Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-05-27 / 22. szám

HERBERT

OTTO

*tM М

ОЯ

a gólyák költöznek

Christian elutasító és zárkózott lesz. De nem a gyerekekkel szemben. És a gyerekeken át kerülő úton beszélhetnének egymással, mint néha a szülők, akik bánják már a haragot, és kezdenek lassan feloldódni. Karli megmutatja majd a nagy zsebkését, vagy ő, Susanne, fel is szólíthatja rá: nem tudom, látott-e már Smolny úr ilyen kitűnő zsebkést. Hadd halljuk, mit szól hozzá?

— Miért kisasszonyoztuk és uraztuk egymást egész idő alatt? — kérdezte később Max. — Ügy tetszik, mind a ketten ugyanahhoz a párthoz tartozunk. — Ettől fogva tegezte a lányt, vagy Susanne elvtársnőnek szólította. Susanne nemrég került be a pártba, nem szokta még meg az azonos nézetű emberek gyorsan kialakuló meghittségét. Meg aztán Max több mint kétszer olyan idős, mint ő. Kerülte a közvetlen megszólítást, bár úgy érezte, hogy egyszer csak sok mindent tudnak egymásról, és az ismeretségük sokkal régebbi keletű: mi több: találkozásukat is megelőzte.

Megállapodásuk értelmében azzal a vonattal utaztak, amelyik délelőtt tíz órakor érkezik Krempenbe. Biederstädtben, ahol át kellett szállniuk, minden Christianra emlékeztette: a szemafor a napfényben, a vendéglő ablakai, a téglaépület mellett az alacsony fakerítéssel körülvett kis kert. Krempen előtt Susanne megmutatta a gyerekeknek a fúrótornyokat. Majd kinézett az ablakon: Christian a peronon állt. A munkaruhájában volt, meg az ormótlan gumicsizmában. Azt mégsem teheti meg, hogy egyszerűen sarkon fordul és odébbáll. Max küldte ki az állomásra.

Susanne a leszállásnál előreengedte a gyerekeket, és hallotta, hogy Christian már beszélget velük. Lesegítette őket a lépcsőn. Útközben talán elhagytátok a tanítótokat? És hányán jöttetek ?

Mikor felismerte őt a vagonajtó félhomályában, megkövültén bámult rá, egy szót sem tudott kinyögni, gépiesen nyújtotta a kezét. Susanne pedig leszállt.

— Jó napot — köszöntötte Susanne. Kénytelen volt kezet adni a lánynak. — Ez az én osztályom. Gyerekek, ez itt Smolny úr. Műszakvezető a tornyon. Helyesen mondtam? — Christian szótlanul bólintott. — ö majd mindent megmutat nekünk. Egyet-mást már tudok, de Smolny úr majd részletesebben megmagyarázza, miért nincs ott a föld alatt semmiféle üreg, és hogyan lehet benne mégis gázt tárolni. Köszönöm, hogy kijött elénk.

Christian bólintott. Susanne megint két copfba fonva hordta a haját, és Christian teljesen gyanútlanul jött ki elé, mivel Max egészen mellékesen, inkább némileg kelletlenül számolt be neki az iskolás gyerekek látogatásáról. „A toronyra természetesen nem engedjük fel őket. Könnyen történhetik valami, akkor aztán nyakunkon a baj.“ ötszáz méter mélyen jártak, fúrást csináltak, a legközelebbi rudazatkiemelés csak dél felé volt esedékes.

— Eredj eléjük a vonathoz — vetette oda Max —, különben még órákig összevissza keresgélnének, és a végén kikötnek valamelyik toronynál, ahol senki sem tud róluk. — Olyan ártatlan ügynek látszott az egész, pedig pontosan el volt tervelve. A vén róka.

Ütban a falu felé a gyerekek kérdezősködése és a tulajdon válaszai között Christian azon tűnődött, hogy a Max mellett eltöltött egész ideje ilyen beavatkozások láncolata volt. Csupán a kivitel különbözött minden egyes alkalommal; a cél ugyanaz maradt: a vadonban megtalálni az egészséges magot, amelyben ott rejlik, mint szilárd tokban, lelked rugója, töretlenül. Csak* meg kell feszíteni.

Hannelore, akinek a szülei gazdálkodók, fölfedezte a spárgatáblát, Christian pedig azt mondta:

— Itt jó spárga volt. Arra tovább több is akadt, de ez volt a legjobb spárga. — Ugyanazt, amit akkor, az első este mondott Susannénak, a falu felé tartva. Lopva Susannéra tekintett, látta, hogy ő is azonnal visszaemlékezett erre a mondatra, egyáltalán az egész estére és

a beszélgetésre a zárt ajtón át. „Akkor támadt rólad először némi halvány fogalmam.“

A kis fenyőerdő szélén, ahonnan már tisztán kivehető a torony, a gyerekek félkörben felálltak, Christian pedig egy bottal belerajzolta az út porába a fúrás vázlatos menetét. Olyasféleképpen, mint annak idején Susannénak. A vastag egyenes vonal volt a gyepes felszín, alatta hullámvonalak jelképezték a különböző, föld alatti kőzeteket. Gipsz, kagylós mészkő. Alul homokkő. Hatszáz méter mélyen.

— El tudjátok képzelni, milyen mély az? Hány méter ide a torony? — kérdezte.

— ötven — vágta rá az egyik kislány. A fiúk nevettek, és az egyik azt mondta: ötszáz.

— Háromszázra taksálom — zárta le Christian a vitát. — Később, mikor odamegyünk, lemérhetitek, két rendes lépéseteket számíthatjátok egy méternek.

Susanne átengedte nekik a gyerekeket. Amit remélt, bekövetkezett, Christian elnyerte a gyerekek bizalmát, kedvesen és szívélyesen viselkedett velük. Nagy kaland ez a nap a gyerekeknek; látszott, hogy Christian ezt tudja, és nem rajtuk torolja meg, hogy csöppet sincs ínyére a felnőttek furfangja, amely az egész mögött meghúzódik. Amint legyűrte magában a duzzogást, gondolta Susanne, mindent megbeszélhetünk egymással.

— Sok gázt lehet egy ilyen tárolóban elraktározni nyáron, mikor kisebb a fogyasztás — magyarázta. — Hogy azután télen is erős és egyenletes legyen a gáz nyomása a nagyvárosokban. — Inkább az oldalvást álló Susanne számára tette hozzá: — Hogy mindenki fürödhessen, még vasárnap délelőtt is.

— Jaj de jó — ujjongtak a gyerekek. Egyszerűen örültek, mert ez nagyon jó dolog, még ha őket nem érinti is; a falujukban ugyanis nincs gáz.

De nem mentek tovább annál a kocsinál, ott ni — figyelmeztette őket Susanne. A gyerekek előreszaladtak, és számolgatták a lépéseiket a toronyig.

— Max nélkül is eljöhettem volna egy napon — szólalt meg Susanne. — Nem volt helyes, hogy akkor egyszerűen elutaztam.

Christian hallgatott.

— Azt akarod, hogy soha többé ne találkozzunk? — kérdezte Susanne egy kis idő múlva. — Mondd meg, ha ezt akarod.

— Azt hiszem inkább, te nem tudod, hogy mit akarsz.

— Talán ez az érzésed. Talán szükségszerűen érzed így. De nem így van.

— Persze.

— Különben nem volnék itt.

Christian nem válaszolt.

— Jó volna, ha egyszer meghallgatnál.

— Hallgatok.

— Nem. Nem hallgatnod kell — tiltakozott Susanne. — Meghallgatni. Az egészen más. Ha nem reméltem volna, hogy te is szeretnél engem meghallgatni, mint ahogy viszont, én is szeretnélek téged, akkor nem jöttem volna.

Christian most már lassabban ment, mint kezdetben; a gyerekek közül az elsők megérkeztek a toronyhoz és hangosan kiabáltak, hány métert számoltak ki. Christian időt akart nyerni.

— Először meg kell szoknom, hogy itt vagy. Mert azt hittem, nem látjuk többé egymást. A minap, amikor felhívtál, csak azért mentem oda, hogy közvetlenül előtte elmenjek. Azután mégis maradni akartam, de nem tudtam. Mint ahogy az ember nem tud a bőréből kibújni.

— Tudod, mit mond Max? Mióta ismer, mást sem teszel, mint leveted a régi bőrödet. És hogy ez a képesség elsajátítható.

— Meglehet — mondta Christian. — De az ember nem képes bármikor kibújni a régi bőréből. És egyedül még nehezebb.

— De hiszen eljöttem.

— Aztán azt hittem mindig, hogy te nem akarod a régi bőrödet levetni. A régi bőrt már ismeri az ember, jól testhez áll, és ad egy bizonyos biztonságérzetet.

Mit ér ez a közelség, töprengett Susanne, ha úgy érezzük, hogy túl szoros. Ragaszkodásból és tisztességből ragadjon meg az ember a túlságosan szűk bőrében?

Christian ezután a helyszínen megmutatta a gyerekeknek a rudazatot és a fúróberendezést, a tizennégy-háromnegyed és a tíz-háromnegyed colos csöveket. Nagy csalódást okozott, hogy nem mehetnek fel a toronyra, de Christian megmagyarázta, milyen veszélyes az, és nincs is gyerekek fejére való védősisak. A nagy sisakban egészen eltűnne a fejük, és nem látnának az egészből semmit. Valamennyien izgatottak voltak, és mindent tudni akartak. Karli elfelejtette megmutatni a zsebkését. Érezték a földön a torony okozta remegést, és nagyon megilletődtek. Az apa nélkül felnőtt Monika tüstént bizalmába fogadta Christiant, és ha csak tehette, kézen fogta, ami Christiant első ízben kissé zavarba hozta. — folytatjuk

Raífai Sarolta

%

7

Tea, cukor, citrom, kalmopyrin, eperlekvár, két szeletke zsúrkenyér,.. s ml még? Ö, hát szolvéto — tette le gyorsan о tálcát az asszony, s idegesen nyitotta a szekrényfiókot. Beletúrt, ám a kiürült burkolápaplron kívül semmi nyomát nem lelte szalvétának. Eszébe jutott a tartalék selyempapír, egy ívet négyrét hajtva fölszabott, s a kenyér mellé csapta a zsebkendőnyi fehérséget. Takarékra csavarta a gázlángot a mosáfazék alatt. Nemcsak a tálcát, öntestét is megbillenésekkel fenyegető, egésznapos fáradtságát igyekezett valamiként egyensúlyban tartani.

Az udvari szobába már belopakodott a homály. Kőrülnyaldosto a heverő lábait, megbújt alattuk, mint egy lompos, nagy testű háziállat, hogy később szemérmetlenül és otthonosan elnyújtózzék. Sötét foltját csupán két könyvgerinc világos éle szabdalta meg, akár két óriássá nőtt metszőfog. Az asszony szeme ösztönösen fényképezett, akaratától függetlenül, de az arc mosolyba-töredezése már szándékos volt, mesterkélt.

— Szegény anyukám — mondta a bakfis és felült.

Az asszony ajkának lepréselt vonala feloldódott, szelíd grimasszá bigygyedt.

— Szegény anyukám — ismételgette a lány s ügyesen ölébe helyezte a tálcát —, szegény, kicsi anyukám. Eper?! Képes voltál elmenni érte?

— Képes voltam. Egyél — mondta az asszony.

— Te vagy a legcsodálatosabb anyuka — járatta végig nyelve hegyét a kenyérszeletkén a lány. — Vagy hogy a te szavaiddal éljek...

— Ne élj velük, az istenérti — melegedett meg az asszony hangja. — Mennyi a lázad?

— Láóáz? Hőemelkedés. Harminchét-kettő. Isteni a tea.

Az asszony a szék támlájának dőlt, figyelt.

— Halljuk — mondta bujkáló nevetéssel. — Senki... ?

A bakfis lehúnyta a szemét s a nyelvén megtelepedett édességen csorgatta át, hizlalta a szavakat:

— Senkinek nincs ilyen mamikája, mint te vagy. Ilyen ügyes, meg aranyos, meg ... gyönyörű.

— Hm!

— Nekem ... igenis az vagy.

Az asszony befelé mosolygott jóízűen.

— Valami extra-kívánságot gyanítok a nagy lelkendezés mögött — mondta.

A bakfis elhúzta a száját.

— Iszonyúan le tudod lohasztani az embert, ami azt Illeti. Még az őszinte lelkesedést is.

Az asszony a fejét csóválta.

— Az őszintét is, meg a másfélét is? Jól megadtad leányzói

A kislány figyelmesen nézett anyjára, kutakodva, de a feloldott arcon csak mókázó kedvet látott.

— Jövő héten lesz a szüllnapom — mondta és kivárt.

Az asszony bólogatott és az ablakhoz lépett.

— Anyukám ... — kúszott utána az elvékonyodott hang. — En őszintén mondtam ...

— Tudom, prücsők. De arra a napra nekem Is szabad emlékeznem, ugye?

— Bocsáss meg.

— Es ,.. mit szeretnél?

A bakfis nagyot sóhajtott.

— Egy valódi, hamisítatlan francia rúzst. Diort.

Az asszony nevetett.

— Te jó ég!

— De anyukám — kapkodott a vékonyka hang nekibátorodva — én szeretném kiválasztani. A színt és min-