Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-01 / 1. szám

HERBERT OTTO yfM /*©/> a gólyák költöznek Christian magához ölelte. Susanne hosszú pilla­natokra hozzásimult. Látod, milyen szeretnék lenni. Már megnyugodtam. Te felbolygattál, ígérd meg, hogy nem vagy Petrus. Ki képes erre? Mint a kilendített inga: egyre lassuló moz­gás, amely végül talán teljesen megszűnik. Tu­dom. Miért nem hagysz? Engedj szabadon. Susanne megindult: Felhívhatlak egyszer éjszaka? Nincs telefonunk — felelte Christian. — Nekem sincs. De előre megállapodhatunk valamiben. Például a vendéglőben és az időpont­ban. Te kockázol a többiekkel, és ha csöng a tele­fon, tudod, hogy én vagyok. Látta magát a posta éjszakai ügyeletes ablaká­nál. Kiszólnak: kettes fülke. Nem tudja, mit mondjon neki, talán csalódottnak érzi magát. Christian hangja idegenül hangzik. Közben meg­kérdezi a postáskisasszony: beszélnek még? Azon töprengett, milyen lesz az út a postáról hazafelé menet, a szobája és a belváros utcái jártak a fe­jében. És mindennek csak Christianhoz van kö­ze. Wolfgang kimaradt a gondolataiból. — Este tizenegykor — mondta Susanne. — Ta­lán egy keddi napon. Christian ritkán gondolt a következő éjszakára. Mindig a jelenben élt. Az pedig magától jött. Susanne azt mondja: egy keddi napon. Tehát a jövőben. Egy keddi napra gondolok, amely még messze előttünk van. Mi lesz velünk? Ha veled vagyok, előre is meg visszafelé is gondolok. Miért feledkezel meg a férjedről, és jössz értem a kocs­mába? Lám, végül mégis a férje felől faggatta, de , Susanne kitérő választ adott. — Miért mentél férjhez? Zavar? Kezd zavarni. — Talán egy lakás miatt tettem. Vagy hogy ne legyek többé egyedül. — Ez elegendő ok? — Van, akinek igen. Vagy mert olyan megbíz­ható férfi. Szerény és okos. És néha megtisztítja az ablakot vagy eltörölget. Mert kényeztet, és azt mondja: nem tudnék nélküled élni. Ezek nem megfelelő okok? — Te tudnál nélküle élni? Susanne nem válaszolt. Mióta vagytok házasok? Nem régen. Elejétől fogva így volt? Susanne ismét hallgatott, és arra gondolt: egy év múlva talán szóról szóra így lehet igaz. — Tudtad, hogy elhibázott lépés volt? — kér­dezte Christian. — Viszont ezáltal elkerülhettem más hibákat. Talán súlyosabbakat. És elkerülted? EL Christian gratulált a pompás elmélethez. — Bármiféle ostobaságot igazolhatsz vele — mondta. — Nos, kedves gyermekeim! — kezdte kenetteljee tanítómesteri hangon. — Mától fogva mindent másképp csinálunk. Ezentúl egyáltalán nem a feladat helyes megoldása lesz a fontos. Csak a legnagyobb hülyeségeket kell elkerül­nünk. Mindjárt mondok is rá példát. Susanne oldalba bökte, és megpróbálta befogni a szájét, de Christian levette a kezét, és szorosan tartotta. — Vegyünk például bármely tetszőleges szót. Mondjuk: folyosó. Ha két s-sel írjátok, így fo­­lyossó, vagy rövid ó-val, az nem nagy baj. Csak úgy ne írjátok, hogy fojosó. Ez ugyanis rendkívül súlyos hiba lenne. — Az élet bonyolultabb, mint a helyesírás vitatkozott Susanne. — A példám nem volt megfelelő — ismerte el Christian. — De van jobb. Két éve műszakveze­tői tanfolyamon voltam. Egy közepes városkában. Azt mondja az Ifjúsági Szövetség egyik városi titkára: „Barátaim! Véget vetünk a nyugati tv­­nézésnek. Fölmegyünk a háztetőkre. Aki nem forgatja el önként az antennáját, azét lefűrészel­jük, mint a szomszéd körzetben. Mert az rossz vért szül. Rendkívül súlyos hiba volna.“ Nos? Ez a példa sem tetszik? — Nem. Semmi köze a házasságomhoz. — Annál inkább a kisebbik bajról szóló teó­riádhoz — mondta Christian. Házassági problémákba sosem avatkozott bele Előfordult, hogy nem térhetett ki a téma elől, hogy asszonyok bizonyos pillanatokban panasz­kodni kezdtek. Egyesek talán azért, hogy magya­rázatot adjanak a már megesett házasságtörésre, vagy enyhítő körülményeket találjanak. Vagy hogy sajnáltassák magukat. Bármi okuk lehetett is rá, akkor sem volt tisztességes játék. A férjü­ket távollétükben ítélték el, és ezzel csalták meg igazán. így járt el Gassnerné is, és az egész úgy hangzott, mintha teljesen gyanútlanul valamiféle kényszer hatása alatt ment volna férjhez. Kis­korú volt talán? Nem. Huszonkét éves. Volt már előbb dolga férfiakkal? Volt. Kit vádolt? Chris­tian, nehogy durvaságot kövessen el, megkérdez­te, ki az oka az 6 rossz érettségi bizonyítványá­nak. Az apja, a tanárok, a balsors? Sajnos, sokkal hamarabb kezdünk felelősek lenni tulajdon éle­tünkért, mint gondolnánk. Nevetséges és értel­metlen dolog örökké a becsapottat játszani. Máig sem tudja, Gassnerné vajon megértette-e őt. Ekkor járt nála utoljára. Most azonban szükségét érezte, hogy beleszól­jon. Susanne egy keddi napon majd felhívja, utána pedig visszamegy a férjéhez, aki nem tud nélküle élni. Mint valami ápolónő a betegéhez. Szerződést kötött vele, aláírt egy papírt. Köteles­sége visszamenni. Ügy teljesíti a házaséletet, mint mások a kötelességüket. Susanne csak nevetett, és előrefutott az úton: — Kire vártam volna? Talán bizony rád? Letért az útról. Messziről úgy rémlett, mintha a szántón futna keresztül. Fehér blúza meg­megvillant a holdfényben, mint valami csillag. A csillag a dűlőúton szaladt, eltűnt, majd megint előbukkant. Elsőrendű csillag. Nem, magasabb rendű: mínusz négyes. Egy learatott tábla szélén ültek a szalmakazal tövében, és egy pillanatig a lüzeni parasztokra gondolt. Lüzenben ugyanis gyékényen fekszenek a tehenek, így hallotta Susanne Einsteintől, a szalmát pedig otthagyják a földeken, később istállótrágyával keverik és alászántják. Kísérlet. Ha sikerül, ezentúl a tehenek már csak gyéké­nyen fekszenek. Olyan szag van, mint egy kór­házban. A tehenészetben dolgozó asszonyok fehér köpenyt hordanak. — Mit nevetsz? — Az istállófolyosót felvikszelik — tréfálkozott Christian. — Minden tehénnek külön kló jár. — Nem lesznek többé büdösek a tehenek. Tej­szaguk lesz. Ahogy illik. — Tehénszaguk lesz — felelte rá nyugodtan Christian. És közben arra gondolt: hála a derék lüzenieknek, most mindenesetre van itt elég szalma. Éjnek idején jól el lehet nyúlni benne. A holdfényben milyen sápadt a szalma. Puhán fekszik rajta az ember, és zizeg alatta. Szépen megágyazunk magunknak. Éljen a mezőgazda­­sági tanács. Susanne mellette feküdt, és elfelejtette a tehe­neket. Suttogtak, mert olyan csendes volt az éjszaka. —— -— Apád mit csinál? — Rómában van. A Vatikánban. — Püspök? — kérdezte tüstént Susanne. — Nem. Matematikus. Egy bizottság ülésezik ott, újra számítják a húsvétot. — Mi nincs rendben a húsvéttal? — Rögzíteni akarják. — No és? — Érdekel? — Hogyne. Susanne puhán feküdt a szalmán, és mindent akart tudni. Christiannak mesélnie kellett a fele­kezetek közti évszázados vitáról, az ismételten kudarcba fulladt kísérletekről,- hogy a húsvétot meghatározott napon ünnepeljék, amely minden keresztény egyház számára kötelező volna. És hogy ki, milyen okokból ellenezte. Az ortodoxok a maguk javára kívánták fordítani: elfogadjuk, ha ti viszont beleegyeztek, hogy a nullás délkör Jeruzsálemen keresztül húzódjon. Az apja szak­területe, amellett, hogy a csillagvizsgálóban a folyamatos időjelzés-számításokat vezette, a kro­nológia volt. Ezzel kapcsolatban a legkülönbö­zőbb témákról jelentek meg dolgozatai. Christian pedig — anélkül, hogy nagydobra verte volna az érdeklődését — rendszeresen elolvasta őket. ■ folytatjuk -RAB ZSUZSA BOKOR KATALIN Vaspántok Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: — Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dicsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját — ugye . .. ugye, bolondnak tartanának! Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a ,kicsit-hosszabb-lett‘ kenyérből: — Bácsil Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. Nem számítottam rá. Fölösleges. — Ugye, bolondnak tartanának! Ha így szólnék az útkövezőhhöz: — •Utkövezók! Egymás mellett feküdtek, az asszony meg a férfi — érzésektől és gondolatok­­tói bódult fejük a piros huzatú párnár pihent, ajkukat még perzselte az imént: csók, egymás haját simogatták a haj­szálak megteltek elektromossággal és kü­lönös üzenetekkel, ujjaik — a legérzéke nyebb fölvevő készülékek — felfogtál az üzeneteket, a vágy hullámhosszad továbbították egymás idegsejtjeibe s azo­kon túl, valamint fölfoghatatlan mély­ségbe. A mozdulatban már annyi moz­dulatlan és annyi történés sűrűsödött hogy nem fogták fel magát a simogatásl sem, olyan volt az egész, mint a nap amikor annyi mindent csináltál, de nem emlékszel semmire. Megpróbálták felidézni a kezdetet, honnan is indult az egész — szerelmük legelső mozzanatait —, minden olyan különös volt, szinte hihetetlen, hogy megálmodták egymást, de csak utána következő nap ismerkedtek össze, mert a bekövetkező dolgok már a levegőben vannak, innen a megérzés, az álom, s a szerelem olyan csodálatos valami, aminek sohasem tudjuk pontosan meg­határozni a kiindulópontját, és mégis mindig ezt akarjuk tisztázni magunkban, Az asszony és a férfi megállapították, hogy karcsúbbak lettek az utóbbi időben, aztán az asszony elmondta, hogy az ismerősök közül sokan úgy találják, megszépült, mindenki megkérdezi nem szerelmes-e, a férfi pedig elmondta, hogy állandóan az asszonyra gondol, hogy szenved, amikor nincs mellette, és a sze­relem ezer apró jelét fedezték fel egy­máson, és beceneveket adtak egymásnak. Rájuk sötétedett, az asszonyt valami különös varázs kerítette hatalmába, úgy érezte, éjszaka van, és ott maradt a férfi mellett, de nem juthatott el a reggeli ébredés gondolatéig, mert még csak este­ledett. Egymás mellett feküdtek, fejük a ró­zsaszín huzatú párnán pihent, a férfi simogatta az asszony haját, s elmondta, hogy nyolcéves korában meghalt az édes­anyja, mostoha nevelte — azt gondolta, most az asszonyban anyára is lelt, de nem mondta ki —, az asszony elmesélte, hogy szomorú öregek között nevelkedett, és kisgyerekként Dombarepeszeket szed­tek össze a külvárosi kicsi ház tetejéről, abban versenyeztek, kinek van többféle színű, alakzatú — közben arra gondolt, hogy a férfi szerelme, becézései vissza­adják egy kicsit a gyermekkort, amit nem élt át, de ezt nem mondta ki. Sok életbevágóan fontos jelentéktelen dolog­ról beszélgettek, de sok mindent még egymás előtt is féltek kimondani, még ott tartottak, amikor dolgokat félünl ki­mondani, mert mindenben látunk valami sorsszerűséget, és attól tartunk, ha ki­mondtuk, elszáll vagy ellenünk fordul. És tudták: mindenki látja rajtuk, hogy szerelmesek, de őrizték a titkot, meri tudták, hogy a legnagyobb boldogság az

Next

/
Thumbnails
Contents