Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-29 / 5. szám

HERBERT

OTTO

a gólyák költöznek

— Az hétfőn volt — vitatkozott Christian.- Azóta nem ittam.

Maxnak úgy rémlett, hogy ez a copfos többet jelent Christiannak, mint az eddigi ismeretségei. És kifundálta, hogyan fog nekik örömet szerezni.

— A motort nem adhatom oda — mondta még egyszer.

— Jó, el van intézve — válaszolta Christian ingerülten. — Hülyeség volt, hogy egyáltalán szóba hoztam. Hiszen én nem vagyok fejes. A szomszédságunkban van egy középiskolai internátus. Ott minden szombaton megáll egy Tatra, hogy hazavigye az egyik fejes kislányát.

Miféle fejes az?

Ügysem hiszed el, ha meg is mondom De utánajárhatsz.

— Tátrát sem adhatok neked — zárta le Max a vitát. — Legföljebb a Trabantot. De jól vigyázz a kuplungra. Rég megérett már a javításra.

Erre nem számított Christian. Igaz, tudta, hogy Max egészen a normális ember módján tekint az autójára. Se fétisnek, sem a társadalmi állás zálogának nem tartja. Egyszerűen használja, és kész. Több mint hároméves volt már a kocsi, alaposan megdolgoztatták az erdei és dülóutak, a sár és a hó. Megviselték az évek is és a nagyfokú kihasználás. De ment. Christian pedig nem tudta, mit válaszoljon, és csak ennyit mondott:

— Susanne személyesen fogja neked megköszönni, azt hiszem.

Mikor műszak után érte ment, és útnak indultak Schafstädt felé, valósággal uralkodni kellett magán, nehogy kifecsegje a meglepetést: különösen mikor Susanne kétszer is megkérdezte, hogy mitől támadt olyan bolondos jókedve.

— Csakis te vagy az oka — válaszolta Christian. — Egyébként Max már kifejtette szakvéleményét rólad. Hacsak a haja szála görbül annak a copfosnak, mondta, elbaltáztam nála a dolgomat.

— Efféle kifejezésekről le kell szoknod. Ha ősszel meglátogatsz minket, és ilyet mondasz a gyerekek előtt, lekenek neked egyet.

— Szóról szóra így mondta — mentegetőzött Christian. — És még hozzátette: ha bántod azt a copfost, úgy seggbe rúglak...

Susanne megállt, erélyesen meghúzta Christian fülét, és kapott érte egy csókot.

A távolból úgy hallatszott a zene, mintha gőzhajón muzsikálnának. Az éjszaka megtelt a nádas és a folyó illatával. A tóparton szerelmespárok bújtak össze a sötétben. Más párok meg a vendéglő előtt, a vadgesztenyefák alatt álldogáltak. A bejáratnál néhány legény lődörgött, kelletlenül húzódtak félre, és ellenséges pillantásokat vetettek rájuk.

Susanne csak azért ment Schafstädtbe, hogy el ne rontsa Christian kedvét. Lesznek ott néhányan a munkahelyről. Hadd lássanak végre, érvelt Christian. Kettőt-hármat fordulunk, aztán úgyis vége. Éjfél előtt oda sem érünk.

Christian bemutatta neki néhány szaktársát: Karit, az első fúrósegédet, helyettesét a tornyon. Meg Krümelt, akinek aranyfoga van, es már őszül a haja. Mindjárt oda is húzott két széket az asztalhoz. Általános elfogódottság.

Tánc közben egyszerre csak így szólt Christian:

— A végén majd együtt kell elmennünk mindannyiunknak. Nem sok jó néz ki az egészből.

— Micsoda ?

— Verekedés lóg a levegőben.

— Miért akartok verekedni?

— Mi nem akarunk — felelte Christian. — De tudod, nem vagyunk túlságosan népszerűek. Ilyen estéken mindig előfordul valami.

— Miért nem szóltál róla?

— No, olyan nagy baj azért nincs.

Később Susanne megmondta Christiannak,

hogy egész este őérte aggódott. Christian első ízben hallott ilyet, de csak ennyit válaszolt:

— Ugyan, nem történhetett volna semmi.

Ezen az éjszakán Christian nem aludt: hatkor kezdődött a reggeli műszak, és ő hajnali négykor még Susannénál feküdt. Miért nem volt Susanne „okos“, miért nem küldte el, hogy munka előtt alhasson még valamit?

.Egyáltalán mi az „okos“ ? Lemondani egy fél 'éjszakáról, a csöpp kis örömről, amely végre beköszöntött. Visszatérni a biztonságba, és holnap hazautazni Wolfganggal. Nem elveszteni a fejét, és nem elbukni. De hiszen már elbukott.

— Menned kell — mondta Susanne és belecsimpaszkodott. Gyenge volt, és a gyengesége boldoggá is tette, nyugtalanította is.

— Aludj egy órát. Majd én virrasztók • biztatta Christiant.

Christian maradt, de nem aludt.

— Ma vasárnap van — szólalt meg később Susanne.

— Bizony.

— Épp egy hete ismerjük egymást

— Igen.

Holnap értem jön Wolfgang.

Hadd jöjjön. Te itt maradsz.

Mennem kell.

Miért kellene? Azt mondom, maradj itt.

Annyi, mintha a férjem volna.

Csak volt.

Ügy élünk együtt, mint a házastársak. Mindenki arra számít, hogy végre összeházasodunk. Októberben kész az új lakás.

— Költözzön be egyedül. Te itt maradsz. Ilyesfajta tévedésre naponta ráeszmélnek az emberek. Egyáltalán hosszabb időre maradsz. Először is augusztus végéig.

— Ez már csak Erdmannék miatt sem lehetséges.

Dehogynem. Majd kitalálunk valamit.

És a jövő héten nyaralni akartunk menni.

— Ezek után vele akarsz elutazni?

— Nem — vallotta be Susanne.

Christian valamivel hat előtt elment.

— Műszak után lefekszem — mondta. Késő délután jövök. Hét óra körül.

_Itt volt köztünk az alapvető különbség: Christian mindig az utolsó percig maradt, és Susannéhoz hasonlóan 6 is mintha elfelejtett volna mindent, ami rajtuk kívül létezett. De újra mindenre emlékezett, amint itt volt az ideje. Végül mindig akadt elegendő energiája, mintegy tartalék, amely Susannénál már kimerült, vagy soha nem is volt. Christiannak nem kellett a saját gyengeségétől félnie.

Susanne hétfő délelőtt felhívta Wolfgangot, és közölte vele, hogy még nem utazik haza Krempenből. Alig értették egymást. Susanne ma estére meg van híva valahova. Wolfgang nem ismeri őket. Csütörtökön van az anyja születésnapja, emlékeztette őt Wolfgang. Nem felejtkezett meg róla? Szerdán este érte megy. Az értekezlet után, kilenc és tíz óra között. És ahogy a postahivatalban az emberek kíváncsiskodva elhallgattak, Susanne nem akart semmit megmagyarázni, sem megígérni. Wolfgang belekiáltott a kagylóba: „Halló! Ott vagy még, kiscicám?“ Susanne letette a kagylót.

Egész este, még amikor nem ezen töprengett, akkor is úgy érezte valami mulasztást követett el. Mint amikor vasárnap elmúltával hétfőn is ott maradt Petrusnál. Két elmulasztott középfelnémetóra. Petrus megnyugtatta: holt ismeretek. Azon a nyelven rég nem beszél senki. De a mulasztás csak mulasztás. Petrus délután bement az anatómiai intézetbe, ő pedig az internátusba. Petrus soha semmit nem mulasztott, és Susanne úgy érezte, egyénisége lassan feloldódik a fiúban. Talán azon is múlt ez, hogy nem volt kedve a tanuláshoz, meg nem is volt még elég érett: külsőre felnőtt, de belül éretlen, nem készült fel kellően az életre és a férfival való találkozásra. Mi lesz, amikor megérkezik, neked esik és leteper? A csókjával befogja a szemedet. És mégis meg kell őt ismerned. Állj szilárdan a lábadon. Hogy hogyan, arról senki sem beszélt. Az anyja sem beszélt róla, mert ilyesmit neki nem magyarázták el soha. „Remélem, tudod, hol a határ. Érted, úgye mire gondolok. Vigyázz, nehogy egy szép napon beszerezz egy gyereket. Még csak az hiányozna.“ Ennyi volt a szóbeli intelem. Arra mindenesetre elég, hogy beléoltsa a félelmet. Aztán megbújt a szekrény aljában valamennyi ágynemű, amit sosem használtak, kétszeri áthúzásra való. A szájától vonta meg. Hogy vigyen magával valamit az a lány a hitvesi ágyba. A többi a .férj dolga. Tőle majd megtanuljá, mit kell tennie és tudnia.- folytatjuk -A TŰZ JEGYÉBEN

ОТ

<D

E +-» о-С ю

Ф *o

> c

^ Ü

«Ф u

ts ‘O

■и О

й2

<D

> Ф *® Z

О ^

Minden kornak megvan a maga művésze, aki mintegy a legsűrítettebben fejezi ki azt, ami abban a korban nagy és erős volt. Ezek közé a szerencsés kiválasztottak közé tartozott a cseh életben és a cseh irodalomban Marie Majerová. Olyan művet alkotott, amelyben az új kor embere felismerte önmagát. Könyvei nemcsak irodalmi értékek, olvasói kezéből visszaáramlanak írójuk ereibe, mint friss véráram, hogy kifejezhessék azt a gondolati és érzelmi gazdagodást, amelyen társadalmunk ebben a században átment.

Marie Majerová is, mint sokan mások, eleinte versek írásával adott kifejezést érzéseinek, de hamarosan áttért a prózára, mert rájött, hogy tágabb teret nyújt belső világa ábrázolásához. Egyidejűleg mint újságíró is dolgozott, nem sajnálva tollát a mindennapi élet szolgálatába állítani. Mindig ott találhatták, ahol a hullámok a legmagasabbra csaptak, mert erős volt a forradalmi munkásosztályhoz tartozása tudatában. Már nemcsak kérdezni tudott, de felelni is, nem csak jósolt, de segített változtatni is!

Százhuszonöt évvel ezelőtt született Szklabonyán Mikszáth Kálmán, a magyar prózairodalom kimagasló alakja.

MIKSZÁTH KÁLMÁN

BEDE A

Ш/

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?

A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön- és pállnkaszag s a legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a legyező tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé ^kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.

— Van-e még odakünn valaki? — kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.

— Egy leány, — mondja a szolga.

— Hadd jöjjön be az a leány.

Az ajtó kinyílt és a lány belépett. — Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át, mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.

Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmenke olyan módosán simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magasan domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.