Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-09-30 / 40. szám
fa p tm f NAGYMAMÁJA „Láz -sűrűjében vergődik az asszony már fagy kúszik kezére s a Nagyanyó első lapjai lehullnak fekhelyére Minden hiba miatt sir még egy keveset helyenként könnycseppje a pont igy született az örökszép Nagyanyó s a könnycsepp igy maradt örökre folt És tovább bolyong agóniájában A szerelmes levél lángot fogott Az a férfi boldogan él most. és szégyenli hogy hazudott Éj nyelte el akkor a hegedűt és mindent ami élt és dalolt s azóta ott ül a Nagyanyó szivén mit lassan feketébe vont" (F. Halas „A mi Boíena Némcovánk" c. gyűjteményéből fordította L. Gály Olga) „Mellékelve küldöm a Nagyanyó két példányát... Hynek halála után kezdtem dolgozni rajta, életem legnagyobb időszakában — amikor nem volt kedvem tovább élni. Elbújtam a kis völgy elhagyatott házikójában, nagyanyám lábainál. Mialatt bölcs szavalt, dalait és mesélt hallgattam, magam előtt láttam a kedves jelenséget és úgy éreztem, ismét ifjú lány vagyok, aki vidáman futkároz a réteken, erdőben, berekben, lélekben megkerestem az őszinte szíveket és megfeledkeztem a külvilágról, annak minden bánatáról.“ Így írt Boítena Némcová А. V. Sembemek 1855. június 10-én keltezett levelében. Az Idei június 10-én volt tehát már 117 éve annak, hogy a Nagyanyó, ez a csodálatos, lírai szépségű mű útra kelt és hogy utazását mindmáig be nem fejezve mindörökre a cseh nemzeti irodalom büszkesége, töretlen fényű gyöngyszeme maradjon. Boíena Némcová a Nagyanyó alakját részben a valóságból, részben költői képzeletéből formálta meg, benne sűrítve össze mindazokat a gyönyörű emberi tulajdonságokat, amelyek által ez a nemes lény a legtisztább erkölcsi normák hordozója lett. Ezért nem csoda, hogy a Nagyanyó mint olvasmány nemzeti közkinccsé vált és hogy színpadi, sőt film-feldolgozásra ihletett nem egy rendezőt és dramaturgot. (1920-ban, még a néma film Idején Innemannová, a híres cseh színésznő alakította a Nagyanyót, 1941-ben pedig Frantiäek Cáp rendezésével Terezie Brzková, a prágai Nemzeti Színház nagy művésznője.) Az utóbbi években a film, mind a színpad ismét kinyújtotta a kezét a Nagyanyó után. Azok, akiknek nem volt alkalmuk találkozni a Nagyanyával a brnoi MÄHEN színház színpadán Ludmila Bafinková és Jaroslav Horan dramatizálásában és Jaroslav Horan vendégrendezésében, azok a film illetőleg televíziós játék útján nyertek kárpótlást. A Nagyanyó szerepét ugyanis mindkét változatban ugyanaz a személy: Jarmila Kurandová nemzeti művésznő alakította. Jarmila Kurandová nemzeti művésznő a Nagyanyó MESEBELI HANG simogat Jarmila Kurandová jellemzését azzal Is kezdhetném, amit J. Poleiovsky cseh színházi kritikus mondott róla értékelő cikkében: „Ha Jarmila Kurandová megszólal, mesebeli hang simogat bennünket. Az embernek kedve lenne őt о morva Rufena Nasková-nak nevezni, ho már előbb nem adományozták volna neki a jelzőt: újabb Hübnerová. Mert Marié Hübnerová óriási színész-egyéniség volt, a cseh színpad egyik legnagyobb csillaga.“ Azóta, hogy Jarmllo Kurandovát Ilyen kiemelő jelzőkkel Illették, mór sok víz lefolyt a Moraván és a Vltaván is és a kiváló művésznő régen rátalált saját egyéniségére. Mindehhez elsősorban azt kell most hozzátennem, hogy ez a bájos, finom, érzékeny lelkű asszony, ez a ma Is aktívan szereplő művésznő — nyolcvankét évesl Amikor egykori szőkesége leheletét még mindig viselő fehér hajjal övezett szép arcát, két szeme sugarát először felém fordította, előbb azt gondoltam: de gyönyörűi A második gondolatom az volt: valahol már láttam ötI — És a harmadik: О a Nagyanyái Igen, ő a Nagyanyó, nemcsak Bofena Némcová, de az egész ország Nagyanyója, aki tiszta szépségével, szívjóságával, bölcs megértésével kárpótol valamennyiünket rég elvesztett nagyanyáinkért, akiből mindenkinek jut, aki igényt tart rá. Jarmila Kurandová a Cesko-Moravská Vysoálna vidékéről származik, édesapja erdész volt. A kis erdészlakban került a kezébe első olvasmányai közt Boíena Némcová Nagyanyója. A könyv a szívéhez nőtt, úgy érezte, mintha a saját családjáról szólt volna, — Az én édesanyám is jóságos, a környezete Iránt megértő, derék asszony volt — meséli ''Kurandová művésznő. — A hasonló motívumok, a házimunka, a kenyérsütés, amiről Némcová ír, még a búcsújárás Is, a barkók megszentelése húsvétkor a Pelhflmov melletti Kfemeiníken úgy zajlott le, mint a Nagyanyó családjánál Svetofiovicen, Persze, akkor még nem Is álmodtam, hogy valaha színpadon vagy filmen én alakítom majd a Nagyanyó szerepét. — Hogy hogyan lettem mégis színésznő? — Itt a szája körül finom, emlékező mosoly fakad: — Az elemi iskolai tanítóm, aki nemes gondolkodású ember volt, színdarabokat tanított be nekünk, karácsonykor a hoszszú, szőke hajam miatt én játszottam az angyalt. Szerettem szerepelni, szavalni. Mindig megcsodáltam a falunkba elvetődött bábosokat, rajongtam a mesékért — arra vágytam, hogy az életben én is valami nagyon szépet tegyek. Előbb azonban az akkori Idők szokása szerint meg kellett tanulnom a háztartási munkát. A szüleim Prágába adtak egy Ismerős családhoz. Nappal a kislányukat sétáltattam, este pedig háztartási Iskolába jártam. Színházba is elkéredzkedtem, mert gyermekkorom óta megőriztem a színház Iránti rajongásomat. Elbűvölt Rufena Nasková játéka, és amikor egy apróhirdetésben kezdő színészeket kerestek — jelentkeztem. — Vladimír Housa rendező előtt szavaltam, többek között Mácha Május-óból Is. Felvettek. Ez 1908-ban történt, és én az éppen a Prága melletti Libeznlcen állomásozó vándor színtársulat tagja lettem. Ott dolgozott Miron Is, akinek a nevét viseli ma az ostravai Nemzeti Színház, továbbá Piskáóek, aki később Spejbl és Hurvínek tltkóra volt, csupa jó színész, akikből neves művészek lettek. Hórom év múltán Itt ismerkedtem meg a férjemmel is. Tizenöt évig vándoroltunk, de Időnként változtattuk a társulatot, egyre magasabb színvonalat keresve. 1914-ben a férjemet elvitték katonának, de én tovább játszottam. A háború után a férjemmel együtt bekerültünk az ostravai kőszínházba, az én szememnek azonban ártott a bányák pora — csak egy évig bírtuk ott ki. 1920-ban Olomoucban építettek kőszínházat, oda szerződtünk és 15 évig ott dolgoztunk. Jó kollégáink voltak: Karel 2elensky, a prágai Nemzeti Színház egyik alapítójának о fia, Korbelok, Pechová, a Peíek anyja és mások. — Olomoucból Brnoba kerültünk, ott élünk 37 éve. A férjem az ötvenes években nyugdíjba ment. Rozárkától a Nagyanyáig — Kezdő korombon szívesen játszottam falusi figurákat, J. K. Tyl „A szénégető lánya" c. darabjában Rozárkát, a „Gyurka !átomásá“-ban Kacsenkát, később Jlrásek nőalakjait, Klicpera „A hazug és nemzetsége" c. színművének komikus vénkisasszonyát, a Radúz és Mahullena-bál Niobe királynőt, majd Blaiek „Túlságosan szent este” c.* drámájában a nagymamát stb. — 1969-ben a PelhFimov melletti vikendházunkbon üdültünk, ott keresett fel a brnoi színház rendezője, hogy Némcová Nagyanyájához keresnek színésznőt és rám gondoltak. Előbb haboztam, a férjem is lebeszélt, hogy eleget dolgozom: előadok a Színművészeti Főiskolán, a szép beszédet tanítom, a rádióban meséket mondok a gyerekeknek — ám a színészi lelkiismeretem azt diktálta, hogy vállalni kell, hadd lássa a mai fiatalság a régi nagymamát. — Ekkor már sok éve nem játszottam színpadon, de végül Is, mielőtt színre vihettem volna a Nagyanyát, előbb egy fllmszerepet kellett eljátszanom Moskalyk rendező a Barométer c. televíziós játékában. Együttműködésünk sikeres volt: 1969-ben Cannes-ban a Barométerben nyújtott teljesítményemért nekem ítélték a legjobb női színészi alakítás díját. — Mikor felkértek a Nagyanyó filmszerepére — kapcsolódik a gondolatkörbe Kurandová művésznő — tudtam, ha elvállalom, bizonyítanom kell a nagy elődök után, Jó és becsületes teljesítményt akartam nyújtani és azt hiszem,sikerült, mert Nagyanyámat nemcsak a kritika, de az emberek szíve Is befogadta. Az idős művésznővel ezt a beszélgetést egy gyógyszanatórlumban folytattam és alkalmam volt meggyőződni arról a nagy-nagy szeretetről és tiszteletről, amivel az emberek elhalmozzák. Rengeteg virágot kapott nap mint nap, és leveleket öregektől, fiataloktól egyarónt, amelyekben azt írják, hogy vele sírtak, elfelejtették, hogy csak filmet néznek. Tisztelik őt az emberek és államunk vezetői is, akik 1971. május 1-én a Nemzeti Művész címmel tüntették ki, május 9-én pedig a Várban látták vendégül. Hogyan gondolkodik vajon ez a sokat tapasztalt, érzékeny művészlélek a mai fiatalokról? Libuie Safránková, aki a Nagyanyó unokájának, Barunka Pankiovának szerepében hódította meg a közönséget — A fiatal művészek szép típusát ismertem meg a tizennyolc éves Libuse Safránkovában, a Dlvadlo za bránou új tagjában, aki éppen a Nagyanyában volt partnerem, ő játszotta az unokámat — Borunkát. Bájos, tehetséges fiatal lány, aki magában hordozza majdan kibontakozó nagy művészi egyénisége ígéretét — mert szerény I LlbuJe Safránková — Barunka pedig így nyilatkozik tapasztalt, idős partnernőjéről: — A Nagyanyó forgatása mindörökre összekapcsolódik bennem Jarmila Kurandová nemzeti művésznő nevével. Olyan gyengéd és szeretetteljes volt hozzám, mintha igazán az unokája lennék. Mindig segítségemre volt és biztatott, ha kellett. Nyájas szavai balzsamként, slmogatásként hatottak rám. Hasonlított az igazi nagyanyámra és így még közelebbinek éreztem. Igen, ez a szívből fakadó jóság és türelmes életbölcsesség az, ami Jarmila Kurandovát az egész ország Nagyanyájává avatta. L. GALY OLGA
