Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-08 / 2. szám
A játékszekrény üvegjében megigazította a nyakkendőjét. Nagyon szép nyakkendő volt, lila és barna csíkos félselyemből. Tegnap még a patkót is feltűzte, ami a papától maradt, a patkót, kilenc piros kövével. Ma már nem hordanak ilyesmit, de Irénen mindig von valami ékszer, hát feltette ő is, ne gondolja, hogy ... Belebámult a saját arcába, aztán, mintha mosolyogni akarna, széthúzta a száját is. A foga igazán hibátlanul szép, az az egyetlen korona ott, a metszőfogán, az is arany, nem vipla. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nézik. Megfordult. Balogh kerekre nyílt szemmel meredt rá oz építőkövek mögül. Oszkár ellépett az üveg elől, összecsukta a száját. Harmincnyolc éves. Van egy kis háza Szentmihályon, о disznónak megterem a kukorica a kertben. A HÉV majdnem ott áll meg előtte, a telek ötször annyit ér ma, mint tizenöt éve, amikor örökölte. Most nem emlékezett ró, mondta-e Irénnek, hogy üveges könyvszekrényében megvan a teljes Jókai jubileumi kiadás, vagy csak akarta mondani. Lehet, hogy nem mondta, már mindegy. A pedagógiai irodalomnak külön kis polcot ácsolt ő maga, az a rekamié felett van. Huszonkilenc könyv, a legújabb szokkönyvek is. Ha lefekszik, csak felnyúl, leveszi valamelyiket. Megvan neki a Mit játszik ma?, és ami teljesen kaphatatlan már a szakirodalomból, ott van középen, félbőrbe kötve, a saját munkája is. A napközis gyermek egy napja... Irta: Sas Oszkár. Az utolsó darabig elfogyott annak idején, pedig ötszáz példányban nyomtatták ki. A két nappalit egyetlen faajtó választotta el. Valaki sírt, áthallott az Irén méltatlankodó hangja is. Nem tud rendet tartani, mindig van nála valami botrány. A lányok árulkodnak, verekednek, a mosdó mindig csupa víz meg mocsok utánuk. Ez az Irén úgy jár a gyerekek közt, mint a bálvány. Ezért is figyelt fel rá először, mikor tavaly tavaszszol idekerült — micsoda ügyetlen teremtés ez! Csak bolyongott a termekben, folyosókon, tehetetlenül és mosoly nélkül, minduntalan át kellett futkosnia hozzá, rendet csinálni, mert zavarta a lányoktól átszűrődő zaj. Milyen jó volt hozzá, emlékezett Oszkár, hogy segítette, mennyit magyarázott nekil Most megint úgy látta Irént, mint legelső, hosszabb beszélgetésük idején, különös, magas nyakú ruhájában. Minden ruhája olyan furcsa, sose látott ilyeneket más tanítónőkön. Csak állt akkor is, végighallgatta, aztán elfordult, s kedvetlenül és sután játszani kezdett a gyerekekkel. Jancsi kése beleszaladt kis, kövér mutatóujjába. „Csigavér!" — mondta Oszkár, s más buggyant is a fertőtlenítő folyadék. Milyen szép pólyát tud kötni! S nem sír ám a legény, pedig csíp a jód. Bánni kell velük tudni. Hogy esik a hói Ma nem lehet sétálni vinni a gyerekeket. A lányoknál odaát a kályha is rossz, Irén sose törődik semmivel. Mikor figyelmeztette, hogy fázni fognak a télen, csak a vállát vonogatta, mint akinek ez is mindegy. Milyen szép a válla isi Mint egy szoboré — jutott az eszébe, s örült, hogy megtalálta a megfelelő hasonlatot. Milyen különös, hogy éppen Irént szereti. Miért szeret meg az ember egy ilyen fura teremtést? Mégis meg kellett volna reggeliznie, most kellemetlenül üres a gyomra. A gyerekek között mindig lecsillapul benne minden indulat. Megpörgetett egy piros golyót a legkisebbek asztalán. Milyen kedvesen játszanak, milyen békésen I Tetszettek neki a parányi OTTH n N bútorok, ezek a szinte babaszobaméretű székek. Irén magasabb, mint ő, ha itt állnak a legkisebbek között, valahogy még magasabbnak hat. Fél óra múlva vége a csendes foglalkozásnak, valami verset fog tanítani. Szereti azt az áhítatos némaságot, amivel ezek a kicsik a verset meg a mesét fogadják. Irén könyvből mesél, hadarva és halkan, alig lehet érteni. A lányok sose figyelnek, rajzolnak közben. Tóth Etelka egyszer valami csúnya dolgot rajzolt. Borzasztó, hogy mindig Irénre kell gondolnia I Megkordult a gyomra, ijedten körülnézett, de nem hallotta senki. Palika, aki a legközelebb üli hozzá, о plasztilinjét gyúrta. Sajnos, folyton a tegnapi nap jár az eszében. Jó volna meginni a teát, és jó volna átmenni Irénhez. Sóhajtott, elfordult a gyerekektől, és a kavargó havat nézte. Hirtelen megörült. Hátha Irén félreértette tegnop? Hátha azt gondolta, amikor feladta a kabátját, és dobogó szívvel, reszketve megcsókolta a nyakát, hogy csak . . . hogy nem is gondol házasságra? Olyan különös ez az Irén, más, mint a többi lányok. Borzasztó lenne, de milyen megnyugtató! Meggyorsult a lépte. Klein Péter, a kedvence, a mankós, aki rosszul gyógyult a paralízisből, mindenhová követte gyönyörű fekete szemével. Igen, igen. Talán mégis mondania kellett volna valamit az előtt a csók előtt. Most, hogy visszagondol, maga sem érzi egész világosnak a tegnap elejtett célzásait. Mennyi idő van még? Tíz perc. Akkor talán .,. Ott ácsorgott a közös ajtó előtt, nem mert benyitni. Aztán a véletlen segített neki. Valami nekihuppant az ajtónak a másik teremben, valaki sikoltott, dobogtak. A fiúk nyugtalankodni kezdtek. Oszkár sípolt, csend lett. Valami megint az ajtóhoz ütődött, s egy éles gyerekhang ocsmány szót kiáltott. Vad nevetés támadt, Oszkár elpirult, és benyitott az ajtón. Irén ott áll a tomboló gyerekek között, cigarettázott, úgy figyelte, hogy térdepel a csúnya, copfos Fehér Klári egy kapálódzó, ordító kisgyerek hátán. Oszkár szétválasztotta a verekedőket, a bőgőnek kifújta az orrát. Irén elnyomta a cigarettáját, hátat fordított nekik, kinézett az ablakon. Két perc múlva mindenki az asztalnál ült, hátratett kézzel, a copfos maga elé bámult, az meg, aki úgy üvöltött, megkarmolt kezén az Oszkár zsebkendőjével, óriási könynyek függönye mögül mosolygott rá. — Énekeljünk! — mondta Oszkár, — Minden jó kislány énekel! Énekeljünk, kislányok: jaj, be szépen hull a hó! Alusznak a szép virágok, amíg itt jár Télapó! Ö maga kezdte a dalt, a hangocskák folytatták. Átnézett a fiúkhoz, a napos komoran járkált az asztalok között, még a kurta karját is összefonta a hátán, öntudatlanul utánozva Oszkár mozdulatát. Oszkár úgy érezte, mintha önmagát látná valamiképpen: szinte boldog is volt. Visszament Irén mellé, s kinézett ő is az utcára. — Szép munka ez! — szólt a lányhoz, s a nyakkendőjét babrálta. Most sajnálta, hogy nincs rajta a patkó. Jó fogás esett rajta. Irén meg se fordította fejét, Oszkár már-már azt hitte, néz valakit. Egy férfi állt lenn az utcán, az meg felfelé nézett, a napközi ablakaira. Színes sálja volt, raglánszabású kabátja. „Nem tanító — gondolta Oszkár —, tanító nem hord Ilyen sálat," — Szép munka ez — mondta megint, halkabban. A gyerekek most kezdték a dal második versszakát. Az egyik asztalnál egymásba karoltak, és taktusra himbálóztak, együtt az ütemmel. Oszkár bátornak és ügyesnek érezte magát; lám milyen békét teremtett itt! ő a nyugalom őre ebben a házban, a védelmező, az erős. — Maga is beletanul, Irénke — nézett a lányra, s mintha csak véletlenül tenné, végigsimította az Irén karját. — Beletanul, meglátja, és megszereti. A gyermek az élet virága. A gyerekek a harmadik Versszakot fújták. Bár válasz nem jött a szavára, Oszkár úgy érezte, hogy Irén nem vonja el a karját, s mintha a szeme is szelídebb lenne, mint máskor. Mélyet lélegzett és kimondta: — Remélem, tegnap nem tetszett félreérteni? Irén megfordult, nekivetette a hátát a falnak. Sápadt volt, de lehet, hogy a hidegtől. Oszkár a kihűlt kályhára nézett, aztán elkapta a szemét Hogy folytassa? — Bú és öröm együtt jár: férj és nő, az házaspár ... — mondta végre. Nagyon értelmesen és tagoltan akart beszélni, de a hangja remegett. — Hülye — mondta Irén, minden indulat nélkül. Elnézett a feje fölött. — Menjen innen, mert rosszul vagyok, ha látom. Hull a kedves hó, leányok, szánkót is hoz Télapó cincogtak a gyerekek. Oszkár nagyon egyenesre húzta magát, most majdnem egyforma magasak voltak Irénnel. A fiúk terméből robaj hallatszott, csörömpölés. „Nem visít senki" — gondolta Oszkár, de úgy érezte, mintha egy idegen ember gondolkoznék a fejével, s ő valami képtelen módon tudomásul vehetné ennek az idegen embernek a gondolatait. Átment a fiúkhoz. A Klein Péter mankója zuhant le, estében leütötte a Palika festékdobozát. A vízfestékek széjjelgurultak, egy kármin el is roppant az Oszkár talpa alatt. A napos már fel is kapta a mankót, teljes volt a rend. Klein Péter lesütötte a szemét, nem nézett senkire. Oszkár hátat fordított nekik, megint a könyvszekrényre bámult, abban is ott volt a saját könyve. Sas Oszkár napközivezető — olvasta benne az idegen ember a barna címke feliratát. A napközis gyermek egy napja. Most meghallotta, hogy valaki sir. Visszafordult. Klein Péter az asztalra borult, és sírtában betapasztotta a fülét, mintha maga sem akarná hallani a hangját. „Mért sír?" — képedt el Oszkár, s most először érzett valami ingerültséget. De azért odament hozzá. BRÓDY SÁNDOR Fenn, fenn ' palotában, négyen ülnek égy szobában Mi az? jo'alálóskérdés A BABA — Édes mamám, anyuskám, adja nekem, aaaadja nekem a pólyás babát! — fecsegett, csacsogott, sírt a kis Piri az édesanyja fülébe. — Ugyan, te golyhó, nem játszani való bábu az, hanem valóságos kisbaba, a te testvéred, aranyos kisfiú, a neve: András! — Én dajkálom, én hordozom, mosdatom, fürdetem, öltöztetem, ő énvelem alszik . . . áaaalszik! Nem lehetett elhessegetni a kislányt, csak mondta tovább a magáét, sírt, nevetett, toporzékolt. Bizony nem tagadom, egyszer ki is kapott. Maga akarta elvenni magának a kisbabát, amikor anyjuk fésülködött a másik szobában, a dadának egy földije érkezett faluról, beszélgetni kellett vele a konyhában. Piroska, más néven Pirka, besompolygott a gyerekszobába, ahol a kis testvérke aludt fehér fátyollal letakart égszínkék bölcsőben. Egy zsámoly volt a bölcső mellett, a dada szokott rajta ülni, most a macska, az öreg Ciri dorombolt a zsámolyon. Piri megszólította a cicát: — Ciri, adj egy kis helyet, hadd nézem meg az aranyos, gyémántos, eleven bábum! Megnézte, sohasem látta még közelről, ó, mily szép volt! És ebben a pillanatban nyitotta ki a szemét, mosolygott is rá, motyogott valamit. Azt mondta: — Büü-büü! — ami alighanem azt jelenti, hogy: jó reggelt, édes kis testvérem! A kislány sokáig szemlélte a pólyás babát. Örömében szerette volna elkacagni magát, de visszafojtotta lélegzetét is, hogy észre ne vegyék. Csak az öreg macskára nézett, mintha attól kérdezte volna: — Öreg pajtás, mit szólsz hozzá, ha én most az én kis babámat — mert az enyém — innen szépen fölkarolom, ölbe veszem, úgy hurcolom, főzök rája, sütök rája, és leszek a mamuskájal — Tedd, tedd, úgy tegyed! — mondta a macska dorombolva, pislogatva, ravaszkodva. Megfogta a pólyás babát, kis Andriskát. Az sirt, kiáltott. Leány megijedt, baba fél kezét eleresztette. Baba fejjel lefelé függött a bölcső szélén. Lárma, zaj, sikoltás. Mama beszaladt, dada berohant: — Én teremtőm, jaj, jaj! Éppen csak hogy megfoghatták a baba pólyáját, különben leesett volna . . . Apa is éppen e pillanatban ért haza, látott mindent. Szegény Piroska akkor kapott legelőször verést az apjától; remélem: előszörreutoljára! Akkor is megsajnálták, vettek neki egy nagy babát, olyat, amelyik hajas is, jár is, kicsi is, nagy is, kisasszony, és mégis sír, ha leteszed, jár, ha felveszed. Csudababa volt szóval — de mindhiába! Piriké csak a pólyásról, az elevenről, az övéről álmodozott, de mondani nem merte. Pedig ha csak egyszer az ölében ringathatta, csupán egyszer is dajkálhatta, babusgathatta volna! . . . Eljött annak is az ideje, mamája behívta: — Piroska, gyere csak. Tárd ki a karocskádat, itt a kis öcséd, szelíden fogd meg, ne szorítsd. Csókold, öleld, szeresd ez a te kis öcséd. Nézzük, elbirod-e. Emelgette, próbálgatta, de bizony még el nem bírta! 4 Ezen * aztán úgy elfakadt sírva, hogy talán még most is sír, ha azóta — kisasszony nem lett!
