Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-25 / 13. szám
sem. De hiszen élnek I — mondto a nő. Nem, elpusztultak. A legtöbbjük elpusztult, éde-Elpusztultok? — fordult az öreghez oz asszony. Nem. Nagy részük nem. Felélednének, ha lenne vizük? — Hát hogyne, magukhoz térnének — válaszolta az öreg, hogy megnyugtassa az asszonyt, de nem mozdult helyéről. A nő levette szandálját, a vergődő halakhoz lépett, és megpróbált egyet befricskálni о vízbe, de az félresiklőtt. Som odajött, felszedte, és nevetve a tengerbe hajította. Az asszony kérlelte: — Ne haragudjl De ha mégis élnek ... 1 — Nem baj — felelte a férfi —, de a legtöbb már elpusztult. Nézd csakl — felemelt egy mozdulatlan halat; ernyedten feküdt kezében. A vízbe dobta, s a hal a tengerbe csapódva megfeszítette testét, az asszony pedig felkiáltott. — Ottl Ottl Úszik! A férfi látta, hogy a halászok mosolygó képpel figyelik, és legyőzötten, mosolyogva lépkedett, s az öszszes morgóhalat visszadobta a vízbe. Érezte, hogy nevetnek ugyan rojta, de meghökkentette őket is az asszony csökönyössége, s miközben egymás utón dobálta a vízbe a síkos halókat, látta, hogy küszködik mindegyik a sóját néhány liter vizéért, s már nem szé gyenkezett. És végül csak két morgóhal maradt a ho mokon, fehér hasú és merev barnás szárnyú. Mozdu latlan hevertek a hátukon. A férfi nem hajolt le értük mert azt hitte, az asszony hajlandó feláldozni őket hoz. — így állunk. A sors összeesküdött a két hal ellen. Ezt a derék fickót arra tanították, hogy segítsen az embereknek; az embereknek pedig ennie kell, és valomi mindig elpusztul, cicám... Miközben beszélt, a morgóhal szájából ezüstös pontyocska siklott a lábához. — Ezt nézd megl — kiáltott fel. — Hót ennek a halacskának mi lett a sorsa? Látod? Igen — suttogta az asszony beismerően. Látod? Az áldozatoknak is vannak áldozataik. De siess, mindenképpen dobd vissza I — De ez a pofo folyton visszahozza! Ez a hal halálra ítéltetett — jelentette ki о férfi, és mindketten nevettek, de a nő fejében egy óra azt ketyegte, hogy minden másodperc drága, s bár undorodott az érintésétől, lehajolt a halért a férfi lábához. A férfi eltolta a kezét, felemelte a halat, bedobta, majd amikor a kutya megfordult és utánairamodott a vízbe, lefutott néhány yardot о part mentén a másik halért, és azt is bedobta. — Most pedig — mondta kissé zihálva, amikor a kutya visszatért az elsővel — most pedig egy van. Ez biztosan halálra ítélt hal, abból az elvből kifolyólag, hogy az embernek ennie kell, s ennek a kutyának szerepe van a tervszerű táplálkozásban. Szemét azonban még mos^ sem tudta levenni a halról, mely levegő után kapkodott a rémülettől, hogy vízbe dobták, hogy kihozta a kutya, és attól, hogy az éles szélben repült. — Ez a hal szeretné, ha békében hagynád elpusztulni!- Nevetett. Az asszony még vele kacagott, de közben szinte és úgy vélte, ha azt a kettőt ott hagyja a parton, felesége talán megbékél az efféle pusztulással. Otthon egyszer ablakot kellett nyitnia, hogy kiengedjen egy molylepkét, melyet egyébként agyoncsapott volna, s míg fél szívvel tisztelte az asszony olthatatlan szeretetét minden élőlény iránt, szíve másik felével tudta, hogy feleségének végre meg kell értenie, hogy nem együtt hal meg a molyokkal, a pókokkal és a madárfiókákkal, s most sem, ezekkel a halakkal. Megint az asszony mellett állt, és várt. Majd elmosolyodott és megszólalt: — Tudok egy testre szabott munkakört a számodra. Huszonöt mérföld hosszú parton cirkálhatunk, és visszadobálhatjuk a halakat. A nő felkacogott, magához húzta a férfi fejét, és megcsókolta. — Csak őzt a kettőt még. Rajta, Sam! Hátha élnek I A férfi elnevette magát, és felemelte az egyik halat, mert tudta, még nagyobb igazságtalanság, ha kettő pusztulna, amikor ötvenet megmentettek, de mihelyt a vízbe dobta, megjelent egy kutya. A hatalmas tengervíztől gubancos szőrű barna vizsla beugrott a habokba, fejét a víz alá dugta, majd óvatosan szájába vette a morgóhalat, és peckesen jött vissza, s gondosan Sam lába elé rakta. — Jaj, nézd csak, milyen vigyázva hozzál — jegyezte meg Sam. — Jaj, nézd csak! Az asszony felkacagott, és a cirmos szemű komoly kutyához hajolt. Az határozottan állta tekintetét. — Nem szabad ezt csinálni I — A nő segélykérőén pillantott Samre, aki felvette a halat és visszadobta. A kutya újra Qeugrott, megfogta, és hatalmas iramban, büszkén, szinte visszatáncolt Samhez, lábához rakta, s megállt, a következő dobást várva, lába szinte remegett a tettvágytól. — Na most mi lesz? — fordult a férfi az asszonyeszeveszetten nézett körül, szeme megakadt egy boton, és már szaladt is, szaladt a táncosnők szökellő lépteivel; a kutya rápillantott, aztán leste, hogyan lóbálja a botot és hívja őt. A tengerbe hajította a botot, és a kutya utánaeredt a vízbe; Sam pedig gyorsan felkapta és beledobta az utolsó halat is, mely élettől feszülő testtel siklott a hullámok közé. Most üres volt a part, a halászok szorgalmasan göngyölték a hálóikat, ők ketten meg az út felé indultak. — Ne haragudj, Sam, de éltek, és ha úgysem eszi meg őket senki... — Bevitte volna őket a dagály, cicám, döglötten, és a többi hal megette volna. Nem vesztek volna kárba. — Igen — mondta az asszony. Kézen fogva mentek, s az asszony hallgatott. A férfi érezte, hogy nagy-nagy boldogság önti el, mert keze az asszony kedvéért segített a halaknak, melyek most a tengerben úszkálnak, mert ő felemelte őket. A nő úgy nézett most föl rá, mint egy kislány, azzal a leplezetlen csodálattal az arcán, pedig úgy mosolygott, mint egy érett asszony, és megszólalt: — De némelyik most addig élhet, míg meg nem öregszik. És azután elpusztul — mondta a férfi. De legalább addig él, ameddig csak lehet. — És nevetett, asszonyi ösztönösséggel, amely ismeri a lehetetlenséget. — Rendben van — mondta a férfi —, érjenek meg tisztes kort, gyarapodjanak és köztiszteletnek örvendjenek ... Az asszonyból kirobbant a nevetés: — És lássák, hogy nőnek fel a gyermekeik! A férfi szájon csókolta, áldását adta rá és óhajára. — Jaj, hogy szeretlekI — sóhajtotta könnyes szemmel az asszony. Aztán hazamentek. Tóth Aladórné fordítósa 4> «te ■O ■J ISJ 1/1 < > О < z PETŐFI SÁNDOR Mi kék az ég! Mi kék az égi Mi zöld a földi Zöld föld felett, kék ég alatt hangos pacsirta fiityörész; dalával a Napot kicsalta, a Nap rá gyönyörködve néz. Mi kék az égi Mi zöld a földi Zöld a föld, kék az ég, tavasz van. Es én oly sült bolond vagyok, hogy idebenn a szűk szobában kádenciákat faragoki Csijja, csicsija Francia népköltés Csijja, csicsija. álmos a baba, fehér pipike, Ölj a csűrbe le, míg a baba elaluszik, tojj kistojást, icipicit, aludj, kicsikém, csijja, kiscsibém. Tente, baba, tente Magyar népi ringató Tente, baba, fente, a szemedet hunyd be, aludj, ringó-bingó, pici rózsabimbó. Alszik az ibolya, csicsija, bubuja. CSANÁDI IMRE FICÁNKOLÓ Felleg szakodoz, friss fű fakadoz, bolyhos a barka boci, boci, tarka, nagyot ugrik, ficánkol, nem marasztja a jászol. Találós mese Euklidész, a matematika és geometria görög mestere hagyta ránk az alábbi fejtörő mesét: „Zsákokkal megrakottan ballag az úton egy öszvér és egy szamár. Néhány mérföld után a szamár kérlelni kezdi társát, vegyen át egy zsákkal a terhéből. — Látszik, hogy szamár vagy! — inti le az. — Ha átvennék tőled egy zsákot, pont kétszer annyit kellene cipelnem, mint neked. Inkább te vedd magadhoz az én egyik zsákomat, hogy mind a kettőnk terhe egyforma legyen. Megfejtésül küldjétek be, hogy hány zsákkal indult az öszvér és hánnyal a szamár? £ Ь * I-te
