Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-24 / 13. szám
A NAGYMAMA Kolázs: K. Schreiberová Amikor az autóbusz a reggeli homályban megállt, már mindjárt láttuk, hogy itt valami baj van. Valami baja lehet a sofőrnek. Szinte reccsent a fékje, sivított a kerekek alatt a jeges út és úgy vágódott ki a busz ajtaja, mint a vihar. S máris recsegő hangon kiabált a vezető: — Siessenek a felszállással, késésben vagyok. — Majd még hozzátette: — De azért a lábukat rendesen verjék le, ... ki fog maguk után takarítani?! ... Mindenki nekiverte a lábát a feljárónak, ki rendesen, ki tesséklássék, s már kaptuk is a további szidást. — Miért nem igyekeznek?! — Utána: — Tessék aprót adni, honnan vegyem én ilyenkor az aprópénzt?!... — S még megtoldotta egy morgással, hogy: „A fene enné meg ...“ Amilyen gyorsan csak tudtunk, felszálltunk, de a hangulat már elromlott. Hátul kezdték a veszekedést. Az egyik kifogásolta, hogy miért nyomja őt a másik, a másik meg azt morogta, hogy: „Nyomja magát a .. . de nem én.“ — Hát nem látja, hogy engem is taszigálnak? Miii? — Így egy harmadik. Egy kövér asszonyt, aki kofferekkel szállt fel, majd megette a szomszédja és károgva oktatta ki, hogy akinek ennyi csomagja van, az menjen tehervonattal. — Utóvégre — mondta kellő undok nyomatékkai — ez személybusz és nem marhavagon! ... Mire a kövér asszony sírni kezdett. Egy kismama a fiacskáját vette az ölébe, de ennek nem tetszett a dolog, meg aztán nyűgös is volt, hisz korán vették ki az ágyból, hát ficánkolt, ahogy csak tudott. Így történt aztán, hogy kis lábával belerúgott a szomszéd szemüvegesbe, egy hivatalnokfélébe. — De kérem — szisszent fel a szemüveges, mintha vipera csípte volna meg — miért nem tetszik jobban fogni azt a gyereket, összerugdalja a ruhámat ... Ez mégis csak szemtelenség — tette még hozzá, és felszikrázott a szemüvege mögött a szemebogara. S így ment a busz vagy tizenöt kilométert. Olyan feszült volt a hangulat, mint vihar előtt, vagy mikor talán az első „földlökés“ után várják a másikat. — Blatná na Ostrove (Sárosfa) — rikkant a sofőr és már mondja is: — Iparkodjunk emberek, tessék a lábakat letisztítani stb. — Szóval a szokott mondókáját. Leszálló nincs, csak felszállók. A végén egy töpörödött anyóka, ö is megkapja a maga szidás-adagját: „Gyorsabban nyanya, menetrend szerint közlekedünk.“ Így a sofőr, s már csapja is be mögötte az ajtót... — Hová utazik? — kérdi ... Ártatlan naivsággal felel a néni: „Az unokámhoz Calovóra (Nagymegyer) mert, hogy ott lakik.“ S igyekszik beljebb kerülni a kosarával. A sofőr nem kedélyes. Hivatalos a hangja: „Nem azt kérdeztem, hogy kihez, az engem nem érdekel, hanem, hogy hová? Szóval Calovóra? Itt a jegye!“ — Mennék én, — szól ismét a néni kedélyeskedve, — de hát már nem vagyok olyan fürge. Nyolcvanéves vagyok. Bezzeg húsz éve, úgy futottam még, akár a íürjecske... Már többen mosolyognak, s egy fiatalabb férfi helyet szorít neki. A sofőr még morcos, de már engedékenyebb a hangja, ahogy hátralöki: „Régen volt az!“ De már megtört a jég, kezd elmúlni a rossz hangulatunk. S a néni egyszer csak elkezdi: „Mert tudják, kóstolót viszek az unokámnak, aki a gyárnak dolgozik. Talán ismerik is a Horváth Janit. Oda nősült Calovóra“... Nem ismeri senki, honnan is ismernénk, de csak bólogatunk, mire folytatja... — Igen szereti a disznótorosat, hát viszek neki. Tegnap leöltük a disznót, hát csak viszek az unokámnak, mondom. Meg aztán ez házi. Hadd egyen a sok bolti húsféle után valami jót is ... S már érezzük is a jó kolbászszagot, meg a májas hurkából a majoránnát. Igaza van a néninek, gondolom, nincs is mása a jó apróléknak. S összefolyik a számban a nyál, ahogy a régi disznótorokra emlékszem még gyermekkoromból. De látom, mind arra gondolunk, mert ahányan körülöttem ülnek, már mind ezt tárgyalják. A kövér asszony azt magyarázza a szomszédjának, hogy ő csak a sült kolbászt szereti, a busz végében pedig egy öreg bácsi azt fejtegeti, hogy ő még bárddal aprítja a kolbász-húst, amitől aztán olyan sima és csúszós, mint a selyem. — Ki a fene fog a géppel vacakolni — fejezi be a fejtegetését — van nekem két kis bárdom, azzal olyan szépen felaprítom! Az én kolbászomat megnézhetik, ha vágom, olyan akár a márvány ... — és megsodorintja a bajuszát. Már kezd kedélyes lenni a légkör, amikor a néni újabb enyhítő akcióba kezd. Leveszik neki a kosarát, s legfelülről kivesz egy kis batyut. Szétnyitja és kínálgatni kezdi a szomszédjait. — Tessék, vegyenek — kedveskedik — egy kis hájastészta. Ma reggel sütöttem, még meleg. De így jó ez, ha ilyen omlós. Olyan ez mint a harmat. Tessék csak. — Már előbbre is perdül s kínálja sorban a bentülőket. Van aki megköszöni, mondván: „Hagyja csak nagymama, kell az az unokájának!“ De aztán mégis vesznek. Hisz tényleg olyan szép ez a hájastészta s olyan finom az illata. Még a sofőr szájába is beledug kettőt az egyik ismerőse, amitől olyan lesz az arca, mint a „kölyök-hörcsögnek“. Ezen nevetnek is egy sort a körülötte ülők. S velük nevet már a sofőr is. A kövér asszony már a másodikat eszi, bár ahogy mondja, ő akkor szereti a tésztafélét, ha már nem teljesen friss, amikor olyan „kissé tottyadt már“, — ahogy mondja s a szomszédja hozzáteszi: „Amikor már olyan „gyarlóféle“, ugye?“ S ezen nagyot nevetnek ... Megtört a jég. Hol van már az előbbi rossz hangulat. Elfújta azt a kedélyes beszélgetés, mint a reggeli ködöt a napsugár. Innen-onnan már Dunajská Streda (Dunaszerdahely) felé járhatunk, közben le-fel szállnak az emberek, de már nem hangzik az, hogy: ... „Szaporán emberek, nem várhatunk annyit stb.“ Legfeljebb annyi, hogy: „Mindenki felszállt? No, akkor indul az eleje“ ... Tréfál a sofőr s már ezen is nevetünk. A szemüveges is odafordul a szomszédjához, a fiatalasszonyhoz. — Kérem, — mondja restellkedve — az előbb kissé ideges voltam! — Nem tesz semmit — feleli a kismama — én voltam a hibás, hogy megrúgta magát a kisfiú ... — Hát a gyerek az gyerek — zárja le a szemüveges megenyhülve — meg aztán szegényke igen álmos lehetett ... A hájastészta elfogyott, de a jókedv megmaradt. Mindenki kedvesen beszélget a szomszédjával, nevetgélnek, mesélgetnek. Csak a nagymama ül csendesen, ölében a kosárral. Kis madárarcával nézi az utasokat s közben mosolyog. De hogyan? ... Ügy, ahogy csak a nagymamák tudnak mosolyogni... SIPOSS ERNŐ így találkoztunk Minden új, tudásra szomjas nemzedéknek kívánom, hogy úgy emlékezhessen vissza oktatóira, ahogyan azt én tehetem. Túlzó lennék, ha általánosítanék, de olyan szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a fuceneci (Losonc) egykori Kármán József gimnázium magyar tagozatán zömében nemcsak kiváló szaktudású, de emberi magatartásukban is példaadó tanárok keze alatt nőhettem fel. Közülük is ki kell emelnem — talán éppen irodalompártiságom miatt — Pásztor Mihályt, aki az évek során át, egészen az érettségiig vezetgetett minket a magyar- és a világirodalom labirintusában, mindenkor úgy adva kezünkbe Ariadne fonalát, hogy az a vérbő, élettől duzzadó népi erők diadalának, a szellem szabadságának tág mezejére juttasson el. Mostanában, hogy annyit foglalkozunk a százötven éve született Petőfivel, teljes elevenséggel bukkan tel bennem egy emlék — egy magyar irodalomóra, amelyen Pásztor Mihály nekünk, a már társadalomszemléletre is képes végzős diákoknak, igy adta át ismereteit : — Ha azt akarnám jellemezni — mondta —, hogy mit jelentett Petőfi feltűnése a magyar irodalom egén, akkor előbb arra kell rámutatni: milyen légkörben bukkant fel. Az 1820-as években Magyarország koszorús költői az „Auróra“ című almanach, illetőleg „zsebkönyv“ köré csoportosultak, amelynek szerkesztője Kisfaludy Károly volt. Ebben a zsebkönyvben jelentkeztek műveikkel Vörösmarty, Bajza, Kölcsey, Czuczor, Helmeczy, Berzsenyi és még többek közt maga Kazinczy is, noha a zsebkönyv a nyelvújítás mellett csak mérsékelten szállt síkra és a klasszicizmushoz ragaszkodó Kazinczyval ellentétben inkább a romanticizmusnak hódolt, utat engedve a nemzeti elemeknek. Kisfaludy Károly halála után Bajza vette át a zsebkönyv szerkesztését, majd azt tovább fejlesztve, Vörösmartyval és Toldyval „Athenaeum" címen 1937-ig terjedelmesebb folyóiratként adták ki. Irodalomtörténeti adatok szerint ezeknek az „almanach"-költőknek a virágkora Petőfi feltűnéséig tartott. — Képzeljék el — magyarázta nekünk Pásztor Mihály —, hogy ezek az egyébként nagy tehetségű, kiváló költők ott ülnek a maguk akadémikus méltóságában egy hatalmas tanácsteremben, bezárt ajtók, ablakok mellett, és az irodalom akkori problémáiról elmélkednek. Egyszerre csak valaki, egy érkező vendég fiatalos lendülettel feltépi a bársonnyal tapétázott ajtót, a betóduló levegőtől feltárulnak a gondosan betett ablakszárnyak és az igy keletkezett légvonatban táncraperdülnek az asztalon heverő irományok. A küszöbön pedig egy barna üstökű, törékeny testalkatú fiatalember áll. . ■ A helyiségből egyszeriben elszáll az áporodott levegő, friss, bátor szél borzolja a négy fal között töprengő „szobaköltők" szakállát, bajuszát — a magyar költészetbe a maga üde, tiszta, forradalmi népiségével berobbant P etöfi Sándor! * * * Hát igen — igy találkoztam én először Petőfi Sándorral, és igy zártam őt a telkembe, a nekem legkedvesebbek közé. L. GALY OLGA
