Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-09-02 / 36. szám
re r . ш е м€$1 (Gondolatok szeptember elsején) Egy ifjúsági klubesten — egészen véletlenül — tanúja voltam egy beszélgetésnek. Jobban mondva vitának. Az általános iskola padjaiból kikerült fiatalok vitatkoztak az iskolában eltöltött évek emlékeiről, élményeikről. Egyikük — másikuk még kereste a szavakat, amelyekkel pontosabban, érzékelhetőbben kifejezheti a szép titkot, amit eddig még senkinek sem mondott el. Mert a meglátások, a fölfedezések, az igazi élmények a fiatalok legmélyebb titkai közé tartoznak. A szóba került élmények csaknem kivétel nélkül az iskolához fűződtek. A vitát tulajdonképpen az váltotta ki, hogy valamelyikük azt mondta (talán nem is egészen megfontoltan): mennyi fölösleges dolgot kellett megtanulnunk. Talán sohasem vesszük hasznát. Persze többen még nem tudták akkor, vagy inkább csak megfeledkeztek arról, hogy az iskola csupán fölkészít az életre, nem önmagába zárt műveltséget ad, hanem megnyitja az utat a művelődés felé, s ezen az úton, az életben, mindenki annyit tanulhat majd meg, amennyit csak képességei elbírnak. Mindegy, hiszen a vita úgyis azt igazolta, hogy többségük jó úton jár. A bizonyíték? Egy-egy titok megismerése, ami akkor megmozgatta értelmüket-érzelmüket, s amelyet valójában az idő érlel majd tovább kristálytiszta élménnyé, amit nem lehet többé elfelejteni. S hogy fiataljaink élete általában a kívánt módon gazdag ilyen élményekben, hadd bizonyítsa néhány példa, amit akkor lejegyeztem: — Barátom nagyapjával horgásztam egy alkalommal, — mesélte az egyik fiú. — Hamar a bizalmába fogadott az idős ember. Beszélt nekem az ifjúságáról, legtöbbet a spanyol szabadságharcról, amelyben 6 Is részt vett. De nemcsak a harcokról szólt, hanem a távoli ország népéről, tájairól is. Furcsa módon: minduntalan a történelem- és a földrajzóráinkra gondoltam vissza. Mintha akkor láttam volna meg: a tankönyv egyhangú, szürke lapjai mögött a valóságot. Ez a felismerés valami egészen különös érzéssel töltött el.4. — Én az irodalmat szerettem a legjobban, — folytatta egy lány. — József Attila egyik szép költeményét tanultuk, a Proletár fiú versét. Tetszett, de bevallom, jobban érdekeltek azok a költemények, amelyek nem voltak kötelező olvasmányok. Másnap az órán bizony nem éppen a legjobb osztályzatot kaptam. Egyszer, nem sokkal később, egy fogalmazás megírásához apám segítségét kértem. S ő mesélt. Furcsa dolgok játszódtak le bennem. Apámat olyan kisgyerekként láttam, mint József Attila proletár fiúját, de olyan hatalmasnak is, mint a költemény dolgozó proletárját, azt az apát. Másnapra tudtam a verset könyv nélkül. Azóta sok-sok József Attila költeményt megtanultam. Az egyik íélszeg fiú csendesen hozzátette: persze a pedagóguson is sok múlik... S mindjárt egy példával szemléltette állítását: — Kémiából mindig rosszul álltam. Kényszerből tanultam, mert elvertek, ha rossz jegyet vittem haza. így hát nem maradt más hátra, óráról órára bemagoltam az anyagot, de hamar ki is párolgott a tudomány a fejemből. A felelés minden alkalommal izgalomba hozott. Ügy éreztem, valami ismeretlen szöveget mormolok, ami olyan távol áll tőlem, mint a marslakók beszéde... Am az utolsó évben új tanítót kaptunk és minden megváltozott. Ügy nézett ránk szúrós zöld szemével, hogy lehetetlen volt másfelé nézni. S ha megszólalt: hangja betöltötte az egész osztályt, minden mást kizárt a teremből. Eleinte ugyan megpróbáltam arra gondolni: illene rá a Lombik Tanár úr név, vagy: otthon biztosan van neki boszorkánykonyhája, — de csakhamar visszakalandoztam ahhoz, amit magyarázott. Lenyűgözött, ahogy beszélt a fortélyos kísérletekről, Lisicky felvétele amelyeket ő annyira szeretett. Ma sem tudom elfelejteni, milyen titokzatosan mozgott a sok lombik és üvegcső között. Szabályt sohasem magoltunk, mindenre úgy jöttünk rá. Mint a nagy tudósok a fölfedezéseikre. Csak éppen olyan dolgokat fedeztünk föl, amit már évszázadokkal ezelőtt kimondták. Am valahogy senki sem sajnálta, hogy az 6 neve nem került be a felfedezők névsorába. A példákat, bizonyítékokat sorolhatnám tovább. A beszélgetés hallatán bennem is született egy fölfedezés, ami jó érzéssel töltött el: lám, így kell tanítani! Ügy, hogy megismerés, óráról órára a felfedezés örömét jelentse a tanulónak. Hogy pedagógusaink „az értelem és az erkölcs, a humánum és a szocializmus elkötelezettjei“ tudatos magatartással neveljék az ifjú nemzedéket. Hiszen munkájuk lényege: adni, mindig csak adni! Ady fogalmazta meg talán legkifejezőbben: „Másokért élünk, mi mindig csak adunk!“ A vén diák üdvözlete szólt a legigazibb, legőszintébb hangon: „Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen. S hogy higyjük: akartad.“ Lám, így, ilyen észrevétlenül kapcsolódik össze az iskola az élettel! Ilyen gondolatok ötlöttek fel bennem az új tanév elején. Csakis az ilyen élményszerű tanítás adhat maradandó értékű tudást gyermekeinknek. A lehetőség megvan rá. Jól felszerelt iskoláinkban sok-sok szakkör működhet, gazdag könyvtáraink vannak, a tanulók agyát csiszoló gyakorlatok, pályázatok, olimpiák, versenyek sem ismeretlenek, és szerencsére pedagógusaink elkötelezettsége is megvan hozzá. Mert nevelni csak úgy lehet, úgy érdemes, ha a megismerés útja az igazi, értelmet — érzelmet megmozgató élményeken keresztül jut el a személyiség teljes kibontakozásához, a világ dolgainak felismeréséhez. Kívánjuk, hogy ebben az új tanévben is egyre több nyiladozó értelmű gyermek induljon útnak a nagy fölfedezések, a maradandó ismeretszerzés: az igazi élmények felé! D. MEGYERI ANDREA
