Nő, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-03-24 / 13. szám
Milyen kór, hogy már vége — így sóhajtanak a nézők, akiknek túlnyomó többsége a televízió képernyőjén, fekete-fehér, vagy színes, esetleg intervíziós, vagy éppen telsztáros vétellel követhette figyelemmel az 1973. évi Bratislavai Műkorcsolyázó- és Jégtánc Világbajnokság műsorát és eseményeit. De jó, hogy már túl vagyunk rajta — sóhajtanak fel megkönnyebbülten azok, akik a nagy nemzetközi vetélkedő aktív résztvevői voltak, mégpedig nemcsak a versenyzők, de edzőik, a bírák, sőt a rendezvény szervezői is. Nem csoda: ez a világverseny csúcsteljesítményt követelt valamennyiüktől. Megállapíthatjuk, hogy a világbajnokság magas színvonalon zajlott le, nemcsak a bemutatott versenyszámok igényes technikai és tartalmi-koreográfiai kivitelezését, de a rendezés kulturáltságát és pontosságát illetően is. Tény, hogy a jég csillagai tengeren innen és túlról is jól érezték magukat nálunk, és minden bizonnyal azzal a benyomással távoztak, hogy hazánkban szeretik és értékelik ezt a szép sportot. De a külföldi vendégek magukkal vitték a világvetélkedőnek a sportversenyen túlmenő jelentőségét is, annak a jelszónak szellemét, hogy: Sporttal a békéért! A napilapok sportrovata és a sport-szaklapok egyre másra hozták a verseny favoritjaival készített interjúkat. Nagyon sok mindent megtudhattak a kíváncsiak a sportolókról, magánéletükről, terveikről. Nem szeretném ezeket ismételgetni, inkább hozzátenném a magam tapasztalatával szerzett néhány rövid nyilatkozatukat, abból az alkalomból, hogy a jégtánc három győztes párjával sajtóértekezletet tartottak. Ludmila Pahomova és Alekszander Corskov, a jégtáncban elsöprő győzelmet aratott szovjet világbajnoki páros az életben is egy pár. És mint arról Ludmila nyilatkozott: a jégen elért harmónia szorosan összefügg a házaséletükben uralkodó egyetértéssel. A második helyezést elért nyugatnémet Buck testvérpár, Angelika és Erich, mindeddig a tökéletes együttműködés példáját nyújtották. Edzőjük, az angol Betty Callaway, aki nyolc éve foglalkozik a tehetséges testvérekkel, kérdésemre a legteljesebb elismeréssel nyilatkozott a kitartásukról, akaraterejükről, szerénységükről. Mégis — a jelek szerint törés állt be az eddigi közös elképzelésekben. Erich szeretne tovább versenyezni, míg az erőtől duzzadó, érett, szép Angelika inkább férjhez menne. A világbajnokságra elkísérte a vőlegénye is .. . És vajon hogyan érezte magát a jégtáncban bronzérmet nyert angol Hilary Green — Glyn Watts páros, amikor arra kellett felelniük, vajon miért vesztették el az angolok éveken ót élvezett fölényüket? Szerintük az okok részben négy legjobb táncospárjuk különválásában kereshetők, továbbá abban, hogy a legjobb angol jégtáncosok vagy profik lettek, vagy edzők szerte a világon. Szerintünk: nem ők lettek rosszabbak, csak az őket felülmúlók, elsősorban a káprázatos teljesítményt nyújtó szovjet jégtáncosok lettek náluk jobbak I A korcsolyázás az a sport, amelyben a korhatár egyre inkább visszafelé tolódik. Az emelvényre 16— 17 éves lányok és alig idősebb fiúk állnak, akiknek nyomóban már szorosan felzárkóznak a pompás ígéretek: a prágai Ilona Urbanová, a Skotnicky testvérpár, a volt világbajnoknő, a bájos Gaby Seifert edzői irányításával meglepően jól felkészült kis Anett Pötzsch az NDK-ból, az ugyancsak alig 13 esztendős magyar Erős Ági, a remekül bemutatkozott Vajda Laci és a többiek. Erős Ági, a magyarországi kűrverseny győztese, négy éve korcsolyázik „komolyan", egy éve Jurek Eszter edző avatott irányításával. A sportos korcsolyázás híve, nagyon szeret „ugrálni"... Hetedik osztályos tanuló, edzői pályára készül. öntudatosan, meggondoltan ad interjút a 18 éves Vajda Laci: — Nagy Mariann az edzőm már nyolc éve, úgyhogy szinte a második mamám. Bár néha „zabos" vagyok, amiért nem engedélyezi az esti kimenőt, belátom, hogy neki van igaza. Vajda Laci elsőéves a Budapesti Testnevelési Főiskola edzőszakán. Ö is edző szeretne lenni. Hogy miért? — Erkölcsileg sokat jelent új, fiatal tehetségeket nevelni, kihozni belőlük azt a maximumot, amit más nem tud, és velük, általuk újra és újra diadalt aratni.. . E szavakat hallva, magam előtt látom, az emelvény legmagasabb fokán álló szovjet Irina Rodnyina és Alekszander Zajcev meghatódott arcát, Zsuk edző széles mosolyát, hallom a háromszoros világbajnok, Ondrej Nepela felszabadult nevetését, Hilda Múdra asszony becéző szavait, a sok ezer torokból felhangzó üdvrivalgást a Téli Stadion kupolája alatt és úgy találom, hogy Vajda Laci kimondta a dolog lényegét. Ne is tegyünk hozzá már semmit! — Igo — Kiskőrös és Erdőd között nem olyan nagy a távolság, de Petőfi megtett útja, amíg ide ért, egy egész világ. És merőben más világ, mint amit itt talál. A plebejus költő várostromra készül a várkisasszonyért. Erről ugyan még egyikük sem tud, amikor Szatmár megyébe érkezik. Azon az ősz eleji napon, 1846. szeptember 6-án valósággal berobban Nagykárolyba, ahol a Szarvas fogadóban összegyűlt vidéki uraknak dicsőített főurukról, Károlyi Lajos grófról odadörrenti: — Ugyan mit tudnak az ilyen emberen magasztalni .. . hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt Gyávaságuk vagy meghökkenésük miatt nem verik agyon, de ezzel fenyegetik. Még nem is tudja, hogy létezik a világon Szendrey Júlia. És Júlia sem sejti sorsa eldőlését. Az a tizenhét éves barna kislány a Nagykárolyból érkező hírért nem nagyon lelkesedhetett. Most jött haza a leánynevelő intézetből, ott nem ilyen rusztikus ízlésre nevelték, úri kislány, irodalmi vonzódását nem a népköltő jelenti. De tizenhét éves, a fiú pedig huszonhárom. Igaz, már országos hírű költő, és a másnapi megyebálon ez a híres fiú kedveskedik, tüzel, lobog körülötte. És pár nap múlva a vár ablakából már a nagykárolyi utat figyeli, jön-e ez a vad, kedves, konok, gyengéd, tüzes fiú. Hogyne jönne. Ilyesmire gondolok itt a vár egykori udvarán, a megmaradt bástyatorony tövében, az erdődi romhalmaz között. Rom . . . Érzéseink épnek szeretnék megőrizni mindazt, ami Petőfire emlékeztet. Nem túlzás ez? Meggyőződésem, hogy nem. S társadalmunk egy évszázadig sem tudta megóvni az enyészettől, csak a torony falában a Károlyi grófok márvány emléktábláját. Még jó, hogy a kiszáradt tó partján egy kőbe vésett verssor idézi a mába Petőfit. És Júliát? Szendrey Júlia jelentette a boldogságot a költőnek. A boldog szerelmet. S irodalmunknak vele és érte született meg a legmegejtőbb szerelmi lírája. Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. Ezt a verset fordították le a legtöbb idegen nyelvre, a múlt század végéig ötven fordítás készült felőle. S a többi: „Szeretlek, kedvesem, / Szeretlek tégedet, / Mint ember még soha, / Sohasem szeretett . . .“ A boldogságról beszéltünk. Valóban boldog volt. Ez volt számára Júlia: „Legvakmerőbb reményimet / Megszégyenítő ragyogó valóság, / Lelkemnek egyedüli / De egy világnál többet érő kincse, / Édes szép ifjú hitvesem, Minek nevezzelek?“ Ez az első igaz és nagy szerelme. Csodálkozzunk-e a felgyűlt érzések lobogásán: „Igen, te vagy az isten lakhelye! / Hol volt előtted és hol lesz utánad? / Azt nem tudom, de most benned lakik. / Hogy érdemeltem én meg látni őt? e / Boldogság éppen engemet hogy ért!“ Az elmúlt évszázad változó időszakaiban Szendrey Júliát az irodalom és a társadalmi közvélemény hol A költői kastély, a fiatal házasok egykori otthona beszennyezve sárba taposta, hol liliomok között magasba emelte. A túlzások meghamisítják az igazságot. Krúdy kegyetlen írására gondolok. Talán azzal kell magyaráznunk, hogy Petőfi körül minden közügy lett. Egy egész nép ügye. A per még most is tart, elcsitul és elő-előbukkan. De arra is gondolnunk kell, hogy Szendrey Júlia tizenhét éves, amikor megismeri Petőfit és húszéves, amikor felteszi az özvegyi fátyolt. Azt a fátyolt, amelyből minden ítélet született. Itt Erdődön az ember csak arra hajlamos, hogy a költő és szerelmese harcok árán kivívott boldogságát idézze * * * Egy kis kitérő, máris Költőn vagyunk. A roskadozó, elhanyagolt kastélyban szegényes emlékszoba hirdeti (valóban hirdeti?) a fiatal házasok hathetes boldogságát. Tulajdonképpen nem is ebben a szobában laktak, a valódit, a sarokszobát önkéntes munkával a kohóiak most szedik rendbe. A faragott faoszlopos erkélyről, a két boldog szerelmes messzire elláthat, ha éppen kedvük van a tájban gyönyörködni. Lent a Lápos kanyarog, fent erdős és kopasz hegyóriások magasodnak: a Cibles, Rozsály, Gutin és magányosan a Sátorhegy. Lent a nyíló virágok, fent a havas tetők. Igen. Még megvan a somfa és a kőasztal, itt írta meg költészetünk legszebb elégiáját, a Szeptember végént. Mindannyian ismerjük. Most ne gondoljunk a véletlen jóslásra az eldobott özvegyi fátyolról ... Az elégia forrása Júlia, s ez a versben véghetetlen szeretet a világ, a szerelmes asszony, az egész élet iránt. Erdődön és Költőn a szenvedélyig izzott szerelmet idézi várrom, kastély, folyó, hegy. És a megtalált boldogságot. Ügy, ahogy a versekben ránk maradt. Lehet-e utólagos okoskodással Petőfi elragadtatása nélkül gondolni a barna lányra, a feleségek feleségére, aki az erdődi biztonságból saját végzete felé is elindult. A költőt boldoggá tette, ez a lényeg. Minek nevezzelek? TAMÁS GÁSPÁR
