Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-27 / 22. szám
— Igen. Mert neki dolgozni kellett menni, nem vállalhatta a gyerekek gondozását is. — Pataky néni mikor szerzett tudomást a tragédiáról ? — Az após jött másnap megmondani, hogy a lányom meghalt, de azt nem mondta meg, hogy hogyan. — Az unokáit mikor látta utoljára? Hozzám azok nem jönnek. A másik lányom, amikor találkozott velük, adott nekik húsz koronát. Dr. Belica Stefan körorvoshoz futott M. Ferenc legelőször, amikor szörnyű tettét elkövette. — Izgatottan tört rám a rendelőmben és állandóan azt ismételgette: — Valami rettenetes történt. — Sokáig nem tudtam megérteni, mit akar... Tizennégy éve vagyok körzeti orvos, jól ismertem ennek a családnak a problémáját. M. Ferenc meg akarta menteni a házaséletüket, hozzám fordult tanácsért. Én küldtem el a volt feleségét két ízben is elvonókúrára. Az utolsó két esztendőben M. Ferenc is a páciensem volt. Pszichoterápiás kezelést alkalmaztam nála, idegcsillapító gyógyszerekkel kezeltem, mert idegállapota nagyon rossz volt... Visszatértünk a faluba, hogy meglátogassuk a nagyszülőket és elárvult unokáikat. Közben még az iskola igazgatójával, Sáfi Árpáddal váltunk néhány szót. amikor nem ivott, de amikor elszabadultak a vágyai, nem lehetett őt emberszámba venni. Kivetkőzött önmagából... és az utóbbi időben ez már napirenden volt. Sokat szenvedett a fiam is. Egy naplót találtunk a lakásban, abba írta be húsz év óta minden örömét, bánatát. De sok keserűséget, szégyent kellett lenyelnie ... Borzasztó, ami történt ... öregségünkre egyedül maradtunk ... Itt az új ház, üresen ... mi nem megyünk bele lakni... ki fogja bevakolni, befejezni, és az unokáim, ki fogja felnevelni őket, lesz-e elég erőnk hozzá ... A tárgyalóteremben a gyilkossági per utolsó percei zajlanak. Az utolsó szó jogán a vádlott beszél. — Az én vallomásom talán hézagos volt, hiszen jó néhány hónap eltelt már azóta... Sokat gondolkodtam ezalatt elmúlt közös életünkön, a váláson, ami csak papíron szakított szét bennünket, de lelkileg azután is összetartoztunk. Visszapergettem azokat az eseményeket, amelyek megmételyezték életünket, de a nyilvánosság elé soha nem kerültek ... Megbántam, amit tettem, mélyen megbántam... M. Ferencet a bíróság gyilkosság vádjával a büntetőtörvénykönyv 219. paragrafusa alapján 12 évi szabadságvesztésre ítélte. A tett társadalBeták hnb-elnök és Sáfi igazgató jól ismerték a családot Az Ítélethirdetés mi veszélyessége nagy — és ezzel arányos a büntetés is. Enyhítő körülmény, hogy a vádlott a tett elkövetése előtt a szocialista társadalomban élő emberhez méltóan élt és dolgozott. Az ítélet még nem jogerős, mivel az államügyész súlyosbításért, a vádlott enyhítésért fellebbezett. Egy ítélet hangzott el — mégis két vádlott állt az ítélő bíróság előtt. Az egyik, aki embert ölt, a másik, aki gyilkosságba hajszolt egy embert. Az alkoholizmus. M. Ferenc tettét semmi sem enyhíti, önkényesen nem ítélkezhet, nem olthat ki emberéletet senki, még akkor sem, ha élettársa gátlástalanul ledöntött minden erkölcsi normát és ezért a férj, a gyerekek nagyon szenvedtek. De az M. család kálváriáját sokan ismerték, tudtak róla, hiszen a férj mindenhol panaszkodott, tanácsot, segítséget járt kérni... Miért vagyunk és meddig leszünk még ilyen problémákkal szemben tehetetlenek? A törvény ne csak azokat büntesse, akik ittas állapotban közbotrányt okoznak, hanem azokat is — legyen az férfi, vagy nő — akik feldúlják családi életüket, részegségükkel gyermekeik egészségét veszélyeztetik. JANDÁNÉ H. MAGDA és LÖRINCZ KATÓ A nagyszülőknek nehéz a sorsuk, és igen nagy feladat vár még rájuk hetvenéves korukban is — Mivel az egész családot jól ismerem, régebben is, most is figyelemmel kísértem a gyerekek fejlődését. Markáns, kiemelkedő példákon lehet kimutatni, hogy a családban elhatalmasodó alkoholizmus milyen káros hatást gyakorol a gyermek szervezetére, testi és szellemi fejlődésére, tanulmányi előmenetelére. Az M. gyerekeken ez azonban nem volt észlelhető, mert az apai nagyszülők mentették, ami menthető volt. Törődtek a gyerekekkel, mindenről gondoskodtak, jól nevelték, szépen öltöztették őket, és a tanulmányi előmenetelben sem találni kifogásolni valót egyik gyereknél sem. Sok fiatal szülő elé állítanám példaképnek — ami a gyerekekről történő mindennemű gondoskodást illeti — M. Andrásékat — mondta az iskola igazgatója. Vakolatlan, új emeletes ház az M. porta. Karbantartott kerítés, tiszta rendezett udvar, és az emeletes mögött megbújva a földszintes régi ház, ahol a nagyszülők és az unokák laknak. De sok bánatot, könnyet láttak az utolsó esztendőkben ezek a falak. A konyhában vacsora készül. A két gyerek, a 15 éves fiú és a 7 éves kislány az asztalnál tanul. Itt nem kell kérdezni, belső kényszertől hajtva törnek elő a marcangoló sóhajok, zokszóval telik meg az alacsony helyiség. M. Andráséknak nehéz sorsuk volt és igen nagy feladat jutott nekik még hetvenéves korukban is osztályrészül. Sok gyereket neveltek fel, belefáradtak a sok munkába és most, amikor már pihenhetnének, újra kell kezdeniük mindent, hogy az unokák ne szenvedjenek hiányt semmiben, ne érezzék azt, ami a nagyszülőknek olyan nagyon fáj. Sok száz esetet temetett el magában az idős édesanya, amit soha nem mondott el senkinek, amit takargatott, hogy a fiatalok között ne legyen vitatkozás, hogy a hét végét, amikor együtt lehetett a család — ne zavarja meg boszszúság. Mégis hiába volt minden. — Égett a kezében a munka a menyemnek,
