Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-10-28 / 44. szám

ARANY JÄNOS

^Negyedik ének

Ши/

„Igen keserüli Miklóst аг 6 anyja: Titkon azért ötét éléssel táplálja.“

11 о s v r

1.

Mint о hímsiarvos, kit vadász sérte nyíllal, Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival,

Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, és ezerjófüvet tépni a sebére;

Jajl de a forrásnak kiszáradt az ágya, Az ezerjófüvet írül sem találja,

Minden ág megtépte, tüske megszaggatta, Úgyhogy még aléltabb most az Isten-adta:

2. Úgy bolyonga Miklós. Nyakán ült a búja, Oldalát kikezdte annak sarkantyúja,

S mint bezárt paripa, mely fölött az ól ég, Szíve a mellében akkép hánykolódók,

Bujdosik az .éren', bujdosik a .nádon', Nincs hová lehajtsa fejét a világon. Hosztalan kereste a mogánosságot,

Mert beteg lelkének nem lelt orvosságot.

3. És mint a toportyán, ha juhász kergette, Magát egy kiszáradt nagy nádasba vette:

Ott is azt susogta a nád minden szála:

Széles e világon nincsen árvább nála.

Nódtors lón az ágya, zsombok a párnája, Isten kék egével födve a tanyája,

Mígnem a sötét éj szárnya alá vette S fekete ponyvából sátort vont felette.

4. Majd az édes álom pillangó képében Elvetődött arra tarka köntösében.

De nem mert szemére szállni még sokáig,

Szinte a pirosló hajnal hasadtáig.

Mert félt a szúnyogtól, félt a szúrós nádtól, Jobban a nádasnak csörtető vadától,

Félt az üldözőknek távoli zajától,

De legis-legjobban Toldi nagy bajától.

//

Híves, borongó őszi nap;

Beült hozzám az unalom:

Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom.

Mit van tennem? olvasni tán Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most! ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég, Mosolygó, sima tengerarc.

Élénk verőfényes vidék —

Oh, fájna most nekem e rajz! Kék fátyol messze bérc fokán - Arany hajó, mely futva szegdel Bíbor habot ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb; Itt zölden a nyájas sziget; Fölötte lomb, alatta lomb, Árnyas berek, zengő liget, — Hullám-mosott gazdag virány Fehér juhak s tulkok sereggel Minő kép ez! ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort, Vendégies hivójelül;

Hősök családja, víg csoport, Áldoz, toroz máglyák körül; Lantszóra lejt Ifjú, leány; Kettős pohár, mézízű nedvvel, Vígan forog ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!

A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Egyhangúság, egyformaság;

A nappal egy világos éj;

Nem kék az ég, nem zöld az ág, Menny, föld határán semmi kéj; Csak sír az égbolt ezután Örök unalmu lanyha cseppel, Míg szétolvad ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet, Hunyó dicsőség lantosa; Érdekli mostan lelRemet Borongó ég, kihalt tusa, Emlékhalom a harc fián,

Ki az utolsók közt esett el, Remény nélkül ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

i i

Felhőid és zúgó szeled,

A zizegő haraszt, mohar, Magános tölgy a domb felett, Bolyongó tűz, hullámmoraj — Ez, amit lelkem most kíván! Enyésző nép, ki méla kedvvel Múltján borong ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták, Szabadságért nem küzdenek,

Mert elnyomás, népszolgaság Előttük ismeretlenek.

Törvényök nincs — boldog hiány! A vének élőszája rendel Igazságot... Jer Osszián,

Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen A hős apákhoz költözött Daliák lelke megjelen,

Alánéz bús felhők között És int feléd: „Jer, Osszián,

A holtakat miért vered fel? Nincs többé Caledonián Nép, kit te felgyújts énekeddel.“ (1850 okt.)

Arany János

A NAGY KÖLTŐ

Kilencven évvel ezelőtt, 1882. október 22-én távozott el örökre az élők sorából Arany János, Petőfi mellett a magyar irodalom legnagyobb költőegyénisége. Találóbban nem is lehetne helyét költészetünkben megjelölni, mint azt éppen Petőfi tette: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel".

Tény, hogy mindketten egy költői irány apostolai voltak, s amiben ellentétesek, abban is kiegészítették egymást. Megreformálták a magyar költészetet, a klaszszicizmus és a romanticizmus helyett nemzeti irányt teremtve. A szépet nem az idegenszerűben keresték és találták meg, nem egy kiválasztott közönségnek akartak írni, hanem az egész népnek. A költészet határait kitágították, tárgyát, hangját, nyelvét közérthetővé tették. Együtt alakították át a magyar költészet két nagy ágát, Petőfi a lírait, Arany pedig az epikait.

Első epikai műve, az Elveszett alkotmány, még nem mutatja meg Arany igazi nagyságát. Benne a táblabíróvilág fonákságait festi le, a hexameteres epikát parodizálja, de még maga sem hoz különösebben újat, mégis elnyeri vele a Kisfaludy Társaság pályadíját. Amikor pedig újabb pályázatot hirdetnek meg népi eposzra, Petőfi János vitézének sikeréig felbuzdulva nekilát és megírja a Toldi-t, a későbbi trilógia első részét, amellyel 1847 februárjában nemcsak a pályadíjat és bírálói bámulatát nyeri el, de egyszeriben ünnepelt költő lesz. Az író-