Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Én eit a kis kavicsol elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem/ — Ugye, bolondnak tartanának? Ha \gy szólnék a torzonborz kamaszhoz.— Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitíl nítt váltig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? — Ugye, bolondnak tartanának? Ha így szólnék a badacsonyvidéhi szölőmunkásokhoz: — faj, emberek, most egy kicsit tegyék le a kapát, csak öt percig nézzék a Balatont, a szőke nádat, meg a somvirágot. Csak villanásnyi fény az élet: koromsötét, nyirok lesz odalenn — ugye, bolondnak tartanának? Ha így szólnék pádon sütkérező, újságpapírból eddegélő nénikéhez: — Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhúdésél, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában. meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos. Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer — maga úgyis sokszor fölébred — keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat. Ha így szólnék — ugye, bolondnak tartanának? Konvenciók, bevett szokások hideg vaspántjai szorítják lüktető, eleven húsig lenyúzott szivünket ha meg tudjuk védeni a boldogságunkat a miiok irigységétől. Eszükbe jutott a park is a pad, ahol a minap ültek, i ahol olyan boldogok voltak,s ahol mind a ketten azt panaszolták, hogy miért nem találkoztak évekkel ezelőtt Az elválás a szokásos nosztalgiával töltötte el az asszonyt, a szomorúság mély hullámaival tört a férfira. Egymás mellett feküdtek, fejük tenyérnyl távolságra egymástól a sárga huzatú párnán, szivük nevesen .dobogott a haragtól, a férfi homlokán láthatóan lüktetett egy ér. A féltékenység hullámokban jött rájuk, elborította hol egyiküket, hol a másikat. Számon kértek rövid késéseket és elkésett telefonbeszélgetéseket. A férfi már kiépítette magában a jövót — az asszonnyal —, még nem késő — mondta, de sietni kell, hiszen az első fiatalság már elröpült, és most a kétségbeesés elhatalmasodott rajta, hogy mi lesz később, a közös élet nagyobb dolgaiban, ha az asszonynak nem lehet elindulni a szaván, apróságokban, az asszonynak apró figyelmetlenségek sértették a hiúságát, ki is mondta őket, aztán, amikor már veszekedés lett belőle, megbánta. Semmiségekért marták egymást, olykor a gyűlölet határát sértették érzéseik, aztán megbánták, sokáig bánkódtak haragúkon és a sértegetéseken, eleinte hamar túltették magukat az ilyen veszekedéseken, de egyre nehezebben következett be az átmenet, az asszony mindig hamarabb beleélte magát a megbocsátásba, a férfit annyira fölkavarta, hogy sokáig nem tudott napirendre térni. Aztán az asszony odament az asztalhoz, átrendezte a virágokat a vázában, hogy a nap felé fordítsák sziromleveleiket — eszébe jutott egy japán útirajz, ott olvasott az ikebanáról, a szép és a természetes vonalak szeretetéről, arról, hogy a virágoknak, füveknek, ágaknak megvan a maguk szimbolikus jelentősége, hogy minden virágcsokorban megtalálhatók az idő kategóriái: a múlt, a jelen s a jövő; s minden csokorban megtalálható a lét hármas szimbóluma: az égé, a földé és az emberé. A férfi elnézte a virágokkal bíbelődő asszonyt, és a szive megtelt hálával és megbocsátással és az ott lévő és az elkövetkező boldogsággal, örült és erősnek érezte magát. Mert a boldogság örülni tud csupán, s az öröm szárnyakat ad. Aztán újból ránehezedett a magány Egymás mellett feküdtek, a halványzöld huzatú párnán pihent a fejük, a nő a tengerpartra gondolt, arra. hogy nem mehettek együtt, s ő mint a kisgyerek, számlálta, hányat kell még aludni, amíg visszatérhet a férfi mellé, a távolból a szerelem sokkal erősebb kötelékké vált, annyiszor kiszínezte magában a viszontlátást, s amikor hazaért — a férfi pontosan tudta, mikorra kell hazajönnie —, várta a megbeszélt telefonhívást, de néma volt a készülék. Akkor ő tárcsázott, s a férfi hangjában nem fedezte fel annak az örömnek a rezgéseit, amiket várt, s amelyek válaszolhattak volna az ő örömének a rezgéseire. Elfelejtett volna mindent ilyen hamar? — kesergett az asszony. Aztán arra gondolt, a szerelem olyan, mint valami grafikon vonala, vagy az iránytű, hol fennebb ugrik, hol alább száll — hullámhegy, hullámvölgy, most nála erősebb az érzés, vadul kapaszkodott a törekvésbe, hogy a férfit is ugyanarra a hőfokra emelje érzelmekben, s ez végül sikerült. De most nem erre gondolt, csak a tengerre, az átlátszó, zöld vízre, a moszatokra, a különleges világra, amelyben ők ketten — fiatal különleges lények — ott lebegnének. A férfi is a tengerre gondolt, arra a különleges világra, amelyben ketten lebegnének, de ne legyen tengerfenék, ne lehessen leállni sehol, s a napsugarak hozzájuk érjenek az áttetsző vizrétegen át. Egymás gondolatait folytatták, bár nem tudtak róla, és azt sem tudták, hogy csak a szerelmesek folytatják egymás gondolatát. De az óra figyelmeztetően csengett, elapadt az algákkal teli, átlátszó viz, felhő mögé menekült a napsugár, aprón, sűrűn, idegesltően esni kezdett az esó. És elmosta a lépteik nyomát. Az asszony és a férfi egymás mellett feküdt, fejük a kék huzatú párnán. A férfi arra gondolt, mennyire szeretne gyermeket az asszonytól — az első felesége elhagyta, sok évvel ezelőtt, a legjobb barátjával ment el, utána hozzá is ment feleségül ahhoz a férfihoz, a gyermeket, a gyermeküket magával vitte —, mennyire megszokta ezt az asszonyt, s mennyi meglepetést tartogat mégis állandóan, talán ezért szerette, de talán azért, mert úgy érezte, annyi mindenben hasonlítanak egymáshoz. Az asszony arra gondolt, milyen szépen indult ez a szerelem, s mennyire fárasztja máris, most, ebben a pillanatban értette meg, hogy a férfi egyedül van. Rövidesen talán 6 is egyedül marad, az első házasságból született fia már nagy, maholnap kialakítja a saját életét, már így is elég régóta külön világ. Elnézte az asztalon a virágokat — három tulipán, három különböző színárnyalat, egyik a nap felé fordítja kelyhét, egyik föld felé, rézsútosan — kint nagy pelyhekben, puhán hullt a hó, milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb — gondolta az asszony —, gyerekünk is lehetett volna, milyen kár, hogy annyira hasonlítunk egymáshoz mindenben, talán azért nem lennénk sohasem boldogok egymással. Feküdtek egymás mellett, tenyérnyi távolságra, az asszony és a férfi — nem gondoltak már semmire, és semmiben sem hasonlítottak egymáshoz. Kec Az új esztendőben egy kis meglepetést készítettünk nektek. Minden számban közlünk egy versikét, mellette képet Is láthattok. Ha ügyesek vagytok, fejtsétek meg a versikében elrejtett találás kérdést és egy levelezőlapon küldjétek be a megfejtést: írjátok rá a neveteket és a pontos címeteket isi A helyes megfejtőket kisorsoljuk és ha szerencsétek van, egy szép meséskönyvet nyerhettek! MÓRA FERENC Királyné ül székében; fehér öltözetében, könnye csepeg ölébe, mondd meg hamar: miféle ? TÉl APÓ HARAGJA Régen történt biz ez, récjen. Abban az időben, mikor még tűzön aszalták a jeget, jégre tették a meleget, Az volt csak a jó világ, víg világ. Még akkor a só Is sósabb volt. Virágosabb a tavasz, hosszabb a nyár, óldottabb az ősz. Hogy nagyot ne mondjak, nagyobb volt akkoriban a búzaszem, mint most о máltfej. A mogyoró olvasva Is elmehetett diónak. A diát pedig meg kellett törni a küszöbön, mert hajában nem fért volna be az ajtón. No, hanem Tél apó akkor is csak olyan goromba legény volt, mint mostanában. Akkor is csak olyan öreg volt már, mint az országút, s ha savanyú kedvében megrázta fehér szakállát, egyszerre beborult a víg világ, szép világ. Nem látszott ki egyéb a nagy hóból, csak a varjúnépség, az se tudott egyebet kiáltani, csak azt, hogy akármilyen kár, oda van a nyár, — Bizony kór — sóhajtoztók az emberek —, mert többet ér egy nyár száz télnél. — Ohohó, ohohó! — sikoltott mérgesen Tél apó, hogy csak úgy csikorogtak bele a száraz faágak. — Ugyan minek is teremtette a jó isten ezt a gonosz telet? Virágtördelőnek, madárpusztítónak, emberek sanyárgatójánok? — Hihihi, huhuhu, hohoho I — kacagott be Tél apó a kéményablakon, hogy csak úgy borsódzott bele az emberek háta. — Hej, de nagy öröm lenne, ha egyszer megenné a farkas a teleti No, hanem erre mór csakugyan megharagudott Tél apó. Kapta magát, vette a sátorfáját s úgy elszaladt, hogy meg se állt, míg azok közé a magas, zordon hegyek közé nem ért, ahol a madár se ját. Ott ütött tanyát az égnek meredő ormokon, s onnan süvöltözött le nagy bőszen a világra: — Megálljotok, majd hívjátok még vissza Tél apáti — Csak azt lesdl — nevettek az emberek. Soha gazdagabb termést nem adott a föld, dúsabb gyümölcsöt nem .hoztak a fák, mint abban az esztendőben. Alig győzték az emberek betakarítani az istenáldást. — Siessünk, emberek — biztatták egymást —, míg Tél apó megint a nyakunkra nem ül. Bizony nem jött Tél apó, kór volt tőle Ijedezni, A napocska szüret után Is csakúgy szórta a szikrákat, mint aratáskor: nem volt, aki letarolja. Tele dallal az erdő, hideg szelek nem kergették el a madarakat. Nini — örvendeztek az emberek —, nyilván csakugyan megette a farkas a telet. Nem nagy becsülete lesz az idén a kemencének. Nem is kellett tűzrevaló után járni senkinek. Sütött a napocska úgy, hogy a fák már meg is sokallották. Leperzselődött, leégett róluk a levél. Nem bólingatott lágyan, szelíden, mint máskor: cslkorgott, hogy szomorúság volt hallani. Lesült a rét, kiégtek a mezők, meghasadozott a föld, s a csillagfényes, tikkadt éjszakákon föl-fölsóhajtott az égre: — Könyörülj rajtarri,' Tél apó, takargasd be sebeimet puha, fehér takaróval. Bezzeg az emberek se áldották meg a végtelen nyarat. Kicsorbult az eke a kiégett földben, nem lehetett szántani, vetni. Nagy kínnal ha bírtak Is Itt-ott barázdát hasítani, hiába szórták bele a búzát. Nem vette gondjába Tél apó, nem takargatta be meleg takaróval, puha fehér hóval. Féreg kiette, egér elhordta, szárazság megölte a drága vetőmagot. — Nincs vetés, nem lesz kenyéri — sóhajtoztak az emberek, s reménykedve tekintettek a magas hegyek felé: hátha mégis leszáll közibük az a jó Tél apó. De nem szállt ám le, akárhogy könyörögtek neki. Abban az esztendőben nem látták a telet: de nem is ettek a másikban kenyeretl Lett olyan éhség, hogy hullottak az emberek, mint ősszel a légy. Akik megmaradtak, azok nem győztek hálálkodni Tél apónak, mikor megint leszállt a földre fehér bundájában: — Ó, Tél apó, mit érne nálad nélkül a nyári Tél apó Jókedvűen nevetett, és megígérte, hogy nem haragszik meg többet az emberekre, ha az emberek se ártják magukat az ő dolgába. Hanem hogy emlékezetes legyen nekik a lecke: sose nőtt többet a dió olyan nagyra, mint azelőtt volt. Pedig ugye, kór?
