Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-14 / 16. szám

Az állomás óramutatója az indulás percére ugrik. Annyi mindent szeretnék még Neked mondani Mong Luong, mielőtt a vonat Hanoiba visz. Mire hazaérsz, béke van a hazádban. Nem csak utolsó búcsúintésed emlékét őrzöm, hanem úgy élsz emlékezetemben, ahogy mindig láttalak: a berlini építőmunkások között, meg a lipcsei diákotthon kis szobájában. Az utazótáskád már ott állt becsomagolva, de Te még kávét főztél nekünk. Sötét szemed örömtől ragyogott, hogy álmaid megvalósításához közelebb jutottál. Miről álmodsz Te, aki kora ifjúságodtól csak zaklatást és háborút éltél meg. Békés életről álmodoztál. Szép, világos házakat akartál építeni.

... Az érettségit ötéves tanulmány követte a hanoi politechnikai főiskolán. Meg gyakorlat. Bizony, a törékeny kislánynak sok párnára volt szüksége, hogy a bagger ülésén elérje a kormánykereket.

Hiep várostervező mérnök csodálta Mong Luongot — azután egymásba szerettek. Segítettek egymásnak a tanulásban, egészen addig, míg Mong Luong meg nem szerezte építészmérnöki diplomáját. összeházasodtak. Három boldog év telt el — már amennyire ez háborúban lehetséges, örültek a munkájuknak, az új lakásuknak és kisfiúknak.

* * *

Tudom, Mong Luong, hogy lipcsei szobád nem csak vidámságodat ismerte, hanem könnyeidet is. Kínzott a honvágy, vágyódtál szeretteid után. Hiszen három és fél év hosszú idő. És a német nyelv is nehéz. Mindenki kedves volt hozzád, a Herder Intézetben is, az utcán is. Mégis. Néha úgy érezted, nem kellett volna vállalnod. Tudtad, hogy ez kitüntetés, hogy szükség van a tudásodra azért, hogy még jobban és gyorsabban felépíthessétek a hazátokat. Elszakadásod férjedtől némileg emlékeztetett szüleid sorsára. Tanítók voltak mindketten és a gyarmati uralom elleni illegális küzdelem harcosai. Édesapád ötévi fegyház-büntetést kapott, édesanyád tizenöt évi börtönt. Hogyan remélhették volna, hogy viszontlátják egymást?! De

szerelmük túlélte ezt az időt és újra megtalálták egymást. Születésedet megálmodott csodaként fogadták. Ezért neveztek el Szép álomnak.

* * *

Gyakran gondolsz a nevedre .. . Szorgalmasan tanultál németül, hogy felvehessenek a lipcsei építészeti főiskolára. Te voltál ott az első vietnami aspiráns. Olyan kollektívába kerültél, amely felért egy családdal. Nem csak tanárodhoz kerültél közel — aki gyakran vasárnapra is meghívott —, hanem az építészet mechanizációs és automatizációs részlegének többi dolgozójához is. Hozzájuk tartoztál, velük dolgoztál, részese voltál Te is a Szocialista Munkabrigád kitüntetésnek.

De mégsem volt ez egyszerű. Sofiával sem, lakótársaddal. Magadba zárkóztál, hallgattál. De mikor Sofiának meghalt az édesapja, többet adtál neki ölelésnél és szavaknál. „Csodálatos vagy Mong Luong!“ — ezt mondta akkor Sofia és barátságot kötöttetek.

Közeledett a nap, amikor bizonyítanod kellett a tudásodat. Aznap, 1972 decemberében, amikor vizsgázni mentél, amerikai bombák hullottak nálatok házakra, iskolákra, kórházakra. Gyermekek, asszonyok, férfiak haltak meg .. .

Valamivel később tudtad meg, hogy a Bach Mai kórházat találat érte. Lakásod 300 méterre van ettől a helytől, a nővéredé is, akinek újszülöttje volt. A Te gyermeked falun él a nagyanyjánál. A születésére gondolsz, a reggel ötórai napfelkeltére, amikor világra jött. Ezért nevezted el Vörös napnak. Előtted fekszik első levele. Azóta, hogy nem láttad, megtanult írni. „ ... ezer puszit küldök Neked. Mindig Rád gondolok. Mikor jössz már haza? Jól vagyunk.“

Sírsz, Mong Luong? Te házakat, gyárakat, iskolákat, kórházakat akarsz építeni. És új kávéházakat is Hanoi közepén, a tó mellett,

* * *

Két nap van Mong Luong elutazásáig. A VDK követségére megyünk. Gondolatban már otthon jár. Kerékpárokat látunk az úton. ö is kapott egyet ajándékba a lipcsei kollégáitól. Sok-sok könyv is van a csomagjában. Meg játék a kisfiának.

Dicséret és elismerés, meg szorgalom jutalma a doktori cím elnyerését bizonyító oklevél, amit a követségi titkár elé helyez. A diplomata tud a személyi áldozatról, amelyet a fiatalasszony magára vállalt. A gratulációhoz hozzáteszi: Nem érhettél volna el sikert, se Te, se országunk ezer diákja és aspiránsa a

Utolsó beszélgetés Sofiával u lipcsei diákszobában

szolidáris tett, az NDK segítsége nélkül.

... Ny:.lván nem gondoltak nagy politikai tettre, de mégis így jártak el a fiatal építőmunkások, akikkel Mong Luong a sajtó lázának építésénél találkozott. Védőn segítettek neki, mikor a magasba meredező létrákon kissé félve kapaszkodott felfelé, hogy ezt is kitapasztalja. Milyen nagy szemet meresztettek, amikor két és fél évvel később megtudták, hogy ez a kis iskoláslánynak tűnő nő férjes asszony, mérnök-doktor. Aki néhány hét múlva hazájában a minisztériumban határozott tanácsokat ad majd, hogyan és mit építsenek.

* * *

Ilyen tépek villannak elém Rólad. Várnak Rád, a tudásodra, a két kezed munkájára, hogy a háború pusztításait eltüntesd hogy szép álmaidat valóra váltsd.

Továbbra is segítünk majd Neked, Mong Lumg.

Átvéve a Für Dich-ből