Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-15 / 3. szám
A TRÓNTÓL a VIL Jeanette Clémont 19 éves volt, amikor 1968-ban elnyerte a „Miss Manila" címet. A fülöp-szigeteki szépségkirálynő mindenáron a filmhez akart kerülni, annál is inkább, mert méretei vetekedtek a leghíresebb filmcsillagok alakjával. Sok kecsegtető hazai ajánlatot visszautasított és Miamiba repült, ahol azonban a világszépségkirálynő-választáson az utolsó helyen végzett. Jeanette férjhez ment, de nem sokáig viselte el a polgári életet. Válás után ál-filmproducerek társaságába keveredett, akiknek múltjáról mit sem tudott. A „barátok" hollywoodi filmszerződést ígértek neki, előbb azonban azt követelték a volt szépségkiráiynőtől, tudakolja ki egy gazdag bankártól, hogyan működik a bank biztonsági berendezése. Jeanette akkor jött rá, milyen emberek közé került. Visszautasította az ajánlatot, de a gengszterek megfenyegették, hogy megölik gyermekét. így lett a volt szépségkirálynőből a manilai éjszakai élet királynője, a leggazdagabb vendégek barátnője és hírszerző. Egy éjszaka az ál-filmproducerek Jeanette jelenlétében meggyilkolták egy rivális banda három tagját és a gyilkosságot barátnőjükre hárították. Jeanettenek nem volt alibije, alibijét éppen azok igazolhatták volna, akik ellene vallottak. A volt „Miss Manilát" halálra ítélték. Elnöki kegyelemben nem részesülhet, mert a fülöp-szigeteki törvények értelmében a kettőnél több gyilkosságért elítéltek számára nincs elnöki kegyelem. A volt szépségkirálynő jelenleg a manilai börtönben várja kivégzését és nem szűnik meg hangoztatni, hogy ártctlan. melegítették, a csiga nyugodtan tovább mászott. . . . hogy télen kb. 5 millió kilométerrel közelebb vagyunk a Naphoz, mint nyáron, és mégis akkor van hidegebb, mivel a napsugarak ilyenkor más szögben érik a Földet. hogy egyetlen villámcsapásban annyi energia van, amennyi egy 40 vagonból álló vonatszerelvényt kb. 20 km távolságra tudna elhajtani. . . . hogy a kubai teknőshalászok egy különös hal segítségével fogják a teknősöket. Az ott élő 1 méter hosszú gályatartó hal hátán izmos tapadókorong van. A zsinegre kötött halat a tengerbe bocsátják, ahol a hal a teknőshöz hozzátapad, és a halász a zsinegre kötött hallal együtt kihúzza. . . . hogy a pókhálószál vastagsága mindössze: 0,005 mm. Jeanette Clémont — mint „Miss Manila“ A villamosszék, ahol a volt szépségkirálynő befejezi pályafutását Jól van ez így vagy rosszul — ebben nehéz lenne dönteni. Egy azonban biztos: Bratislava példátlanul rohamos fejlődése következtében egyre zsúfoltabbak az utcák, terek, egyre nagyobb a forgalom, s ez az eddiginél sokkal nagyobb fegyelmet követel a motorosoktól. Az illetékesek szép szóval nem sokra mentek, ezért kellett bevezetni ezt a „szolgálatot“. Nos, ez is egyik formája — habár az autósok nagyon drasztikusnak találják — a polgárok nevelésének. A bratislavaiak már alaposan megismerkedtek vele, de a vidéki motorosok bizony még sokáig számolhatnak ezzel a kellemetlen meglepetéssel. Persze csak akkor, ha nem veszik figyelembe a 47. számú közlekedési jelzést: „Tilos megállni!“ _ s/> Щ mi a on VÉLEMÉNYE Jobban örültem volna, ha a vitaindító cikk szerzője aláírta volna a nevét, hogy ne névtelen levelek áradata töltse majd ki a most megindított kritikai rovatot. Azt hiszem, hogy senkinek sem kell félnie megmondani az igazat, és ezért az esetleges személyi bosszútól rettegni. Nem hiszem ugyanis, hogy a hazai orvosi társadalom többségében olyan anyagias és lelketlen lenne, hogy az egyébként igazságos kritika miatt nem részesítené a beteget megfelelő és lelkiismeretes kezelésben. Vannak olyan orvosok, akik hivatásukat nem veszik komolyan és csak pénzszerzési lehetőséget látnak benne. Teljes meggyőződéssel állíthatom azonban, hogy az ilyen kirívó esetek nem jellemzők orvosainkra, még akkor is, ha ezek nem dolgoznak nagy városokban, hanem a legkisebb falvakban. Itt kérdem meg a cikkírót, hogy van-e egyáltalán olyan foglalkozási ág, amelyben ne lennének kapzsiak és pénzhajhászók? Ha ebből a szemszögből nézzük a helyzetet, rájövünk, hogy azok az orvosok, akik külön ellenszolgáltatásért kezelnek, nincsenek olyan többségben, mint az ismeretlen kritikus leveléből ez kitűnni látszik. Itt csak felhívom a figyelmet a vitaindító soraira, amelyekben a következőket állítja: ...... a környékünkön (mert nagy városban ez nincs így), az orvosok csak pénzért gyógyítanak lelkiismeretesen, illetve akinek nincs pénze, az ne is legyen beteg, mert ha történetesen ilyen kezekbe kerül, nagyon mostohán kezelik. Hangsúlyoznom kell, nem minden orvos ilyen, mert kivétel azért mindenütt akad.“ A cikkíró szerint tehát a vidéki orvosok körében csupán kivételnek számít a lelkiismeretes és hivatástudata teljében álló orvos. Ezt a kijelentést vidéken dolgozó kollégáim nevében a legerélyesebben megvétózom, mivel teljes meggyőződésem szerint a vidéken dolgozó orvosok is vannak olyan lelkiismeretesek, mint a nagyvárosokban élők. Egy-két, vagy esetleg tíz kivétel miatt őrizkedjünk rányomni orvosainkra a lelkiismeretlenség és kóros anyagiasság bélyegét. Ezt nem érdemlik meg a vidéken dolgozó, robotoló körorvosok és üzemorvosok, de a kis vidéki kórházak orvosai sem, akik naponta 80— 100 pácienst látnak el tanáccsal és lehetőségeik szerint kiváló kezeléssel, míg a városi kollégák megterheltsége egyáltalán nem ilyen nagyfokú. Városban sokkal hivatásszerűbben lehet dolgozni már csak azért is, mert a nagyobb városokban nincsenek betöltetlen orvosi munkahelyek és az ott dolgozó orvosok kulturáltabb és minden tekintetben nívósabb életet élhetnek, mint a vidékre „kárhoztatottak“. Az ilyen igazságtalan észrevételek csak arra jók, hogy figyelmeztessenek bennünket az emberi hálátlanságra, és a fiatal kollégákat elrettentsék attól, hogy vidéken vállaljanak állást, mert ott nem számíthatnak hálára, hanem leginkább csak rosszindulatú megszólásban lehet részük. És nehogy a „kritizálónak“ baja essék, csak névtelenül szólják meg őket. Végezetül megint idézek az ismeretlen szerző cikkéből: „ ... Szerintem a hivatástudattal rendelkező orvosnak legnagyobb jutalma az, ha a beteg gyógyultan távozik, még akkor is, ha az állami fizetésen kívül a betegtől nem fut be az úgynevezett mellékes.“ Ez így is van! A legnagyobb öröm számunkra, ha érezzük a jó munkáért és kezelésért a beteg megbecsülését és háláját akkor is, ha már egészségesekké válnak. Sajnos e megérdemelt hálát ritkán érezhetjük. Nem védelmezem azokat a kollégákat, akik összetévesztik a hivatás és a mesterség fogalmát, de kérem a kedves olvasókat, hogy egy-két rossz példa miatt ne lássanak bennünket mind feketének. Az orvosi hivatás nem könnyű. Sok lemondással jár már az egyetemi évek alatt, nem is beszélve az aktív praxisról. Ezért elvárhatjuk a társadalom elismerését még akkor is, ha az élet szele kis vidéki fészekbe sodort bennünket. Én csak ennyit kérek kollégáim nagy zömének nevében. MUDr. JUHÁSZ ISTVÁN, Cierna nad Tisou (Tiszacsernő), az Államvasutak üzemorvosa
