Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-04-29 / 18. szám
Juhász Gyula A MUNKA 1920 Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered; A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát S a zengő sínen kattogó vonat. A béke ő, a haladás, igazság, Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, kinek nővére Szépség és Szabadság S kinek világa most hajnalodik. D. MEGYERI ANDREA A kertben fehér nárciszok meg piros tulipánok bontogatják szirmukat. A ház körül illatos szél kergetőzik. Május jöttét köszöntik. A természet is ünnepre készül. Az alkotó, építő munkáskezek ünnepére. Békés, szabad május elsejére... EMLÉKEK NYOMÁBAN Ärmai János, a nagyapa, nyolcvan felé közeledő, derűs tekintetű nyugdíjas bácsi. Szép, formás munkásarca egy szobrász vésőjét is megérdemelné. Fáradt elnehezült keze hajdani kenyér-harcok nehéz munkájának nyomát őrzi. Évtizedek színes emlékei között kutat, szinte elborítják az élmények hullámai, hogy néhány cseppjét összegyűjtve summázzák eddigi életét. „Tizenkét éves voltam, amikor apóm molnárinasnak adott. Két fivérem sorsa is ez lett. Apám ugyancsak molnár volt, de nem tőle tanultuk a mesterséget, ö is másnak dolgozott egész életében, Saját malomra sosem tellett a családnak,. így hát inasai nem lehettek. Nyugdíjas koromig ezzel a munkával kerestem a kenyeremet. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, miért éppen ezzel ... Az igazság az, hogy ezen nem is gondolkoztam akkor. Nem volt más lehetőségem, örültem, hogy a mindennapi kenyérrevalót biztosítani tudtam a család számára. Az első világháború kitörésekor a tényleges katonai szolgálatot teljesítettem. Alig múltam húszéves, amikor a frontra vezényeltek: Oroszország, Románia, Albánia, Olaszország ... De nem az idegen tájak gyönyörűségére, a természet gazdagságára emlékszem vissza, hanem a puskaropogásra, lerongyolódott, éhező, haláltól rettegő katonaszázadra. És a kérdésre, ami gyermekfejemben a fronton töltött napok minden órájában megfogalmazódott: miért? Háromszor sebesültem meg, háromszor kerültem a halál szomszédságába. A háború befejeztével újra a molnárlegények néha ugyan vidám, de lényegében kemény életét éltem. Kemény életét: mert a molnárok keze, válla hetven-nyolcvan kilós zsákok emeléséhez, cipeléséhez szokott. S a munkaidő? Egyik nap huszonnégy óra zsákolás a malomban, a másik nap tizenkét órán át szállítás. Alvás, pihenés: másnaponként. Ezenkívül a vízimalomban dolgozni nem éppen veszélytelen foglalkozás volt. A nehéz zsákokkal megrakott csónak csendes időben engedelmeskedett ugyan, de a legkisebb hullámverés idején is könyörtelenül próbára tette erőnket. Emlékszem, egyszer a behínárosodott vízimalom kerekét kellett megtisztítanunk, mert már nem „fogta“ a vizet. Négyen felálltunk egy vitorlára, ami hirtelen reccsenéssel letört alattunk és valamenynyien a malomkerék alá estünk. Máig sem tudom, hogyan maradtunk életben. Tizenkét ilyen vízimalom sorakozott itt a Dunán, Marcelová (Marcelháza) határában. Mindet lebombázták. Már csak én tudom a pontos helyet, ahol egykor álltak. Ha iszapszagot hoz a Duna felől érkező szél, olyankor még eszembe jut a dunai hal íze, amiből a jó halpaprikást készítettük. „Lisztes“ molnárok lévén, tésztát tettünk bele. Magunk sodortuk a padlónak térdelve. A Dunatájat, ezt a. helyet, ahol születtem, nem hagytam volna el soha. Pedig lehet, hogy másutt könnyebben kerestem volna a kenyérre valót. De úgy érzem, talán sehol sem zöldebbek a fák nyáron, nem frissebb a májusi levegő, mint éppen itt, a jó öreg Duna mellett. Május — a puszta szó is ünnepi hangulatot idéz. De csak mostanában. A fölszabadulás óta. Nem volt azelőtt ünnepnapunk soha. A munkáért járó „kilenced“ rész olyan kevés volt, hogy egyetlen napot sem lehetett kihagyni, Tizenöt éve már, hogy búcsút mondtam a malomnak. Végre megpihentethetem bütykös, repedezett, eldurvult kezem.. A nyugdíj nem a tétlenséget jelenti János bácsi számára. Segédkezik, ezt-azt elvégez a házban, a kertben. Beszélgetés közben éppen egy fiatal fa Mar iskolá „Neke Mert vekke hogy csupá: a máj ■s I > I J p ь» *0 N И Э X
