Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-15 / 3. szám

amák férjét, ök mindig fáradtabban fejezik be a napot, mint halászó feleségük. Ez azonban nem vonatkozik a kachidok férjére, akik otthon ülnek és nem kell, hogy aggódjanak a tenger mélyén halászó asszonyaikért, ök viszont, mivel szükségtelen, hogy segítsenek feleségüknek, éjjel halásznak kinn a tengeren. Ez mind a japán emberek szívósságáról, hallatlan szorgalmáról tanúskodik.

Az amák halászegyesületben dolgoznak és már nagyon korán, 16—17 éves korukban kezdik a halászást. Ahogyan azonban maguk is beismerik, kevesen érik meg a hatvan év feletti kort. Ennek oka elsősorban a hideg víz és a víz alatt visszatartott lélegzés az oka.

Az idősebb halásznőkön kívül az amák többsége félig mezítelenül halászik. A lányok viszont fekete ruhában; ma már azonban jobbára teljesen zárt búváröltözékben. Arcukat a napsugaraktól és a sós víztől védve, vastagon bekenik krémmel. Szemüveget is használnak, hogy védjék szemüket az erős víznyomástól és hogy jobban lássanak.

Maga a halászás naponta két időszakban történik. Reggel tíztől délig, ezután ebédelnek és melegszenek a tűz körül, valamint délután kettőtől négy óráig. Figyelemreméltó, hogy az amák alacsony, zömök testalkatúak, jól kifejlett lábizmokkal és mellkassal. Képesek naponta 100 alámerülést végezni, miközben 1—1 percig maradnak lent a tenger mélyén. Egy nap 13—15 kg abalonit (a tengeri kagylók egyik fajtája) hoznak felszínre. Ha megkérdezik az amákat, Japánban miért a nők halásznak ezzel a módszerrel, egyszerűen csak azt felelik, — mert mi kibírunk a vízben 3—4 órát is, a férfiak pedig csak egy órát képesek a vízben maradni. Igen, ez valóban így is van, hisz ma már tudjuk, hogy a nők bőr alatti zsírrétege lényegesen vastagabb, mint a férfiaké.

Ma Japánban országszerte 7000 nyilvántartott ama dolgozik minden évben a halászidényben, amely május közepétől szeptember 10-ig tart. Az év hátralevő részében azután szardíniát csomagolnak a konzervgyárakban. A fiatalok közül kevesen választják ma már ezt a foglalkozást, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy teljesen kihalóban van az ősi hagyomány. Többségük azonban inkább elköltözik a partvidékről az ipari központokba, és gyárakban, üzemekben keres munkát, ahol egész évben dolgozhat. Ök tudatában vannak ennek a munkának a nehézségeivel, veszélyességével és káros hatásával a szervezetre.

Japánban az amák megérdemelten minden időben és ma is, kivívták a festők, költők, írók elismerését és csodálatát is, akik a család életszükségleteinek biztosításáért végzett nehéz, fáradságos munkájukért szebbnél szebb módon megörökítették őket és a tenger nimfáinak nevezték el.

kmosko Ági

(a National Geographie nyomán)

nieket a Csehszlovákiában élő népek és nemzetek dalaival és táncaival. Ennél többet az Ifjú Szívek nem is várhatott.

A siker Rüdensdorfban is megismétlődött. Ifjúmunkások tapsa egyengette az utat Suchoft Aká si mi krásna című dalának a német szívekig.

Az együttes több mint száz táncosának, énekesének és zenészének élményét nehéz röviden összefoglalni, de egy bizonyos, nem árt néha lemérni, mit szólnak az idegenek ahhoz, ami nekünk olyan kedves. Van-e népi hagyományunkban annyi erő, hogy másokban is rokonszenvet ébresszen? Nem mintha kételyeink lennének, de jólesik megbizonyosodni róla. S Berlinben így esett. Az Ifjú Szívek bemutatta az NDK közönségének a hazánkban élő magyarok, szlovákok, csehek, ukránok és lengyelek kultúrájának soksok gyöngyszemét. Ezt fogta pl. koszorúba a Népek barátsága című tánckép is, amely osztatlan sikert aratott. A jövőre vonatkoztatva, amikor már tudjuk, hogy az idén először az Ifjú Szívek is fellép Vychodnán, (a hivatásos szlovák és cseh együttesek mellett, holott az Ifjú Szívek „csak“ félhivatásos együttes, hivatásos művészek irányításával), már az a kérdés: Hogyan állja meg itt a helyét? Reméljük, az elmúlt évi sikerek mögött az ideiek sem fognak elmaradni.-él

90 éve született

ANNA PAVLOVA

minden idők legnagyobb balettművésznője

Régen elhalt mór a viharos éljenzés hangja a pétervári ősi Marjinszklj színház termében, a nagy balerina, Anna Pavlova legendás neve azonban még mindig fennmaradt.

Milyen volt Anna Pavlova? Talán Szeröv festő rajzai adják róla a leghűbb képet: kicsiny, nemes fej a gyönyörű nyakon, bűbájos lábak, karcsú bokák... Táncának plasztikus kifejező ereje velejéig megrázta a nézőt belső igazságával és szépségével. „Hattyúja" az egész világon az orosz balett jelképe lett. A dekadencia időszakában Pavlova testesítette meg az élet igenlését, úgy beszélt a szerelemről, mint tisztesség és lelkiismeret dolgáról, az embert nagy betűvel írta le.

A törékeny kislány kilencven évvel ezelőtt született egy szegény pétervári családban. Anyja mosónő volt, az apja katona. A kislány gyermekkorát Ligovo faluban töltötte a nagymamájánál.

A balettművészettel első ízben 1890-ben találkozik, Csajkovszkij Csipkerózsikájának előadásán. Egy évvel később Anna már a pétervári balettiskola növendéke.

A szüntelen és megerőltető gyakorlások megacélozzák gyermeki akaratát és meggyőződését, hogy a tánc nemes szépségét csak kitartó, kemény munkával lehet elérni. Társnői között Anna félénk és zárkózott, de a kislányban évről évre jobban megmutatkozik a lírai tehetség. A balettszínház hagyományai irányításával mint Lev Ivanov, Marius Petipa, Pavel Gerdt mesterek olyan légkört teremtenek, amelyben kialakulhat Pavlova alkotó egyénisége.

A végzős diákok bemutatkozása 1899. április 1-én volt. De mennyire különbözött Pavlova tánca a társnőiétől. Mimikája olyan kifejező, az előírt táncfigurák annyira leleplezik az érzéseit, hogy a nézők előtt mintha a természet éledne meg a színpadon: madarak hangját, patak csobogását vélik hallani.

„Nem tudom, hogyan értékelte a zsűri Pavlova diáklányt, de én a szívemben a legnagyobb pontszámot adtam neki, és amikor már kint voltam az utcán, a hűvös esőben, visszagondolva a kislány táncára, nagylelkűen még meg is toldottam ezt az értékelést — így fejezte be bírálatát V. Szvetlov, a neves balettkritikus.

A balettiskola elvégzése után Pavlova bekerült a híres Marjinszkij-színházba. Eleinte kis szerepeket kap, de már ezekben is csodálatot kelt éteri figurájával, minden mozdulatának kristályos tökélyével. A szigorú, akadémiai formák nála új fényt kapnak és eddig ismeretlenül nyilatkoznak meg. „Ez a táncosnő úgy táncol, hogy valami nagyon régóta létezőt idéz fel, valamit, ami az elmúlt korok öröksége" — írja le benyomásait Nyikolaj Bezobrazov, a „Pétervári újság" kritikusa. Ugyanakkor Pavlova tánca üde, felpezsdítő, örömöt és félelmet is ébresztő hangulatot hozott, mivel Pavlova lelke a jelen mások számára megfoghatatlan ritmusára is reagált.

Es a rohanó tavaszi szél sebességével kapja el a táncosnőt c siker, oz elismerés. Egyik szerep a másik után, és a „Slovo" (Szó) című lapban így írnak róla: „ű nem játszik, de szinte remeg Nem táncol, de repül a levegőben. Az ember két előadást figyelhet egyidejűleg: egyet a színpadon, egyet pedig a nézőtéren, ahol a közönség nem tudja titkolni izgalmát. Aki látta Pavlova spanyol táncát, soha el nem felejti annak fényét, erejét, temperamentumát és plasztikus szépségét, A messzi Granada hegyei között táncolnak így a spanyol cigánylányok, tüzesen és szenvedélyesen, nálunk azonban csak Pavlova táncol így."

Elérte a dicsőség tetőfokát, ő azonban megmaradt szerénynek és természetesnek.

Pavlova felszabadult művésze téből született az ő híres „hal dokió hattyúja". Mintha művész lelkesültsége úszott volna a fel színre, hogy mindörökre elfoglal ja helyét a balettművészet klasz szikusainak panteonjában. Ez a tánc, amit Fokin koreográfiájával Saint-Saöns zenéjére adott elő, magasan az akademizmus határai fölött az ember nagyságának jelképévé vált.

1910 után Pavlova örök vándorrá vált. A színházban uralkodó nyomasztó viszonyok, valamin! az új élmények, tapasztalatok gyűjtése utáni vágy hozzák erre az elhatározásra. Abban az időben már isteníti őt a világ. A londoni Daily Graphic című lap nem szűkölködik a szuperlatívuszokban. „Manapság, a tánc újjászületésének idején nem lehet a londoni színpadnak kedvesebb vendége Anna Pavlovánál, a kiváló orosz balerinánál. Ezt a csodálatos művésznőt és költői táncát látni kell, hogy elhihessük a hihetetlent."

Indiában életre kelti a nemzeti táncot, Japánban első ízben éb reszt érdeklődést az európai ba lett iránt, Mexikóban a népi tán cot igyekszik összehangolni klasszikus formákkal. A nemzet táncok elfeledett területének mé lyére hatolva Pavlova szinte ar cheológiai munkát végez, óva kodva attól, hogy a lelet eredeti ségét megsértse, ű maga abszo lút balettművész volt, klassziku táncosnő, akinél minden nemzet vagy korszaki stílus alá volt vet ve művészete törvényeinek és feltételeinek.

Pavlova olyan volt, mint a dinamó, szüntelenül termelte az energiát, a saját bennsőjéből megújulva. Mindez lehetetlen lett volna hatalmas, szinte természetfölötti idegerő nélkül. Folytonosan úton, néha alig pihenve, nehéz, feszültséggel teli fizikai munkát végzett. Mindezt egybevetve elmondhatjuk, hogy Pavlova energiája egy zseni kifogyhatatlan erőforrása volt. Jelszava: „Még a legnagyobb balerinának sincs joga lustálkodni" — tanítványainak jelszava lett. A vele való találkozás sorsdöntő jelentőségű volt a nyugati modern balett számos képviselője számára.

A világot járó művésznőt azonban egyre jobban kínozta a hazája utáni vágy és ez készítette elő fokozatosan mélyülő tragédiáját. Csak a színház jelentett számára vigasztalást. És amikor 1931. január 23-án a hollandiai Hágában haldoklik, utolsó szavai ezek: „Készítsétek el számomra a Hattyú-kosztümöt" . .. Agóniájában talán „Haldokló hattyú“jának képe jelent meg a halhatatlan emlékű művésznő lelki szemei előtt.

Feldolgozta: L. Gály Olga