Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-27 / 22. szám
dent. Mint egy igazi felnőtt. Elvégre... a tizenhetedikbe lépek móri — Rendben — mondta az asszony engedékenyen. — Most pedig fésülködj meg, te... igazi felnőtti — Kösz — hintáztatta meg vézna kis testét a bakfis. — Kösz. Klassz vagyl Az előszobában fölberregett a csengő aprón, szaggatottan, türelmetlenül. Az asszony a hajához kapott. — Semmi vész — biztatta a kislány. Olyan vagy, mint rendesen. Klassz. A vendég a megnyíló előszobaajtó keretében várt egy pillanatig, egy hosszúnak tűnő, ám hatásos pillanatig. Mosolygott. — Látom, nem ismersz meg — jött közelebb. — Ne tagadd I Fogalmod sincs, ki vagyok — s a tükör előtt gonddal művészkedte le kalapját is, szépívű szemöldökét magasra emelve. — En azonban az első percben ,.. Az asszony kábulton kísérte be a vendéget. A vendég csicsergett. — Tündérl ez a házacska... hát emlékszem, valamikor nem ilyenről álmodtunk. Olyan izé... cuki haliról inkább, lépcsővel az emeletre ... s én a mai napig bérelt másfél szobában lakom. Nem őrület? ... Az asszony kínosan mosolygott, még a hang sem árulkodott látogatója kilétéről. — Egyébként Katus lány vagyok, a másodunokatestvéred, A négy közül a legkisebb, Vera. — Ö, bocsáss meg Nem tesz semmit, Magdlkám. Magdi... Mogdi... — mélázott el, majd hirtelen: — Ha ugyan azóta neked is nem akadt valami jobb. Az asszony most már szívből mulatott. Nem, nem, dehogy. Magda voltam, vagyok, moradok. A vendég megtapogatta a fotel szövetét, beletelepedett. Az olajzöld kötöttruha testéhez tapadt, s a szemlegeltető, noha mértéktartó vonalak felett diadalmasan ragyogott a sötétvörös hajtömeg. Az asszony villanyt gyújtott. Magán érezte a másodunokatestvér gyorsan tájékozódó tekintetét, de mire szemközt nézhetett volna vele, Vera-Babi már gondosan lakkozott körmeit vizsgálgatta. — Igen — mondta elnyújtottan a vakfehér körömágyakat lehelgetve — mindannyian megváltoztunk. Ki így, ki úgy. A durvaszövésű szoknya, s az Itthon kötött pulóver melegétől hirtelen hullámban öntötte el a hőség, levegőt nem kapott, és a sajgó talpait dojkálgató, lapos, kitaposott munkacipőiben váratlanul viszketni kezdtek lóbujjol. Megkínálhatlak valamivel? — Köszönöm — mosolyodott el Babi enyhén, ajka vonalára gondosan ügyelve. — Szeszt nem iszom, vigyázok az arcbőrömre. De a cigarettáról nem tudok lemondani. Az asszony kinyitotta a kazettát, tüzet adott. — És te? — nézett rá a vendég. A füst vélt rejtekéből megint bátrabban vizsgálódhatott, s míg az aszszony zsebében a gyűrött doboz s a megszokott szimfónia utón kotorászott, a fürkésző pillantásra hasonlatot is lelt: hőscincér-tekintet, gondolta. S újra nagy nyugalom szállta meg. — Kávét? — kérdezte. — Kösz. Majd később. Talán, Néhány másodpercig a cigarettájára figyelt csupán. — Nem Is kérdezed, mit akarok — támadott váratlanul. — Majd elmondod. Rokoni látogatás? őszinte legyek? Is. A szobában az olajkályha egyenlőtlen, halknál halkabb dobogósa lüktetett, mint eddig, a két asszony összeszedetten figyelte egymást, s az ajtón túl a bakfis meg se moccant. A vendég nem állhatta tovább a csendet. — Tizenöt év után hazajönni, ide ... nem kis dolog. Jó adog bátorság kell hozzá. — Bátorság? Ugyan — mosolygott az asszony. — De igen! A te férjed olyan pozícióban van ... egyszóval nem engedheted meg magadnak, hogy enynyire visszavonulj. — Dolgozom — mondta az asszony. A vendég türelmetlen mozdulatot tett. Mindannyian dolgozunk. Deee ... — hosszan hallgatott. A hőscincértekintet elaprózotton, részletenként vizsgálgatta a szemben ülőt. — Nézd, én segíteni szeretnék — bökte ki végre elszántan, s kemény kézzel törte bele cigarettáját a hamutartóba. — Ezért jöttem. Az asszony csodálkozott. — Segíteni? Rajtam? — Neked és nem rajtad. Nagy különbség. — Igen, persze — mondta zavartan az asszony. — Mégsem értem ... — simított végig arcán laposan, nyitott tenyérrel, felgyűrve rajta a bőrt meggondolatlanul, ahogyan mindig tette, az arcon, melyet azonban most túlságosan is elnyűttnek érzett. — Hogyan is érthetnéd I — állt fel magabiztosan a vendég. Sétálgatott le, föl, láthatóan töprengve, ránctalan kézfejét lapos hasának feszítve. — Csaknem a világ végéről jössz... a magyar faluból. — Nagyon jól érzem ott magam •— mondta az asszony. — Nem akarlak megsérteni, de . . . a falu társadalmi normáit nem plántálhatod át ide! Tessék? — A jobb emberek máris hiányolnak. Magunk között vagyunk, nevezzük igazi nevén: a középosztály. Érted? Márpedig itt... közvélemény a középosztály véleménye. Befogad vagy sem. De ... — tiltakozott volna az asszony.- Majd megérted. A társasági élet ... minden szempontból döntő. Hogy mást ne mondjak: az urad meddig marad ott, ahol van, például. Büntetlenül nem vonulhatsz vissza, megbuksz, mielőtt győzhetnél. Az asszony folyóiratokat halmozott az asztalra. — Ha nem haragszol, — mondta egy kávét föltennék most már. A nagyfazékban tenyérnyi hólyagokat verve bugyogott az önnön bőségétől megszédült, ünnepet fütyörésző forró víz. Az aszszony kikapcsolta a gázt, a kupacokba rendezett szennyest fölkapta, s egyetlen nagy halomba fogva az éléskamrába dobta be. S noha vendége nem Jött utána, a konyha menedékében nem talált se nyugalmat, se vigasztalást, tulajdonképpeni énjét se lelte meg. S hogy megint csak tálcát egyensúlyozva — benyitott, a másodunokatestvér a bakfis szobájának ajtaját csukta éppen. — Fölfedeztem a lányodat, Magdikám. Ilyen kincset elrejteni? Bájos és üde... a csitrik királynője lehet, ha már orról van szó. Az asszony figyelmesen nézte a vendéget. Az arca egy játékbabáé ... mozdíthatatlannak tűnik, holott mozgékony. Igen, mozgékony, a megkarcolhatóság leghalványabb reménye nélkül. I Tehát bekukkantott — amoda is. Valószínűleg nagyon meglepődött egy nem sejtett élőlény láttán. Nem lenne haszontalan megtanulni a módját: soha zavarba nem jönni, a biztonság-érzetet soha el nem veszíteni. A kávé kllöttyent: fakóbarna tócsákkal rondítva a csontszín műanyaglapot. Mert a tisztességesebb éppen a prücsöknél szolgál... a váratlan látogatókkal pedig számolni kell, az asszony úgy érezte, parónnyá zsugorodik hirtelen. Tálcák, készletek, reprezentációs italok... — Hány cukorral szabad? — próbálkozott könnyed hanggal. — Cukorral? Isten őrizzI Ha már az úgynevezett gyermekáldás örömeiről okosabb volt lemondanom, a vonalaimra ügyelnem illik, nem Igaz? Az asszony bólogatott, de két parányi fehér kockát beleejtett azért a maga csészéjébe. — Titkárnő vagyok a posztóban. A főnök addig tart a munkámra Igényt, amíg reprezentálhat is velem. Hiszen érted. Hogyne — mondta az asszony. — Károlykám pedig csak technikus. Nem nagyon ugrálhatunk. — Megértlek. — Tehát? — A hőscincér-szemek felfénylettek. — Az ajánlatom? Nos? — Nem tudom — mondta az aszszony. — Fáradt vagyok, ruhám sincs ...mi dolgozni akarunk Inkább, semmint reprezentálni. S a házra adósságunk van. Nem is kevés — tette hozzá nyomatékkel. — Adósság? Kinek nincs? Úgyszólván másból se élünk! Akár azonnal megdobhatsz egy finom lila ötössel, nem haragszom érte. Az asszony némán tette le csészéjét a kávémaszatokra. Szorongva figyelte kidolgozott kezét: remegett. A vendég sebtében szedelőzködött. — Ne ijedezz, a kölcsönt nem gondoltam komolyan. Egy más alkalommal ... ha valóban megszorulok ... esetleg. Amíg élünk, éljünk jól. Vastagon I — amint Károlykám mondaná. Még egy ilyen hamisítatlan házltündérnek is, mint te vagy, édesem. Még neked se mondana mást. A bakfis nem fordult belépő anyja felé, a mennyezetet nézte mereven. Mi baj, prücsök? — kérdezte az asszony. — Sohase leszek olyan szép, mint ő — mondta a kislány szinte hangtalanul. — Szamár vagy. — És te? — ült fel a lány hirtelen. - És te mi vagy? Az asszony, kezében a szennyes tálcával megdöbbentőn várakozott. — Hózitündér vagyok — mondta végre erőltetett vidámsággal. — Hallottad! Vele egykorú tündér, ugye? Az asszony hangja elfúlt. — Nagyjából... — dadogta —, igen... körülbelül... azt hiszem. Igen, azt hiszem. A bakfis megmakacsolta magát. — ö azt mondta, egykorúak vagytok. Akkor úgy is van. Csak ezt akartam tudni — mondta a kislány. Még egyszer végignézett az anyján a tizenhatévesek kegyetlen szabadosságával, s a falnak fordult. Válla megrándult, s mozdulatlan maradt. Az asszony a kezében tartott tálcára nézett, már-már visszatette a parányi asztalkára, de azután, bár bepárásodó szeme alig látott, székek és szőnyegszélek mentén botladozva Indult az ajtónak. Ott megállt egy pillanatra, de a heverő felől semmi nesz nem hallatszott. A csönd konok volt, irgalmatlan, tömörebb a betonnál, a ledöngölt agyagnál, a márványlapnál is tömörebb, ez a csönd a barlangba kerítettek reménytelen, iszonyú csöndje volt. FAZEKAS ANNA Saláta Zöld saláta palántája nő, ha eső hullik rája. De elázna, meg is fázna, ha nem sütné napsugárka. Zöld saláta szoknyájára kényes, mint a király lánya. Csipkés fodra nem lóg porba, lejecskéjét lennen hordja. Rokolyája, friss torzsája nyuszié lesz vacsorára. SZÉP ERNŐ A KAMARÁSRÓL, aki aranytAlcAra lépett Volt nekünk gyermekeink, valaha sok nemes bányáink közt egy bányánk, azt úgy hívták: Offenbánya. Élt ott egy nagy úr, egy királyi kamarás, aki olyan éktelen mód elgazdagodott, hogy már azt sem tudta jó dolgában, hogy mit csináljon. Mit csináljon, hogy megkülönböztesse magát a közönséges halandóktól, aki a kardja vagy a karja után él, aki kalapáccsal, gyaluval meg ásóvalkapával keresi meg mindennapi betevőjét. Szertelen felfuvalkodottságában egy szép napon az jutott eszébe, hogy Ő bizony nem léphet az ő recsegös karmazsin csizmája talpával arra a poros, sáros* paréjos földre, amelyet mindenféle kódis népség csizmái meg bocskorai tápodnak. Hát azt találta ki a kamarás, hogy amerre sétált, jobbról-balról két szolgalegény lépkedett előtte, azok egy-egy színarany tálcát kaptak a jobb lába meg a bal lába elé, hogy azokra az aranytálcákra téhesse le méltóságos talpait a kamarás. A városi lakosok megálltak, bámulták, csudálták a kamarás aranyos sétáját, majd elájultak a nagy tisztelettől. Eljutott ennek az aranytálcán sétáló kamarásnak a híre Mátyás királyig. Mátyás nem volt rest, felöltözött vándorló mesterlegénynek, elvándorolt Offenbányára, hogy a maga szemével lássa ezt a csudát. Bekvártélyozta magát egy csapszékbe, annak az ablakából nézegette kedvére vasárnap délelőtt, amint a kamarás ott lépeget az utca közepén kényesen, mint a páva, egyik lábával a másik után, a tündöklő aranytálcára hágván és a tokáját kegyesen rezegtetvén, mikor sorbán hajbókoltak feléje a polgárok, polgárasszonyságok. Hát azután früstököt rendelt magának Mátyás, az a früstök pedig rántotta volt. Este azután, mikor továbbment Mátyás, ráírta annak a csapszéknek a falára nagy betűkkel: Itt járt Mátyás király, megevett hat tojást, látta aranytálcán templomba menni a kamarást. No, hát, gyerekek, ennyi éppen elég volt az offenbányal lakosságnak, másnap már a szeme közé kacagtak a bolond kamarásnak. Az pedig harmadnapra elszökött szégyenében, tudom istenem, sohase tette többet aranytálcára a lábát, I wj V I ti ti ág N z* 2‘S |S 1 eo §9^ Ü? e EJS« si& Sí« a « 5 5fc£ ísl Hő 2»КЙ 2 g Sít £<= e-i ■8 в &
