Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-02-05 / 6. szám
MINKET IGAZOLT z z < 2 1Л (Л О ос О ä м V а •в»-Ж >е •в» LL IGV VOLT . Tavasz volt, a mezei csoport tagjai a vetési munkálatokhoz készülődtek. — Hol találom a fejőnőket? — kérdeztem tőlük. — Ott megy egy menyecske — mutatott egy idősebb bácsi egy asszonyra. — ö is az állattenyésztésben dolgozik. Mindjárt szólt is neki, hogy álljon meg, mert keresik. Az asszony megfordult, mélyreható tekintettel végigmért, azután várakozóan nézett rám. Amikor elmondtam, ki vagyok, miért jöttem, csípős és keserű hangon szólalt meg. — Fejőnők?! ... Kell is itt fejőnő! Előbb nézze meg a teheneket, aztán egyedül is kitalálhatja, lehet-e itt tejhozamról meg százalékról beszélni. Az állatok vagy huszonöt helyen vannak, soványak, a fészer oldalához kötve bőgnek az éhségtől! A takarmány kevés, de egyesek még azt is megvámolják. A disznókról meg nem is beszélek. A kocák a szabad ég alatt vannak, olyan sárosak, mint a vaddisznók. Az istállók meg az ólak építését már rég megkezdték, de anyaghiány miatt leállt a munka, ha így megy, a tábla, de a kaput zárva találtuk. Kedves hangú, idősebb asszony igazít útba, s csakhamar rátalálunk az impozáns épületre, az efsz új „székházéra“. A szövetkezet elnökét keressük, de rossz napot fogtunk ki, hivatalos ügyben Prágába utazott. Mindezt a növénytermesztési csoport tagjaitól tudjuk meg, akik éppen üléseznek. Az értekezlet napirendi pontja: hogyan hasznosítsák a melegvíz-forrást. A szövetkezetben mostanában sok szó esik ennek a természet adta lehetőségnek a kihasználásáról. Konkrét terv még nem született, mint mondják, rövidesen kihasználják majd a meleg vizet és így a szövetkezet újabb pénzforráshoz jut. A gazdasági udvar megtekintése közben Keszi János zootechnikus kíséretében tapossuk a sarat. A zootechnikus a község szülöttje. Itt nőtt fel, s a technikum elvégzése után, 1962-ben került vissza a faluba. Az állattenyésztési csoport vezetőjével együtt kilencven ember munkáját irányítja, több mint ezer szarvasmarha hasznosításáért felelős. — Jól megtollasodtak — szaladt ki a számon, amikor az új istállósort nézem. — Igyekszünk — feleli szerényen —, de azért még bőven akad tennivaló. A tejhozamban mór jelentős eredmény mutatkozik. A nem is olyan régi 2600 liter helyett tavaly már 3084 litert fejtünk átlagosan egy tehéntől. — Minek az eredménye ez? — Az egyre jobb takarmányozás mellett az állandó ellenőrzésnek. — Félreértés elkerülése végett hozzáteszi: — Minden fejőstehenet szigorú ellenőrzés alatt tartunk és pontos feljegyzést vezetünk róluk, így hamar észrevesszük, ha valamelyik tehénnél csökken a tejhozam. Az ilyen tehén nem sokáig eszi a szövetkezet takarmányát, csak amíg meghízik, azután eladjuk. Ezért nagy — Nagyon meg vagyunk elégedve — jelentette ki Molnár Matild, aki két év óta fejőnő. Igaz, minden reggel korán kelünk, de amikor az istállóban befejezzük a munkát, odahaza is ellátjuk a tennivalókat. A családra, gyerekekre is jut időnk. A fizetés 1600 — 1800- korona havonta. Olvasni nagyon szeretek, a Nőt kezdettől fogva elrakom, s ha megjön a legfrissebb szóm, Erzsikével olvassuk, ö tizenhat éves, egészségügyi iskolába jár. — Én is nagyon szívesen olvasom lapjukat — kapcsolódik a beszélgetésbe Csuport Mária, aki egy fejőgéppel foglalatoskodik. — Mióta dolgozik itt? — Két éve jöttünk haza Csehországból, azóta. — Ott mivel foglalkoztak? Hasonló szakmánk volt, mint itt. — A fizetés? — Jóval több volt. — Miért jöttek vissza? — Honvágy — feleli mosolyogva. Tizennyolc éves korában ment férjhez, falubeli fiúhoz. Egy nap gondoltak egyet és útrakeltek. Jó soruk volt, de visszahúzta őket a szülőföld. Most huszonöt éves, nem emlékszik arra, milyen nehezen született meg mindaz, amit itt talált. Óvodás kislánya, elsőosztólyos' kisfia nemsokára a tankönyvekből ismerkedik majd a szövetkezetesítés kezdeti nehézségeivel. Azt azonban sohasem tudhatják meg igazán, hogy valójában mennyit küzdöttek húsz évvel ezelőtt, mert mire ők felnőnek, ez már csak történelem lesz számukra. Így van ez jól. Ezt ígértük és akartuk két évtizeddel ezelőtt és az eredmények, élet minket igazolt. GÁL ETA Nem bírtam megszokni, haza vágytam a falumba — mondja Csuport elvtárs. Húsz év alatt megváltozott az élet és maguk az emberek is. Erről beszél a legszívesebben a Lászka-házaspár. — Várj, amig lefényképeznek! Keszi János zootechnikus az év első bocijáról készített „sztárfotót“. Molnár Margit a szövetkezet nélkül már el sem tudná képzelni az életét. húsz év múlva se kerül fedél alá az óllatállpmány. — Tartsd a szád, asszony! — mert lakatot teszek rá! — mordult rá egy férfi. — Még bajod lesz belőle! S nehogy azt higgyék, hogy csakugyan bajt jöttem keverni, senki neve nem került a jegyzetfüzetbe. Pedig most, húsz év után, jó hasznát vehetném! A fiatalasszonynak igaza volt. Ez volt a helyzet Nesvady (Naszvad) községben két évtizeddel ezelőtt. A kezdet kezdetének időszaka volt az, amikor a sok gazdátlan és egyházi földekkel, kevés állatállománnyal, gépek, felszerelés és szakember nélkül, szinte puszta kézzel vágtak neki az ismeretlen, új életformának. A kezdet volt az, amikor a tagság túlnyomó része még ingadozott. Voltak, akik hittek és akarták a szövetkezetei, a közöst, de sokan nem merték hinni, hogy valami jó is származhat belőle. Nagyon gyakran emlegetett közmondás volt akkor, hogy „közös lónak túrós a háta“. Olyan idők voltak azok, amikor a vezetőség nehezen nyerte meg a tagok bizalmát, de talán ennél is nehezebb volt megtartani az embereket a közösben a kevésnél is kevesebb fizetéssel. Egyet azonban már akkor is dicsértek az itteni asszonyok: A régi kastélyban megnyílt az óvoda, amivel akkoriban még kevés község dicsekedhetett. Megnyitották a szövetkezet étkezdéjét is, ahol ízletes ebédet főztek a tagságnak. ÍGY VAN A szövetkezet egykori irodáján még ott függ gondot fordítunk az utánpótlásra. Csak a magas tejhozamú tehenek borjait hagyjuk meg tovóbbtenyésztésre. A fejősteheneket általában tízéves korukig tartjuk, a szlovák vilógostarka mellett szívesen tenyésztjük a csokolódébarna cseh tarkát is. A borjak nevelésére nagy gondot fordítanak. A piros keretbe foglalt törzsszóm, amelyet a bocik születésüktől kezdve a fülükbe fűzve viselnek, azt jelzi, hogy tovóbbtenyésztésre szánták őket. A borjúistállóba tíznapos korukban kerülnek a borjak, és a Lászka-házaspár hat hónapig gondoskodik róluk. Ebben az istállóban jelenleg nyolcvan borjút nevelnek és nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy szigorúan tiszta környezetben. A fehérre meszelt falak, a friss, meleg almozás !és a tiszta állatok a gondozók lelkiismeretes munkáját dicséri. Peter Rolnik fejő, aki különben az istállófelelős, így beszél a házaspárról: — A borjak nevelése nagy felelősséggel jár. Ide nem állíthatunk akárkit. Ezt a munkát szeretni kell, és Lászka Ilona szereti. A Lászka-házaspárt a nemrégen épült, szép családi házukban látogattuk meg. — A szövetkezetnek megalakulása óta tagjai vagyunk — mondja a férj. — A húsz év alatt sok vihart átéltünk s akkor sem váltunk meg a közöstől, amikor az még gyermekcipőben járt. — Nem bizony — bólint rá Lászkáné. — Sem mi, sem az öregebbek a szövetkezet nélkül máiéi sem tudnánk képzelni az életünket. Erről győzött meg bennünket az a két fejőnő is, akit a pihenő- és öltözőhelyiségben találtunk. Munkájukról beszélgetve a következőket mondták:
