrelépést jelent Gerstner István alkotóművészetében, melynek kiteljesedését még az elkövetkező években reméljük. BERTHÁNÉ S. ILONA a torokfájóssal lenyelették, sőt sokan úgy hitték, az eresz alá dugva villámhárítóul szolgál. A természet újjászületésének velejárója volt a nagy, tavaszi tisztálkodás, amelyet elődeink idejében rendszerint nagypénteken kezdtek el. Többféle változata volt ismeretes ennek a szokásnak. Például este a házat körülsöpörték, hogy megóvják az otthont a patkányoktól, bogaraktól. A gazda a kertben megrázta a gyümölcsfákat, hogy fölébressze őket téli álmukból. A lányok hajnalban mosakodtak, hogy hosszú legyen a hajuk. A szeplősök viszont akkor tették ezt, amikor a hold a vízre sütött. Néhány helyen a mezőn naplemente előtt harmatot is szedtek betegség ellen: lepedőt húztak végig a nedves füvön és azt egy edénybe kifacsarták. A szárazbetegségben szenvedő kilenc kútból merített vizet és abban fürdött meg stb. Nagyszombat napján megkerülték a határt, megtisztították a forrásokat és a réteket. Esti harangkonduláskor pedig különböző eszközökkel nagy zajt csaptak, hogy elűzzék a settenkedő gonoszokat. Tűzszentelést is végeztek, a hamut kivitték a földekre, a szőlőbe, nehogy nyáron jégverés érje a határt. A tisztálkodás húsvét másnapján, az úgynevezett vizbehányó hétfőn érte el tetőpontját. Eredetileg, amelyik lányt a legények elkapták, azt valóban a vízbe dobták. Később a szokás „szelidebb“ formája az volt, hogy a lányokat néhány vödör vízzel alaposan nyakon öntötték. A víz nemcsak felfrissülést jelentett, hanem a hiedelem szerint az asszonyi termékenységet is elősegítette. Az öntözésért szép piros tojást adtak, mivel ez ősrégi szimbóluma az újjászülető életnek. A gyermekek kedvelt szokása volt régen, hogy az ajándékba kapott piros tojást ketten összeütögették, s akié eltört, az vesztett. Mások / a marokba szorított tojás hegyes végébe pénzt próbáltak beledugni. Akinek ez sikerült, azé volt a tojás, ha nem, akkor elvesztette a pénzét. Ma már falun és városon csak a szagos vízzel való locsolkodás szokása maradt meg. Az öntözés szinte népünnepély jelleget ölt minden évben. Húsvéthétfőn már kora reggel mindenütt megélénkülnek az utcák. Kölnitől illatos a levegő, ünneplőbe — lehetőleg vadonatúj ruhába és cipőbe öltözött — vidám gyerekek szaladgálnak. Büszke apák vezetik kisfiúkat, a nagyobbak már egyedül kopogtatnak be ismerőseik ajtaján. A lányos házaknál szinte egymásnak adják a vendégek a kilincset. „Szabad-e megönteni a szép virágszálat?“ — hangzik sokszor kedveskedve a kérdés. Hull a kölni hajra, ruhára és közben szaporodik az ajándék, a korona a fiúk zsebében. A piros tojás kezd kimenni a divatból — legalábbis a városban. Az édesipar termékei, csokoládétojás, nyuszi stb. divatosabb ajándék. A fiatalembereket és a felnőtteket locsolás után az asszonyok, lányok leültetik, s szives szóval kínálják: sonkával, pálinkával, likőrrel. Dél felé bizony már sok rózsás kedvű férfit, fiatalt látni az utakon. Ez is a húsvét hangulatához tartozik. Az viszont már kevésbé szívderítő, sőt megbotránkoztató látvány, ha hangoskodó és dülöngélő fiatalokkal, férfiakkal találkozunk. A „jókedv“ már sokszor végződött rossz következménnyel, kisgyermekek esetében néha tragédiával. Az nem bocsátható meg, ha a gyermekeket pálinkával, borral kínálják. Az újjáéledő természet tavaszi ünnepe a húsvét, A barátkozás, a vidámság, az emberek közötti kapcsolatok ápolásának szép napjai. BEMUTATÓ A MATESZ KOSlCEI THALIA SZÍNPADÁN TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT Örömmel figyelem a Magyar Területi Színhál dramaturgiájának azt a dicséretre méltó, bátor törekvését, miszerint ebben az évadban mind komárnói (komáromi), mind kosicei színpadának műsorára kortárs szerzők drámáit tűzte. Sőtl A színház kelet-szlovákiai társulatának mind a négy bemutatója kortárs iró műve. A fiatal szlovák drámaíró: O. Zahradník és a szovjet A. Vampilov színműve után, március derekán a közéleti érdeklődésű és lankadatlan kísérletező kedvvel, a jelent lázas érdeklődéssel figyelő magyarországi szerző — Mesterházi Lajos: TIZENEGYEDIK PARANCSOLAT című színdarabját mutatta be. (És hogy ne szakadjon meg e „kortárssorozat", júniusban hazai magyar szerző: Lovicsek Béla drámájának premierje lesz a Tháliában.) Gyötrő, kínzó kérdéseket tesz fel művében az író, de belső kanyargásaiban útjába ejt és a történetbe olvaszt más fontos problémákat is. Az előadás győri vendégrendezöjének: Szilágyi Albertnek — sajnos — a színpadon nem mindenütt sikerült megteremtenie az önvizsgáló és önvizsgáztató szenvedéllyel írt színmű vallomásszerű, indulatoktól izzó légkörének hangulatát. Kétségtelen: rendezése érdekes, rutinos, gondolati vonalvezetésében egységes és tiszta. Az előadás egyes mozzanatait visszaidézve, mégis úgy érzem, hogy a szenvedély fűtötte, két szálon is futó cselekmény sodróbb ritmust, pergőbb játékot követel. A rendezőnek a színészekkel végzett alapos, lelkiismeretes munkáját igazolja viszont, hogy a Thália Színpad legutóbbi bemutatóján számos értékes, emlékezetes alakítást láttunk. Elsősorban Csendes Lászlóra gondolok, aki átélten, hitelesen formálta meg a vívódó, a kételyeiben elbizonytalanodó írót. Zoltánt Lengyel Ferenc alakítja hitelesen, meggyőzően fiatalos lendülettel. Kovács József kitűnően teremti meg az élet zsákutcájába került Kadács figuráját, fiát: Jóskát illúziót keltőén játssza Kusiczky Gyula. Szabó Rózsi és Várady Béla hangsúlyt, erőt, jelentőséget tudtak adni Kadácsné, illetve az asszonyt „elcsábító" Mészáros meglehetősen egysíkú szerepeinek, Kövesdi Szabó Marika kissé idegenül, félszegen mozog az iró feleségének szerepében és egy-két jelenetben Tóth Erzsébet sem tud hitelesen azonosulni a szerelméért küzdő Márta problémáival, Gombos Ilona a szerephez illő harsány vidámsággal, de mértéktartó művészi eszközökkel alakítja Caroiát és Horváth Lajos pincére is kiváló, tökéletesen kidolgozott epizódfigura. Platzner Tibor jelmez- és díszlettervei egyszerűek és hatáskeltőek.-Bp-Kövesdi Szabó Marika és Csendes László a darab egyik jelenetében. KANIZSA ISTVÁN
