Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-04-14 / 16. szám
Pohronsky Ruskov-ról (Oroszka) is van története: A szabadtéri színpadon Ferenczi Anni éppen a szerepét mondta, amikor odalépett egy idősebb bácsi, a botjával megkocogtatta Anni hátát és megkérdezte: „Kisasszony, nem tudja, merre van a titkárjuk?“ * * * BUGÁK BÉLA Ferdinándot játszotta az Ármány és szerelem-ben. Amikor szerelmét, Lujzát, holtan találja, hangosan mélázik arról, hogy követi őt a halálba. „Lujzám, megyek!“ — kiáltja. Mire egy bácsi a nézőtéren felkiált izgalmában: „Ehe, mán megy!“... Hát kell az ilyesmihez kommentár? * * * Csiky Gergely Ingyenélők c. színművében Ferenczi Annit a Bencét játszó partnere alaposan megkínozza. Ügy látszik, a nézőtéren valaki megelégelte ezt, mert egy indulatos hang felkiáltott a színpadra: „Hallja, menjen már a fenébe és hagyja békén azt a szegény lányt!...“ kJ "VJ MATESZ ját, egy harangszabású szoknyát én varrtam, mert eredetileg szabónak tanultam. Vagy azt, amikor a Levice (Léva) melletti szőlőhegyen eltüzeltük a szőlősgazdák karóit, hogy meg ne fagyjunk a hideg éjszakában, mivel nem kaptunk sehol éjjeli szállást. * * * SÍPOSS ERNŐ meséli: Velká Idán (Nagyidán) történt: a Figaró házasságát játszottuk és Síposs Jenőnek Don Basílió pap szerepében reverendában egy ablakon kellett bemásznia a színpadra. Éppen mászott és a felső testével már bent is volt a színpadon, amikor az utcáról meglátta őt egy helybéli asszonyka. Azt hitte, hogy az ő papjuk, ezért a reverendájánál fogva visszahúzta, hogy: „Hová megy, tisztelendő úr, hiszen a bejárat amott van!...“ Egy jelenet Schiller „Ármány es szerelem" c. drámájából: Fazekas Imre (a kancellár) és Síposs Jenő (von Kalb) MULATTATTAK és MAGUK is MULATTAK... Ferdinánd Lujzát, a szerelmét, holtan találja ... (Schiller: Ármány és szerelem; Lujza — Ferenczy A., Ferdinánd — Bugár B.) Aki a színészt csak a színpadról ismeri, csak a szerepeiben látja élni, mozogni, beszélni, magatartást tanúsítani, szeretni, gyűlölni, sőt — néha meghalni is ... az nehezen képzeli el, hogy ugyanaz a személy előadás előtt vagy után pontosan olyan egyszerű ember, mint bárki más. Ezt persze nem vehetjük teljesen szó szerint sem, hiszen azt is tudjuk, hogy a színész érzelmi lény, aki egyes, különösen drámai erejű előadások után még hosszabb ideig transzban van és csak fokozatosan ébred a saját valójára. Tény, hogy a közönség a maga kedvelt színészeit, és általában a film- és színművészeket szinte elvont lényeknek tekinti. Ez egyrészt azért is van, mert szűkebb környezetén és szűkebb-tágabb baráti körén kívül keveseknek van lehetőségük egy színészt „halandó emberekre“ jellemző helyzetben látni. Vegyük például a komárnói (komáromi) MATESZ színészeit. Ök gyakran kerülnek furcsánál furcsább helyzetekbe, hiszen kőszínházi előadásaikon kívül tájolnak is. Az évek hosszú során át számos olyan, néha humoros, de néha bizony inkább tragikomikus élményben volt részük, hogy azokból takaros anekdotagyűjteményt kerekíthetnének. Lássunk a történetekből mutatóba néhányat: BUGÁR BÉLA visszaemlékezése, — akinek életéből 22 év kötődik a hazai magyar színjátszáshoz, ebből 20 év Komáromhoz — szomorkás hangulatú: — Ha valaki egyszer megírná a háború utáni magyar színjátszás krónikáját, az olvasók talán el sem hinnék — mondja. — Hogy Ferenczi Anninak az első városias utcai ruhá-PODHORSKV FELVÉTELEI Ferenczy Anni mint Cherubin és Lőrinci Margit mint Zsuzsi — Beaumarchais .Figaró házassága" c. komédiájában Kissé komolyabbra fordította a szót UDVARDI ANNA, amikor a régi élményekről hallva hozzáfűzte: Nem lehet összehasonlítani a húsz év előtti közönséget a mostanival. A közönség is felnőtt, ami egy kicsit a mi munkánk tükre. Ezt abból is láthatjuk, hogy egészen más a közönség magatartása ott, ahová gyakran járunk, és más, ahová két-három évenként egyszer jutunk el. Olyan tapasztalatok ezek, amelyek izgalomban tartanak. Ilyen nagy dolgokért érdemes élni és dolgozni... * * * Hogy mennyire hangulatemberek a színészek, arra kitűnő példa TURNER ZSIGMOND. Az általános beszélgetéshez csak távoli, titokzatos mosolyával járul hozzá. Aki nem ismeri őt más, derűsebb perceiből, azt hihetné: megvető ez a mosoly. Aki viszont tudja, hogy Turner Zsigmond már a műsorra tűzött „Az ember tragédiája“ gondolatainak bűvkörében él és az imént a színpadon a londoni szín bábosa volt, az cseppet sem csodálkozik furcsa magatartásán. Végül is Turner Zsigmond ezzel a színjátszókra nagyonis illő madáchi mondattal nyilatkozik meg: „Én a komédiát lejátsztam, mulattattam, de nem mulattam!“ L. GÁLY OLGA
