Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-05-20 / 21. szám
HERBERT OTTO fguwtf a gólyák költöznek Néhány perccel tiz után megszólalt a telefon a konyhában. Smolny úr! Telefon! Max vette át a kagylót, és elmagyarázta, hogy ó kicsoda. Az ivó lármája zavarta a beszélgetést. Max becsukta a konyhaajtót. Christian fél órával ezelőtt elment. Ebben ráismerek. Mert rég ismerem. Hanem ez az ügy nagyon megviseli. Jó volna alkalomadtán elbeszélgetnünk. Holnap bent vagyok a városban. Hatkor. A címet tudom, olvashatóan rajta volt a borítékon. Idővel az ember megtanulja észrevenni az apró dolgokat, és kellőképpen méltányolni őket, mert sokszor ezek könnyítik meg, hogy valakihez közelebb kerülhessünk. Hiszen nem a torony az érdekes. Az emberek. A torony mindig ugyanaz marad a maga súlyos élettelenségében. A számok szintén. A siker csakis az emberektől függ, a jó szándékuktól és esendőségüktől, attól, hogy helyt akarnak-e állni vagy megfeledkeznek magukról, az önzés és hitványság maradványaitól, áz emberi méltóság iránti többé vagy kevésbé fejlett vágytól. Harminc ember. Újabban éppenséggel hatvan. És csak őutánuk következnek a számok, a dolgok, a fúrásméretek. Jaj nekünk, ha fontosabbnak tekintjük a dolgokat, mint az embereket. Így értse körülbelül, ha azt kérdi, miért jöttem ide, és miért avatkozom bele mások magánügyeibe. Elismerem, messze meghaladja egy fúvómester kötelességeit. Ezek között nem szerepel sem házassági tanácsadás, sem tyúktenyésztés vagy általános lelki klinika. Legkevésbé a házasságközvetítés vagy kerítés. De nem tudok szabadulni attól az átkozott érzéstől, hogy jó lenne titeket megint összeboronálni. Mutasd csak magad, kislány. Hova lett a copfod? Jól állt neked. Kicsit elbizonytalanodtam az imént az ajtónál. De úgy fogadtál, mint régi ismerőst, nem mint betolakodót, nem gyanakvással és nem is várakozó állásponton. Nem teszel föl haszontalan kérdéseket. Míg Susanne odakint teát készített, Max körülnézett a szobában. Mindenekelőtt a színek keltettek harmonikus benyomást: a függönyök mély kékje, a sima fehér falak, néhány párna, szürke, piros és sárga. A vasrács, amely derékszögben állt ki az egyik falból, feketére volt festve; egykori kerítés darabja, úgy egy méterszer egynyolcvan, élére állítva, hogy megossza a teret, hegyes és kerek díszítéssel. Régi kézművesmunka, mintha egyenest erre a szobára készült volna. — A romok közt találtuk és hazahoztuk — magyarázta Susanne. — A rozsda levakarása ment a legnehezebben. Nagyon mélyen belerágódott. Ez a többes szám őt és a másik férfit jelenti. Mesélj róla. Majd én ügyelek a ki nem mondott gondolatokra, és észreveszem, hogy mi rejlik mögöttük. Az a benyomásom, hogy nem akarsz félrevezetni. Szemmel láthatóan kétközpontú ember vagyok. Ki is mondta ezt nemrég? Fogalmam sincs róla. Mindenesetre ilyesféleképp: elegendő értelem az érzelemben és elegendő érzelem az értelemben. így jött létre a két központ. Kint besötétedett és Susanne örült, hogy valaki meghallgatja, és néha közbekérdez, hogy jobban értse. Neki magának is sok minden érthetőbb lett azáltal, hogy ki kellett mondania. A lengyelországi utazás: még egyszer a szoros közelség, és ebben válik igazán világossá, mennyire távol kerültek egymástól. Miért is nem vettem észre hamarább? Miért csak Christian révén? Mindig másokon keresztül döbben rá az ember önmagára. Max pedig kiegészítette a Christianról alkotott képét: a szüleivel való ellentétben nőtt fel, az 6 önzésük szülte benne a kollegialitást, a nyugtalanság és az igazság keresése válasz a szülői ház álbékéjére és megmerevedettségére. Végül új barátokra tett szert, megtalálta a helyét, de igazi partnerban nem tudott hinni, és sohasem vallotta be, hogy valami hiányzik neki, mert nem tudta, mi. Elfogadta a pótlást, és hozzászokott ahhoz, hogy a rossz szájízt és a magányt mámorral leplezze vagy elhazudja. Ezt a képességét most elvesztette. Életében először szeret egy lányt, és csakis érte akar élni. Mikor egyszerre csak egyedül marad, önmagának egy része hiányzik. Ez az első nagy elhagyatottsága. Ha igaz, hogy az emberélet fordulópontjai majdnem mindig bizonyos találkozásokkal esnek egybe — rá most ez érvényés. Egyelőre egy helyben áll, nem mozdul, de majd másfelé fog megindulni, jobb vagy rosszabb irányban, de semmiképp nem a megszokott régi úton. — Miért szökik meg, fél órával azelőtt, hogy felhívom? — Bizonytalan. Talán becsapva érzi magát. Legalább abba akar megkapaszkodni. Minden magán múlik. Tudni kell, mikor múlik valami az emberen. Max elmesélte egy fiatalember történetét, de nem mondta meg, hogy róla van szó, és hogy a szóban forgó lány időközben a felesége lett. Kilencszázharminchét. A fiatalember egy széntelepen dolgozik, Berlin északi részén. A tulajdonosnak Riese a neve. Fa- és szénkereskedő. Meglehetősen nagy üzlet. Temérdek teherautóval. A fiatalember mechanikus, gépkocsivezető, szénhordó. Mindenes. Ugyanabban az utcában átellenben lakik a menyasszonya. Munkásísalád. A szülők párttagok, illegális munkát végeznek. A lányuk nem. Okos, szorgos kislány, a nácik ingyen taníttatják a középiskolában. A fiatalember gyermekkora óta ismeri. És szereti, függetlenül attól, hogy politikai nézeteik nem egyeznek. Egy délután látja ám, hogy autó áll meg a szemközti ház kapujában. Kiszáll három ember, és eltűnik a házban. Messziről felismerte az ember az ilyen autókat és az effajta embereket. Házkutatás! A fiatalember úgyszólván ösztönszerűen cselekedett: vállára kap egy zsák szenet, fölmegy, becsönget, a zsák alatt görnyedve nagyot kiált: hozom a szenet. Hova tegyem? Megint a konyhába? A lány csak áll, sóbálvánnyá meredve. Azok hárman nem gyanakodnak semmire. A legény kiönti a szenet, és miközben a három embert leköti a lakás felforgatása, ő észrevétlenül kiemeli a sokszorosítót a gázóra mögül, beledugta a zsákba és eltűnik. A lány számára ez jelentette a fordulópontot. Később elmondta: megszokta, hogy a szülei életveszélyes munkát végeznek, még ha értelmetlennek találta is. Hanem hogy egy idegen kockára tegye az életét idegen emberekért, az új fényben világított meg mindent. Pillanatnyilag természetesen nem életrőlhalálról van szó. Csak életről. De néha a kezünkben tartjük valakinek a sorsát, és minden attól függ, hogy ezt tudjuk-e, és hogy mit teszünk, vagy mit nem teszünk. Csak találkoznunk kell és látnunk egymást és akkor elkezdeni beszélgetni — mondta Susanne. — Először egy ideig nem fog beszélni vélte Max. Egyszerűen odautazhatnék. Mi a véleménye? Max bólintott és egyidejűleg vállat vont. — Jobb lenne valami véletlen találkozás, amit jól megszervezünk. Ma megérdeklődtem, hol ismételhetné a tizenkettedik osztályt. Mindjárt a kezembe is nyomták a papírokat a beiratkozáshoz. Mintegy három hét múlva kezdődik a tanítás. Ott találkozhat vele véletlenül. Ha egyáltalán hajlandó erre az esti iskolára járni. Meghívhatnám magamhoz és ugyanakkorra a lányt is, gondolta ezután Max. De valószínűleg kereket old, ha meglátja Susannét. Mindenképpen süket ötlet. A kislánynak sem felelne meg, hogy egyszerűen tárgy legyen. így aztán nem is mondta ki ezt a gondolatát. Ahogy nézte Susannét, a megfontolt tekintetét, a vállán előrebukó hajtincsét és jövőbe néző, feszült várakozását, nagyon akarta, hogy valami jó, használható ötlet jusson az eszébe. — Nem lehetne megnézni a tornyot a gyerekekkel? — kérdezte hirtelen Susanne. — Kirándulást szervezünk és akkor, meg kell magyaráznia a gyermekeknek a tornyot meg a munkát. Ilyesféle kirándulásokat gyakran teszünk, legutóbb a teherpályaudvaron és a váltóirányítóban voltunk. Maxnak tetszett az ötlet. Kiszámították a megfelelő időpontot: mikor Christiannak reggeli műszakja van és az iskolai szünidő még nem ért véget. Az útiköltség egy-egy tanulónak mintegy öt márka. Körülbelül a felét fedezi az a pénz, ami még a kasszában van. A többit pedig úgy szerzik meg, hogy valamelyik délután elindulnak két kézikocsival üvegeket gyűjteni és beváltják. Ha Reinsdorfig gyalog mennének, az fejenként nyolcvan pfennig megtakarítást jelentene. (folytatjuk) KÖLTŐK vallják Az elmúlt napokban szlovákiai körúton járt a magyar költészet két kiváló reprezentánsa, Weöres Sándor és Károlyi Amy. A költő-házaspár a CSEMADOK bratislavai Óvárosi Szervezetének helyiségében íróolvasó találkozón vett részt. Bata Imre irodalomtörténész elemezte költészetüket, ezt a sajátos hangvételt, amely alkotásaikban a vérbeli líra megejtő zeneiségével párosulva tartalmazza a mély gondolatiságot. Mindkettőjük művei a tiszta humánumot tolmácsolják olvasóiknak, kifejezve legbensőbb énjüket. Károlyi Amy költőnö így fogalmazta meg törekvéseit: — Férfinál, nőnél egyformán fontos az önkifejtés. A lehetőségek megvalósítása. Ha ezt valaki elmulasztja, akkor élete végéig szemrehányást tesz magának. Ez még a jobbik eset. A rosszabb, ha másokat hibáztat. De hibáztassa csak önmagát az el nem végzett dolgaiért. Mert helyettünk senki el nem végez semmit. Ha például valaki a családjáért mindent megtesz, amire képes, mór akkor is hasznos emberi életet élt. Ha tanulni van kedve, képessége, akkor erős akarattal ilyen Irányba fejtse ki tehetségét. Ez nehéz küzdelem, nagyon erős akarat kell hozzá. Ha valaki önmagában a jóságot fejleszti mások javára, tanít, beteget ápol, akkor hasznosan gazdálkodik képességeivel. Egyáltalán, ha valaki önmagából jó embert tud csiszolni — és ez önnevelés kérdése —, ha megvalósít valamit, akkor érzi, hogy nem élt hiába. Ezt az önmagunk formálását, csiszolását a műalkotáshoz hasonlítanám. Arra kell törekednünk, hogy ez a „mű" minél tökéletesebb legyen. WEÖRES SÁNDOR versei Occasio viszi csikorgó szerelvény vízből a tükröt virágból a mézet termésből a bort tokból a magzatot hasogató fütty teljes éjen át bicskám hegyére támasztott fejem lölrobbanó csillagra tekint OLVASÓINK könyvespolcára EMILY BRONTÉ: Üvöltő szelek. Egy különös, misztikus szerelemről szól а 19. században élt neves, angol írónő regénye. A vad szenvedélyek megsemmisítő összecsapásának 'történetét lebilincselően szövi az író. Az olvasmányt még élvezetesebbé teszi a mesteri lélekábrázolás. (A Madách és a Magyar Helikon közös kiadása.) IFJ. ALEXANDER DUMAS: A kaméliás hölgy. Az életben magára hagyatott lány nagy, tiszta, mindent elégető szerelme győzedelmeskedik erkölcsi téren is a rosszindulatú „tisztességesek“ felett. (Madách és Európa Kiadó.)
