Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-09-30 / 40. szám
a hűtött sör utáni eredménytelen hajsza; akkor még nem tudtuk, hogy elég kilépni a szálló épületéből, ahol automaták sora kínálta néhány kopejka ellenében a pompás jeges szódavizet. Ezek az outomatók oltották aztán szomjunkat Moszkván kívül még Leningródban, Kijevben és Volgográdban is. Városnéző utóinkat autóbuszon tettük meg, s valódi turistáknak éreztük magunkat, mert mást sem hallottunk vezetőnktől, minthogy: most jobbra nézzünk, most pedig balra, . . . gyalog képtelenség lett volna mindezt végigjárni. Meglepő volt Moszkvában az a hihetetlen mennyiségű zöld, még bent a város szivében is, hát még a peremvárosban! Diákszállónktól például 25 perces út vezetett az egyetemig, — egyetlen parkon keresztül. Moszkvában tehát még a gyalogséta is jobban esik az embernek. Talán éppen ezek a nagy távolságok, és széles, levegős parkok vannak olyan nyugtató hatással az itt élő emberekre s ez érezhető is a mentalitásukon. Moszkvában nincs eszeveszett hajsza, tumultus, lökdösődés, fékcsikorgós, mint nálunk például fővárosunk bármelyik utcáján, vagy terén. Az autóvezetők ráérnek, a járókelők fegyelmezettek, s mégis mindenüvé időben érkeznek oda. Meglátogattuk a Lenin-mauzóleumot is. A mauzóleum előtti őrségváltás olyan élmény volt, amit el kell mondanom. Megérkezésünk mássem találkoztunk eddigi utazásaink során, pedig két hetet töltöttünk már Romániában és Bulgáriában is, de az összes együtt nem nyújtott annyi mély értékű benyomást, mint egyetlen hét a Szovjetunióban. Nehéz most témát váltani, de meg kell tennem. Tehát hogy visszakanyarodjak utunk folytatásához, Szása és Alexonder lenyűgöző egyéniségének hatása alatt érkeztünk a világhírű Tretyakov képtárhoz s nem is igen figyeltünk oda idegenvezetőnk kis előadására, annyi azonban megragadt fülünkben, hogy Pavel Mihajlovics Tretyakov, a nagy, múlt századbeli kereskedő, műgyűjtő és mecénás, az orosz realista festészet halhatatlan népszerűsítője kimondhatatlan értékű képgyűjteményt birtokolt, amelyet 1892-ben Moszkva városának ajándékozott, s így alakult meg ez a csodálatos galéria, amelynek különleges légköre, valóban, mintha a 19. századba vezetné vissza az oda látogatót. Némelyik terem falán akkora vásznak fogadtak, hogy az ember eltörpült mellettük, s a realizmus tökéletességének szuggesztiv erejével hatottak. Alig tudunk szabadulni a hatástól még akkor is, amikor kiértünk az épületből, sokáig üldögéltünk a képtár melletti padokon, míg végül is gyomrunk figyelmeztetett rá, hogy dél van, az az időszak, amikor a nyolcmilliós város éttermeiben nehéz üres helyet találni. A moszkvai gazdasszonyok valószínűleg rájöttek arra, hogy napján, éjféltájban ott várakoztunk a Vörös Téren, mert tudtuk, hogy óránként kerül sor erre a látványosságra, csak arra nem voltunk elkészülve, hogy ilyen pontossággal megy majd végbe. Két katona közeledett díszlépésben a mauzóleum ajtajához, hogy leváltsa a régi őrséget, s éppen abban a pillanatban tették meg első közös összeegyeztetett lépéseiket, amelyikben megkondultak a Szpasszkij torony harangjai, s e harangkondulások ütemére lépve hagyta el őrhelyét az előző őrség. Aznap esti vezetőnk, Szása hívta fel rá a figyelmünket, hogy az őrség léptei hajszál pontossággal megegyeznek a toronyóra másodpercmutatójának mozdulataival. Nem akartunk visszaélni Szása szolgálatkészségével, de nagyon kíváncsiak voltunk az éjszakai Moszkvára is. Szása örömmel kapott az alkalmon, mondván, ő is szívesen végigsétál a városon, hiszen búcsúzik tőle ma este, mert kéthónapos brigádmunkára megy Szahalin szigetére. Beszédesebbre fordult a kedve, s így megtudtuk róla, hogy a középiskola elvégzése után három évet katonáskodott a tengerészeinél, azután egy évet Szahalinon töltött, s most a bölcsészkar harmadéves hallgatója, és minden szünidejét brigádmunkával tölti. Szása kimondottan örült a környezetváltozásnak, mint „szellemi dolgozónak" szüksége van testi munkára, feloldódásra s arra, hogy új erőt gyűjtsön a következő iskolaévhez. Ereztük, hogy Szása és valamennyi szovjet diók nagyobb felelősséggel készül az életre, a tanulásra, a reá váró feladatokra, mint a fiatalok általában. Egy másik szovjet fiatallal, Alexanderral kötött barátságunk még inkább megerősítette ezt az érzésünket. Alexander az egyetem elvégzése után hazatért édesanyjához a Kaukázusra, nemsokkal azután édesanyja meghalt, ő megnősült. Moszkvában dolgozik, és kéthavonként látogatja meg otthon feleségét. „Sokat kell még dolgoznom — mondta — hogy segíthessem öcsémet, s összegyűjthessek annyi pénzt, hogy feleségemmel együtt Moszkvába költözhessünk." Alexander eddigi munkája azt bizonyítja, hogy sokat fogunk még hallani róla a jövőben. Mindaz, amit láttunk és átéltünk olyan váratlan és élményszerű volt számunkra, amilyennel sehol 1. Őrségváltás a lenin-mauzóleum előtt 2. Csoportunk Moszkvában a Tretyakov képtár előtt 3. Gyakori látvány a Vörös Téren; úttörők csoportja megy, hogy tiszteletével adózzon Leninnek 4. Az Ermitázsban, Ivanov képe előtt 5. A hatalmas Szovjetunió legdélibb és legészakibb részéről egyaránt leróják kegyeletüket Lenin emlékének a fiatalok 6. Valódi turisták voltunk. Jártuk a várost autóbuszon és gyalog ... oz éttermi ebéd sem drágább, mint az otthon főzött, s a minőségéhez sem fér kétség. Mivel helyünk nem akadt, meg kellett elégednünk egy tipikus turistaebéddel: frissen sült, ízletes húsos pirogot ettünk. Arról, ami ezután következett, sorrendben, hogy hogyan fogadtak bennünket a Lomonoszov Egyetemen, majd a következő folytatásban számolok be. Irta és fényképezte Marián Öllé ZÁRÓRA ÉVADNYITÓ BEMUTATÓ A KOMAROMI MATESZBAN ILI UJ k— UJ > —J UJ u_ о _I rxl Ul 5 > о < z Thurzo Gábor regény-, novella-, dráma- és forgatókönyvíro neve már eléggé ismert és sokatmondó ahhoz, hogy érdeklődéssel tekintsünk a Komárno-i (Komárom) MATESZ műsorára tűzött darabjának bemutatója elé. A Záróra — mint Thurzó számos más irodalmi és színpadi műve — társadalombíráló célzattal íródott. A benne előforduló figurák mind egy-egy jellegzetes magatartás képviselői. A főszereplő, akiért tulajdonképpen a darab született — érdekes, komplex figura, vívódásai és negativ vonásai a különböző helyzetekben, változatos formákban bukkannak elő. Az írónak sikerül benne túlzásoktól mentes elriasztó embertípust ábrázolni, éppen úgy, mint ellenpólusában, Bors Dezsőben, az emberi tisztességért, a közösségért, az eszme igazáért való küzdés képviselőjét. Bár az iró a harmincéves érettségi találkozó ürügyén retrospektiven elénk táruló sorsokat — és főként a köpönyegforgatásával magát egyetemi tanárrá feltornászott Tormos Gusztáv sorsát nem a legújszerűbb ötlettel közelítette meg, ezek a sorsok szemünk láttára alakulnak, és elhihetően igazak. Az író meg tudja, meg meri látni és mondani a véleményét a társadalomban és az emberekben lappangó, ám bizonyos konkrét helyzetekben előbukkanó visszásságokról. Konrád József rendező jó érzékkel vitte színre a zömében konverzációs igényű játékot. Megoldásai a színészi munkát és a darab dinamikáját is nagymértékben támogatták. A színészi teljesítményekre nem elég csak annyit mondani, hogy a megszokott jó színvonalon játszottak, mert — és ehhez nagymértékben hozzájárult a testreszabott szereposztás is — egyegy figura életszerűségével, meggyőző erejével kiemelő szavakat érdemel. Különösen Turner Zsigmond Tormos Gusztávjáról mondhatjuk ezt el, a feleségét játszó és vérbeli színészeredményeket csillogtató Németh Icáról, Bors Dezső vegyésztanár szerepében a pozitív hős sematikus buktatóit elkerülő és egyre elmélyültebb Bugár Béláról, Stengrubert a volt főhadnagyot lendületesen alakító Tóth Lászlóról és a szerepét egyéni humorával megfűszerező Lőrincz Margitról. Egyformán, jó teljesítményt nyújtott az epizódszerepeket játszó Palotás Gabi és Udvardi Anna, az érettségi találkozón megjelentek közül Fazekas Imre és Síposs Jenő, míg a szokottnál halványabbra sikerült Bugár Gáspár alakítása Fidél, a volt ferencrendi szerzetes szerepében. Általában egy jó színdarab jó előadását élvezhettük végig A színpadkép egyszerű és ötletes volt. Bizonyos, hogy a to vábbiak során beérő előadások megérdemelt szép sikert hoznak a MATESZ komáromi együttesének. leo -A. Springer bácsi, Springer néni, a lányuk, Gizi és Bors profeszszor (Király Dezső, Palotás Gabi, Németh Ica és Bugár Béla) Egy apácanővér csókja testvérbátyja homlokára (Szentpétery Aranka és Turner Zsigmond).
