Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-15 / 3. szám
NIMFÁI Japánban ősidők óta százezrek foglalkoznak halászattal. A termőföldben szegény, hegyesdombos szigetország partvidékén a lakosság nagy százaléka ma is ezzel foglalkozik, hogy biztosítsa életszükségleteit. A gazdag, Japánban több ezer évre visszatekintő halászhagyományok legérdekesebb és számunkra legkülönlegesebb egyéniségei azonban kétségtelenül az amák, vagy ismertebb nevükön az alga-halásznők. A japán szigetek körül, — az északi partvidéket kivéve — mindenhol élnek és halásznak az amák. Több mint kétezer éves múltra tekint vissza halászási módszerük, amely az alámerülésen alapszik. Leúsznak egészen a tenger fenekére, ahonnét felszínre hozzák az algákat, és a csónakjukba gyűjtik, amelyhez hosszú kötéllel hozzá vannak erősítve. Munkájukat légzőkészülék nélkül végzik, napjában többször alámerülnek, különböző mélységbe, maximálisan 20 méterre. De mindig csak élelemért, soha nem gyöngykagylóért. A legismertebb amák a Hekura Jima környékiek, a Japán-tengerben levő Noto félszigeten. Télidőben ezek a halásznők benn élnek Wajima városában, a félsziget szélén. Wajimában több mint 800 éves az amák halászási múltja, amelyről több mint 3000 kézirat is tanúskodik. Hekura Jimában az alga-halásznőket, úgy mint Japán többi részén is, két osztályba sorolják. Az egyik csoportba a kachidok tartoznak, akik csak sekély vizeken halásznak, őket másképpen „sétáló-halászoknak“ is nevezik. A másik csoport a funadok, akik viszont mélyen alámerülnek zsákmányukért. A halászat reggel kezdődik, akkor futnak ki a csónakok a tengerre, rendszerint csoportokban, fedélzetükön egy-egy amával. A csónakot a férj, apa, testvér vagy más közeli hozzátartozó kezeli, ök húzzák fel a halászó amát, _ha megrántja a derekára erősített kötelet. Felelősségteljes munkát végeznek, talán ezért is mondják Japánban, hogy az összes férfi közül meg lehet ismerni az Щ sikerek elé Fáradságos, de felejthetetlen sikerekben is gazdag év múlt el az Ifjú Szívek Csehszlovákiai Magyar Dal- és Táncegyüttes felett. Az 1971-es év volt az együttes tizenhetedik szezonja. Nem kerek évforduló, de az Ifjú Szívek tagjainak nevezetes marad, mert az elmúlt év rendkívül gazdag volt eseményekben. Nehéz lenne mindegyiket felsorolni. Jubiláris év volt az elmúlt esztendő, Csehszlovákia Kommunista Pártja félévszázados múltjára tekintettünk vissza, s az Ifjú Szívek a pártot köszöntötte ötvenöt előadáson. S ha belegondolunk, hogy csak ötvenkét vasárnapja van egy esztendőnek, látnunk kell, hogy az Ifjú Szívek intenzíven kivette részét az ünnepek köszöntéséből. Ott voltak a májusi felvonulásokon, a hétszázéves Rimaszombatban, a bányásznapot ünneplő Ostraván, a hagyományos Gombaszögi seregszemlén, Kosútin és még sok helyen másutt. Nyári művészi kőrútjukon végigjárták Dél- Szlovákiát Bratislavától Bodrogközig és a Tátrán keresztül eljutottak a Szlovák Nemzeti Felkelés Banská Bystrica-i ünnepségeire is. ősszel az NDK kulturális hete keretében vendégül látták a Szabad Német Szakszervezetek Szövetsége kulturális csoportját, a Hermann Duhcker együttest. öt éve tart az Ifjú Szívek és a berliniek barátsága, s az idén újra sor került a műsorcserére. Az Ifjú Szívek az év végén adta vissza a berliniek látogatását. A Volksbühne, a Népszínpad, Berlin Luxemburg-platzi színháza volt az Ifjú Szívek első állomása a Német Demokratikus Köztársaság fővárosában. A siker nagy volt. Az előadások után kipirult tekintetek keresték a szereplőket, és sokan gratuláltak Kulcsár Tibor igazgatónak. A szíves szavak közül egy különösen kicsengett. Fener (tűz), mondogatták. — Sikerült tűzbe hozniuk a bérli-
