Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-08-26 / 35. szám
Bizonyítja az előbbieket az is, hogy a brigád 1966-ban nyerte el a Szocialista Munkabrigád címet s azóta is állandóan, minden kiértékelésen az első helyen szerepelnek. Krónikájukba a férfiasán szép, eredményes napok mellett sajnos, szomorú napokról is történt bejegyzés. Egy halálos baleset, amely elvette társukat, Bukovics Aladárt... — Amit tudunk, segítünk az özvegynek meg a négy gyereknek. Nemrég a kerítését építettük meg — magyarázza a brigád vezetője. — Miben különbözik brigádjuk a többi csoporttól? — kérdem Palacsik Jánostól. — Nem nagyon figyelem én azt — tér ki a válasz elöl. De aztán mégis megjegyzi, — talán abban, hogy mi megbecsüljük a szerszámot. Szeretjük. Nálunk mindenkinek megvan a saját szerszámja, senki sem keresgéli, nem veszi el egyik a másiktól. Fontos az is, hogy a szerszám jó legyen. A tompa csákány nagy ellensége a prémiumnak. — így értelmezi tehát a Palacsik brigád a racionalizációt? — Így. Meg úgy is, hogy nálunk nem léteznek „másnapos“ hétfők, senki sem engedi meg magának azt, hogy ittasan jöjjön munkába. Az ilyen munkatárstól hamar elbúcsúznánk. Nem ismerjük a „lógós“ pénteket sem, pedig ugyanúgy építkezésen dolgozunk, mint azok, akik hétfőn és pénteken épp hogy munkába állnak. A Palacsik brigád a VIII. Szakszervezeti Kongresszus tiszteletére is elismerő oklevelet kapott. A munkahellyel elégedettek, egy problémájuk van az ellátással, hogy Buéinán nincs újságosbódé, „azt is csak az asszonyunk fogja megmondani, ha benne leszünk a »Nö«<-ben, mert nekik jár haza.“ A munkaidő vége után már csak pár óra van lefekvésig. Nem kocsmáznak, hamar lefeküsznek, hiszen kell az erő másnapra. — Sétálni szoktunk, elmegyünk a duzzasztóra, nézzük a halászokat. Ez az, amit csinálunk. Sokat gondolunk haza, — mutatnak Gömör irányába. — Talán nemsokára lesz már ott is munkánk és hazamehetünk, már ránkférne. Az asszonyok bizony sokat emlegetik, hogy mikor jövünk haza dolgozni. Sokuknak még kis gyerekeik vannak, néhol négy is akad, van akinek a fia kamaszkodik s magasabbra nyúlt már az apjánál. Van, ami hazahívja őket, és a családi élet csak úgy teljes, ha mind együtt vannak. Dolgoztak Dénesbányán, Drftaván (Dernőn) és Málhegyen: Roíftaván (Rozsnyó). Brigádoztak Ostraván. Szlovákia szerte otthagyták kezük nyomát. — Jó érzés úgy rámutatni egy hatalmas gyárra, egy kórházra vagy iskolára, hogy ezt mi építettük — mondta egyikük. Mit tehet hozzá az, aki az új falak, házak, gyárak emelkedésében a holnap nagyobb termelését, egészségesebb, szebb életfeltételeit látja? Jó érzés ilyen emberekkel találkozni, akik becsülettel és öntudattal építik e falakba férfierejük legjavát, hogy szilárd és tartós legyen, amit létrehoztak. GÄGYOR PÉTER EGY LEVÉL NYOMÁBAN Két lépés Csupán ennyi. Két lépésnyi út ajtótól ajtóig. De ez a rövidke térség mór hónapok óta járhatatlan. Pedig mennyi kedvességet, örömet jelenthetne, ha a kis unokák átszaladhatnának a nagymamához, ha a fiatalasszony egy tányér meleg ételt vinne beteg anyósának, vagy ha a fia átnézne esténként és megkérdezné: Édesanyám, nincs szüksége valamire? Az emeletes, szép új lakóház egyik ajtaja most egy időre becsukódott. Ebben lakott a nagymama, Kiss Julianna. Fáradt arcú, reszketős kezű, megtört asszony. Hét éve, hogy meghalt a férje. Azóta gyengélkedik, betegeskedik, s éppen ezekben a nehéz napokban — egyedül maradt. A kórházban találtunk rá. Látogatási nap volt. Az ajtó előtt egyre többen várakoztak. Fehér papírba csomagolt hazai ennivalót, süteményt, virágot szorongattak. Beteg hozzátartozójuknak hozták. Talán egy testvérnek, feleségnek vagy éppen édesanyának. Hogy örüljön a lábadozó, erőt merítsen a sok kedvességből, szeretetből és minél előbb hazakerüljön, hiszen otthon várnak rá ... Julianna néni még mindig reménykedve nézi az ajtót, ha nyílik. De most sem jön hozzá senki. Szemét sűrűn elöntik a könnyek, fáradt kezét reménytelenül kulcsolja össze. Ez a kéz valamikor régen nem kulcsolódott ilyen tehetetlenül össze. Mindig munkával volt teli. A szemében sem volt addig könny, amíg élt a férje. Jól megvoltak ők együtt. Igaz, nehéz munkában teltek a napjaik, de a megértés, a szeretet sok szép percet adott nekik az életben. Négy gyermeket szült, fel is nevelte mindegyiket. Nagy házat épített a férjével, gondolta, jól megférnek majd benne öreg napjaikban valamelyik gyerekkel. Az évek gyorsan elrepültek. A gyerekek felnőttek, családot alapítottak. Elmentek otthonról. Mihály fia Potőnban (Patony) lakik, Julianna lánya és János fia Bratislavában él. Laci fia vele maradt a családi házban. Pontosabban: nem vele, csak a családi házban. A házat már szépen átalakították, berendezték. A mamának is „jutott" egy szoba, a nyári konyhában pedig főzhet magának. (Bár volna még rá ereje, szívesen meg is tenné.) A két bejárati ajtó között csupán két lépésnyi a távolság. De sohasem lépik át egymás küszöbét. Julianna néniből a szomorúság, a keserűség hangja tör fel: — Nem mehetek be hozzájuk. Nem engednek. Mindig haragban vagyunk. A menyemmel igen sok bajom volt mór. Még attól sem rettent vissza, hogy a kezét rám emelje . . . Megtiltotta a gyerekeinek is, hogy átjöjjenek hozzám. Az unokáimnak... Pedig csak egy fal választ el bennünket egymástól... Hogy így egyedül maradtam öreg napjaimra! Kérvényeztem, hogy vigyenek el az elhagyott emberek otthonába. Megérem-e még, hogy valaki velem is törődjön, valaki meleg ételt, tiszta ruhát adjon nekem, jó szót szóljon hozzám? . . . A többi gyermeke sem törődik Kiss nénivel? Ők messze vannak. Dolgoznak, nem érnek rá hazajönni. A lányom nemrég meglátogatott, süteményt is hozott. János fiam a tavasszal volt otthon, segített megtisztítani az ablakot, felsúrolni a padlót. Nagy segítség volt ez is. De én már a mindennapi dolgokat sem tudom elvégezni. Nem tudok boltba menni vásárolni, főzni, mosni, vizet hordani a kútról, fát vágni . . . Itt о kórházban most nyugodtan telnek Julianna néni napjai. Csak éppen a látogatási napokon sír. Nem haragszik ő egyik gyermekére sem. ő szülte, nevelte őket, hogyan is haragudna rájuk. Csak éppen a lelke szomorú, amiért így magára maradt. Sokáig várta, hogy valamelyik gyermeke eljön érte és azt mondja: Édesanyám, ha meggyógyul, velünk jön majd ... Már csak abban retnénykedik, hogy minél előbb elintézik a kérvényét és szociális otthonba kerül. Szomorú remény D. MEGYERI ANDREA Kis üzem -SZÉP EREDMÉNY A kolicei (Kassa) „Ryba“ halfeldolgozó üzem jó pár évtizedet látott épületében terjeng az ecetes hagyma és a füstölthal szaga. Pedig nyár van, ajtók, ablakok tárva, a friss levegő keresztül-kasul járhatja az üzem munkarészlegeit. Asszonyok, lányok dolgoznak a munkapadok mellett, ahol a Szovjetunióból, Norvégiából, Svédországból, Dániából érkező fagyasztott halból télen tizenhét, most nyáron kilenc fajta halcsemege készül. Innen látják el egész Kelet- Szlovákia, sőt a határ menti kiskereskedelmi kapcsolatok keretében Miskolc és környéke üzleteit is kész halcsemegével. Az üzemben dolgozó nők keze hozzászokott a gyors munkához. Gyorsan telnek göngyölt hallal a bádogdobozok, a haísaláták több fajtáját tartalmazó üvegpoharak. Az aranyszínű füstölthalakat nagy óvatossággal rakják dobozokba, hogy egészben maradjanak. Nem könnyű munka. A hal kényes jószág, gyors feldolgozást igényel és az üzem érdeke is megkívánja, hogy mindennap friss salátaféleség kerüljön a vevők tányérjára. Azoknak a munkáját, akik ebben az üzemben dolgoznak, a fogyasztók ezrei dicsérik vagy bírálják naponta. Gabriel Moys, az üzemi szakszervezet elnöke elégedetten nyilat-A nyertes brigád tagjai: Miroslava Jenéurová, Mária Hovancová, Mária Maéová, Regina Jenéurová I. Laputka felvétele kozik a nők munkájáról: — Különösen az utóbbi évben állt be nagy javulás a munkafegyelem, az üzem tisztasága, a munkamegosztás és a jó kollektívák kialakulása terén. Az üzemi nőszervezet is megalakult és nagy segítséget nyújtott az egyes munkarészlegekben megalakult szocialista munkabrigádok közötti verseny. Négy munkabrigád dolgozik itt, az üzem legjobb brigádját a füstölthal-feldolgozó részlegben találjuk. Igaz, csak négy lányból áll az egész, de Miroslava Jencurová vezetésével elnyerték az üzemi szakszervezeti bizottság oklevelét, és most tovább versenyeznek a szocialista brigádok bronzérméért. Az lenne jó, ha az üzem valamennyi dolgozója olyan pontosan, megbízhatóan, a munkaidőt olyan jól kihasználva teljesítené feladatát, mint ez a kis kollektíva. Az üzem régi épületében még sok minden hiányzik ahhoz, hogy a dolgozók munkakörnyezete megfelelő legyen. A szociális helyiségek bővítése, az üzemi büfé megnyitása . . . Egy nélkülözhető raktárhelyiségben már meg is kezdték a büfé berendezését, ahol meleg ételek árusítását, és az igények alapján a táskaszolgálat bevezetését is lehetővé teszik. „Ahogy ma dolgozunk, úgy élünk holnap,“ ezzel a jelszóval kezdte munkáját a már eddig is szép eredményt elért brigád, s ezért nem közömbös számukra egyetlen munkanap eredménye sem. VARGA MAGDA
