Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-01 / 1. szám
HERBERT OTTO yfM /*©/> a gólyák költöznek Christian magához ölelte. Susanne hosszú pillanatokra hozzásimult. Látod, milyen szeretnék lenni. Már megnyugodtam. Te felbolygattál, ígérd meg, hogy nem vagy Petrus. Ki képes erre? Mint a kilendített inga: egyre lassuló mozgás, amely végül talán teljesen megszűnik. Tudom. Miért nem hagysz? Engedj szabadon. Susanne megindult: Felhívhatlak egyszer éjszaka? Nincs telefonunk — felelte Christian. — Nekem sincs. De előre megállapodhatunk valamiben. Például a vendéglőben és az időpontban. Te kockázol a többiekkel, és ha csöng a telefon, tudod, hogy én vagyok. Látta magát a posta éjszakai ügyeletes ablakánál. Kiszólnak: kettes fülke. Nem tudja, mit mondjon neki, talán csalódottnak érzi magát. Christian hangja idegenül hangzik. Közben megkérdezi a postáskisasszony: beszélnek még? Azon töprengett, milyen lesz az út a postáról hazafelé menet, a szobája és a belváros utcái jártak a fejében. És mindennek csak Christianhoz van köze. Wolfgang kimaradt a gondolataiból. — Este tizenegykor — mondta Susanne. — Talán egy keddi napon. Christian ritkán gondolt a következő éjszakára. Mindig a jelenben élt. Az pedig magától jött. Susanne azt mondja: egy keddi napon. Tehát a jövőben. Egy keddi napra gondolok, amely még messze előttünk van. Mi lesz velünk? Ha veled vagyok, előre is meg visszafelé is gondolok. Miért feledkezel meg a férjedről, és jössz értem a kocsmába? Lám, végül mégis a férje felől faggatta, de , Susanne kitérő választ adott. — Miért mentél férjhez? Zavar? Kezd zavarni. — Talán egy lakás miatt tettem. Vagy hogy ne legyek többé egyedül. — Ez elegendő ok? — Van, akinek igen. Vagy mert olyan megbízható férfi. Szerény és okos. És néha megtisztítja az ablakot vagy eltörölget. Mert kényeztet, és azt mondja: nem tudnék nélküled élni. Ezek nem megfelelő okok? — Te tudnál nélküle élni? Susanne nem válaszolt. Mióta vagytok házasok? Nem régen. Elejétől fogva így volt? Susanne ismét hallgatott, és arra gondolt: egy év múlva talán szóról szóra így lehet igaz. — Tudtad, hogy elhibázott lépés volt? — kérdezte Christian. — Viszont ezáltal elkerülhettem más hibákat. Talán súlyosabbakat. És elkerülted? EL Christian gratulált a pompás elmélethez. — Bármiféle ostobaságot igazolhatsz vele — mondta. — Nos, kedves gyermekeim! — kezdte kenetteljee tanítómesteri hangon. — Mától fogva mindent másképp csinálunk. Ezentúl egyáltalán nem a feladat helyes megoldása lesz a fontos. Csak a legnagyobb hülyeségeket kell elkerülnünk. Mindjárt mondok is rá példát. Susanne oldalba bökte, és megpróbálta befogni a szájét, de Christian levette a kezét, és szorosan tartotta. — Vegyünk például bármely tetszőleges szót. Mondjuk: folyosó. Ha két s-sel írjátok, így folyossó, vagy rövid ó-val, az nem nagy baj. Csak úgy ne írjátok, hogy fojosó. Ez ugyanis rendkívül súlyos hiba lenne. — Az élet bonyolultabb, mint a helyesírás vitatkozott Susanne. — A példám nem volt megfelelő — ismerte el Christian. — De van jobb. Két éve műszakvezetői tanfolyamon voltam. Egy közepes városkában. Azt mondja az Ifjúsági Szövetség egyik városi titkára: „Barátaim! Véget vetünk a nyugati tvnézésnek. Fölmegyünk a háztetőkre. Aki nem forgatja el önként az antennáját, azét lefűrészeljük, mint a szomszéd körzetben. Mert az rossz vért szül. Rendkívül súlyos hiba volna.“ Nos? Ez a példa sem tetszik? — Nem. Semmi köze a házasságomhoz. — Annál inkább a kisebbik bajról szóló teóriádhoz — mondta Christian. Házassági problémákba sosem avatkozott bele Előfordult, hogy nem térhetett ki a téma elől, hogy asszonyok bizonyos pillanatokban panaszkodni kezdtek. Egyesek talán azért, hogy magyarázatot adjanak a már megesett házasságtörésre, vagy enyhítő körülményeket találjanak. Vagy hogy sajnáltassák magukat. Bármi okuk lehetett is rá, akkor sem volt tisztességes játék. A férjüket távollétükben ítélték el, és ezzel csalták meg igazán. így járt el Gassnerné is, és az egész úgy hangzott, mintha teljesen gyanútlanul valamiféle kényszer hatása alatt ment volna férjhez. Kiskorú volt talán? Nem. Huszonkét éves. Volt már előbb dolga férfiakkal? Volt. Kit vádolt? Christian, nehogy durvaságot kövessen el, megkérdezte, ki az oka az 6 rossz érettségi bizonyítványának. Az apja, a tanárok, a balsors? Sajnos, sokkal hamarabb kezdünk felelősek lenni tulajdon életünkért, mint gondolnánk. Nevetséges és értelmetlen dolog örökké a becsapottat játszani. Máig sem tudja, Gassnerné vajon megértette-e őt. Ekkor járt nála utoljára. Most azonban szükségét érezte, hogy beleszóljon. Susanne egy keddi napon majd felhívja, utána pedig visszamegy a férjéhez, aki nem tud nélküle élni. Mint valami ápolónő a betegéhez. Szerződést kötött vele, aláírt egy papírt. Kötelessége visszamenni. Ügy teljesíti a házaséletet, mint mások a kötelességüket. Susanne csak nevetett, és előrefutott az úton: — Kire vártam volna? Talán bizony rád? Letért az útról. Messziről úgy rémlett, mintha a szántón futna keresztül. Fehér blúza megmegvillant a holdfényben, mint valami csillag. A csillag a dűlőúton szaladt, eltűnt, majd megint előbukkant. Elsőrendű csillag. Nem, magasabb rendű: mínusz négyes. Egy learatott tábla szélén ültek a szalmakazal tövében, és egy pillanatig a lüzeni parasztokra gondolt. Lüzenben ugyanis gyékényen fekszenek a tehenek, így hallotta Susanne Einsteintől, a szalmát pedig otthagyják a földeken, később istállótrágyával keverik és alászántják. Kísérlet. Ha sikerül, ezentúl a tehenek már csak gyékényen fekszenek. Olyan szag van, mint egy kórházban. A tehenészetben dolgozó asszonyok fehér köpenyt hordanak. — Mit nevetsz? — Az istállófolyosót felvikszelik — tréfálkozott Christian. — Minden tehénnek külön kló jár. — Nem lesznek többé büdösek a tehenek. Tejszaguk lesz. Ahogy illik. — Tehénszaguk lesz — felelte rá nyugodtan Christian. És közben arra gondolt: hála a derék lüzenieknek, most mindenesetre van itt elég szalma. Éjnek idején jól el lehet nyúlni benne. A holdfényben milyen sápadt a szalma. Puhán fekszik rajta az ember, és zizeg alatta. Szépen megágyazunk magunknak. Éljen a mezőgazdasági tanács. Susanne mellette feküdt, és elfelejtette a teheneket. Suttogtak, mert olyan csendes volt az éjszaka. —— -— Apád mit csinál? — Rómában van. A Vatikánban. — Püspök? — kérdezte tüstént Susanne. — Nem. Matematikus. Egy bizottság ülésezik ott, újra számítják a húsvétot. — Mi nincs rendben a húsvéttal? — Rögzíteni akarják. — No és? — Érdekel? — Hogyne. Susanne puhán feküdt a szalmán, és mindent akart tudni. Christiannak mesélnie kellett a felekezetek közti évszázados vitáról, az ismételten kudarcba fulladt kísérletekről,- hogy a húsvétot meghatározott napon ünnepeljék, amely minden keresztény egyház számára kötelező volna. És hogy ki, milyen okokból ellenezte. Az ortodoxok a maguk javára kívánták fordítani: elfogadjuk, ha ti viszont beleegyeztek, hogy a nullás délkör Jeruzsálemen keresztül húzódjon. Az apja szakterülete, amellett, hogy a csillagvizsgálóban a folyamatos időjelzés-számításokat vezette, a kronológia volt. Ezzel kapcsolatban a legkülönbözőbb témákról jelentek meg dolgozatai. Christian pedig — anélkül, hogy nagydobra verte volna az érdeklődését — rendszeresen elolvasta őket. ■ folytatjuk -RAB ZSUZSA BOKOR KATALIN Vaspántok Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: — Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dicsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját — ugye . .. ugye, bolondnak tartanának! Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a ,kicsit-hosszabb-lett‘ kenyérből: — Bácsil Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. Nem számítottam rá. Fölösleges. — Ugye, bolondnak tartanának! Ha így szólnék az útkövezőhhöz: — •Utkövezók! Egymás mellett feküdtek, az asszony meg a férfi — érzésektől és gondolatoktói bódult fejük a piros huzatú párnár pihent, ajkukat még perzselte az imént: csók, egymás haját simogatták a hajszálak megteltek elektromossággal és különös üzenetekkel, ujjaik — a legérzéke nyebb fölvevő készülékek — felfogtál az üzeneteket, a vágy hullámhosszad továbbították egymás idegsejtjeibe s azokon túl, valamint fölfoghatatlan mélységbe. A mozdulatban már annyi mozdulatlan és annyi történés sűrűsödött hogy nem fogták fel magát a simogatásl sem, olyan volt az egész, mint a nap amikor annyi mindent csináltál, de nem emlékszel semmire. Megpróbálták felidézni a kezdetet, honnan is indult az egész — szerelmük legelső mozzanatait —, minden olyan különös volt, szinte hihetetlen, hogy megálmodták egymást, de csak utána következő nap ismerkedtek össze, mert a bekövetkező dolgok már a levegőben vannak, innen a megérzés, az álom, s a szerelem olyan csodálatos valami, aminek sohasem tudjuk pontosan meghatározni a kiindulópontját, és mégis mindig ezt akarjuk tisztázni magunkban, Az asszony és a férfi megállapították, hogy karcsúbbak lettek az utóbbi időben, aztán az asszony elmondta, hogy az ismerősök közül sokan úgy találják, megszépült, mindenki megkérdezi nem szerelmes-e, a férfi pedig elmondta, hogy állandóan az asszonyra gondol, hogy szenved, amikor nincs mellette, és a szerelem ezer apró jelét fedezték fel egymáson, és beceneveket adtak egymásnak. Rájuk sötétedett, az asszonyt valami különös varázs kerítette hatalmába, úgy érezte, éjszaka van, és ott maradt a férfi mellett, de nem juthatott el a reggeli ébredés gondolatéig, mert még csak esteledett. Egymás mellett feküdtek, fejük a rózsaszín huzatú párnán pihent, a férfi simogatta az asszony haját, s elmondta, hogy nyolcéves korában meghalt az édesanyja, mostoha nevelte — azt gondolta, most az asszonyban anyára is lelt, de nem mondta ki —, az asszony elmesélte, hogy szomorú öregek között nevelkedett, és kisgyerekként Dombarepeszeket szedtek össze a külvárosi kicsi ház tetejéről, abban versenyeztek, kinek van többféle színű, alakzatú — közben arra gondolt, hogy a férfi szerelme, becézései visszaadják egy kicsit a gyermekkort, amit nem élt át, de ezt nem mondta ki. Sok életbevágóan fontos jelentéktelen dologról beszélgettek, de sok mindent még egymás előtt is féltek kimondani, még ott tartottak, amikor dolgokat félünl kimondani, mert mindenben látunk valami sorsszerűséget, és attól tartunk, ha kimondtuk, elszáll vagy ellenünk fordul. És tudták: mindenki látja rajtuk, hogy szerelmesek, de őrizték a titkot, meri tudták, hogy a legnagyobb boldogság az
