Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-25 / 13. szám
HERBERT OTTO _ a gólyák 4 költöznek Rántottét ettek sült krumplival. A strandfürdő vendéglőjében ültek, az asztalokat és a székeket az árnyékba tolták. Végre meghozta a pincér a limonádét; tizennégy gyereknek és Susannénak: tizenöt üveg limonádét. A többi gyerek az osztályból szünidei táborban volt, vagy nyaralni ment a szüleivel. Szokatlan volt Susannénak, hogy ilyen kevés gyereke van, és időnként körülnézett, mintha a hiányzókat keresné. Most az emlékezőképességet gyakorló bőröndjátékot játszották. — Kubába utazunk. Becsomagolok a bőröndömbe egy napszemüveget. — Kubába utazunk — folytatta a következő gyerek —, és becsomagolom a bőröndömbe a napszemüveget, meg a ... fényképezőgépemet. Ogy kerültek sorra, ahogy ültek. Mindenkinek el kellett ismételnie minden tárgyat, amely már benne volt a bőröndben. Aki egyet kifelejtett, az kiesett a játékból. Marina egy üveg tejet tett a csomagba, Rainer a körzőjét, a kövér Rolli fagylaltot. Egyik gyerek sem olyan, mint a másik. Susannét tegnap hirtelen elfogta a vágy, hogy lássa őket, délután kiment az iskolába, ahol a szünidei foglalkoztatás folyt és megbeszélte mára a strandkiróndulást. A bőröndjátékot végül is Hannelore és Michael nyerte meg, az a kisfiú, aki annak idején megkérdezte; Krug kisasszony, magának van még kedve hozzá? Mióta Hannelorénak megvolt a szemüvege, a legjobb tanulók közé tartozott. Május körül Susanne felfigyelt rá, hogy a kislány nem jól lát. Egy este meglátogatta a szüleit, és arra kérte őket, vigyék a lányukat szemorvoshoz. A szülők megígérték, de sosem jutottak hozzá: négy gyerek, és a szövetkezet tavaszi munkái mellett még a háztáji és a sok állat. Talán túl sok is. Ha valamivel kevesebb van, akkor is egész jól éltek volna. Mindenesetre Susanne ment el a kislánnyal az orvoshoz, mintha a .saját gyereke lett volna. Előfordult, hogy egyik-másik fiú egyszerre csak becsmérlő megjegyzéseket tett a lányokra, és „férfias“ gőgjét fitogtatta, ami nyilván otthon ragadt rá. Az ilyent megfelelő felvilágosításban kellett részesíteni. Ügyszólván minden tanulójával olyan kapcsolatot teremtett, ami némileg meghaladta a szigorúan vett szakmai kötelezettséget. Tudott az osztályban minden barátságról és vetélkedésről, bátorított vagy egyengetett, alaposan meggondolta, mikor dicsérjen, vagy mikor feddjen, melyik gyereknek van szüksége segítségre, és kitől kaphatja meg leginkább. Huszonkilenc különböző életet kellett gondoznia. És élte az ő életüket. Lényegében ebben merült ki a maga élete is. Csak szünidőben távolodott el a gyerekektől, került közelebb önmagához, és aztán alig várta a gyerekek visszatérését. Wolfgang egy percig sem zavarta a hozzájuk fűződő viszonyát. Christian már több helyet igényelne. Mi több: máris azt teszi, és annál inkább, minél tovább húzódik az elválásuk. Nem használt az sem, hogy kirándult a gyerekekkel. Csak még többször gondolt rá: labdázáskor a strandon, hazatérés közben a kis fehér gőzhajón. Egyikmásik sirály csakugyan olyan Emmás volt. Christiannal hajózni, és sirályokat etetni. Visszavitte a gyerekeket a faluba. Autóbuszszál fél órányira volt a város közepétől, közvetlenül az északi városhatárnál, és mintha még nem tudta volna elhatározni magát: megmaradjon-e falunak, vagy pedig legyen inkább a város egy' része. Kora délután volt, és Susanne nem akart még hazamenni. Meg akarta nézni az építkezést. A faluszéli dombon új iskolabarakkot építettek; három hónapja kezdték. és már csaknem kész volt. A régi iskolaépület túl szűknek bizonyult, és szeptemberben hat osztály költözhetik modern helyiségbe. Susanne már messziről megismerte néhány tanítótársát. A talajt egyengették az új épület körül. A nők kitaposott cipőt viseltek, kötényt és fejkendőt, a férfiak kopott nadrágot. Üdvözölték Susannét. Az igazgatónak volt a legsajátságosabb jelmeze: a kifakult, ballonszerű ellenzés sapka, melyet fordítva tett a fejébe, hogy az ellenző védje a tarkóját a nap sugaraitól, a felismerhetetlenségig megváltoztatta. — Lapátolni akarsz vagy ablakot tisztítani? — kérdezte Susannétól. *- Vagy kávét főzni? — Ide kerülök az osztályommal? — Attól függ, hogy mit csinálsz most — válaszolta lapátolás közben az igazgató. — Megnézem előbb az épületet. A termek egy részében már a belső kiképzést is befejezték. Széles, nagy ablakok. Az erdő széléig enyhén lejtő mezők. Hátul a fasor : a Reinsdorfba vezető út. Az épületet északdéli irányúra tervezték, úgyhogy az osztálytermek nem kaptak déli napot. A barakk mögötti fél hektár földön lesz majd az iskolakert. Ez az építkezés különleges körülmények folytán az egész iskola és a falu közös gondja lett. Éppannyira törvényesen, mint amennyire illegálisan jött létre. Jobban összeforrasztotta a tanítókat egymással és a falut a tanítókkal, mint bármely eddigi esemény. A szükség és az erény, a tervezés és csalafintaság szülötte volt. A megyei tanács többszöri ellenőrzés és tanácskozás után azzal a határozott utalással adta meg a hozzájárulást, hogy csak a pénz áll a rendelkezésükre, más semmi. Köznapi nyelven: építési kapacitásunk régen másutt van lekötve. Szerezzetek magatoknak, ahogy tudtok. Ne kérdezzétek, hogyan; mert akkor azt kellene tanácsolnunk, hogy sértsétek meg és játsszátok ki a fennálló törvényeket és rendeleteket. Azt pedig nem várhatjátok tőlünk, hogy ilyen nyilvánvalóan összeütközésbe kerüljünk önmagunkkal, hiszen mint az államhatalom része, magunk vagyunk a törvény. Így kezdődött. Az igazgató, aki közben meghányta-vetette a kérdést a falu szakembereivel, szakszervezeti értekezleten tájékoztatta tanártársait a dolgok állásáról. A barakk előre gyártott elemeit egy türingiai házgyárban vásárolták meg, a szállítást pedig az itteni állami gazdaság segítségével oldották meg; ezután kellett előteremteni az építőanyagot és a munkaerőt: ácsokat, kőműveseket, padlóburkolókat, villanyszerelőket és egy betonozó szakembert. Kereken kétszázötven tanulónk van, azaz ötszáz szülőnk. A nyilvántartásból kiderült, hogy valamennyi szóban forgó szakma képviselve van. A többi már csak meggyőzés és szervezés kérdése. A feladatokat megosztják. Ami a fizetést illeti: az eszközeink szűkösek. A faluban a munkaidő utáni szakmunkáért általában öt márka órabér jár. Hozzá még vacsora. Számításaink szerint óránként három márkával többet nem tudunk fizetni. Vacsorát sem adhatunk. A többi már meggyőzés és lelkesedés kérdése. Ami a cementet illeti: a földművesszövetkezet boltja nem adhatja el nekünk a cementjét, mert az a lakosság igényeinek kielégítésére van szánva. Javaslat: a kivetkező hetekben minden második nap más-más felső osztályos tanuló — jó tanuló, aki a mulasztottat könnyen pótolja — kézikocsival elmegy a szövetkezeti boltba, és az apja számára vásárol két zsák cementet, amit aztán az apák készek nekünk ajándékozni. A szabálysértés tehát nem számottevő, és minthogy a pénzt a cementért elismervény nélkül adjuk ki — nem bizonyítható. Ennyit a betonalapozásról. A tantestület, de főként fiatalabb tagjai, mint Susanne is, akik dörmögő, szófukar igazgatójukat csak két-három éve ismerték, új igazgatót fedezett fel a munka során: szívósan kitartó, leleményes és emellett találó, száraz humorral megáldott embert. Úgyszólván mindenkit új oldaláról ismert meg Szombat délutánonként, olykor vasárnap is, segédmunkásként látták viszont egymást a dombon, alapot ástak, anyagot hordtak, és elvégeztek mindenféle más kisegítő munkát is. Ami merevség, tartózkodás, kisebb-nagyobb alakoskodás volt közöttük, rendre feloldódott. A gyerekek, akik közül a nagyobbak néha ugyancsak segítettek, munkaruhában, ásóval a kézben látták a tanítóikat. Az igazgatót meg ellenzős sapkával, mint a krimifilmeken. Ugyanígy nevetett, mint minden más ember. Egyik-másik öregasszony a faluban így vélekedett: ha visszagondolok a mi tanító urunkra! Azt még mindenki tisztelte. Ha jött az utcán, ívben kitértünk, és pukedliztünk neki. Mindig fehér manzsettában meg fátermörder gallérban, sétapálcával járt. És hogy tudott az énekelni. Akkor még megvolt a templomi kórus. (folytatjuk) Naplemente felé aranylott a part. A fürdőzők mór mind hazamentek, amikor feltámadt a szél. A hullámtörők mögött sirályok buktak alá. A férfi meg a nő látta, hogy a horizonton négy testes halászbárka húz el egy vonalban. Az asszony azután jobbra fordult, és megpillantotta a két parkoló teherkocsit és a hálát húzó halászokat. — Nézzük meg, fogtak-e valamitI — szólalt meg, mert mint máskor, ha valami újat látott, egyszerre megrohanta a kíváncsiság. A teherautók ütött-kopottak voltak és rozsdásak, hátuljuk nyitott, s a kocsiban, amelyhez odaértek, vagy huszonöt nagy, homokos tengeri süllő és apró makréla hevert egy halomban. A kocsin egy hatvan év körüli ember ült, kötelet tartott, mely csőriére tekeredett mellette. Kedvesen feléjük bólintott, és meghúzta a kötelet, hogy feszesen csavarodjék a csörlőre. A víz szélén egy másik ember tartotta szemmel a hálót, és rakta kupacba, ahogy húzták a vízből kifelé. Sam a halakra pillantott, amikor a teherkocsihoz értek, s előre tudta, hogy felesége megdöbben. — Mind maga fogta? — öhüm — felelte az ember, s tekintete átforrósodott a nő szépségétől. — Mind elpusztult már, ugye? — érdeklődött az asszony. — El háti — válaszolt az öreg. A nő szemében Izgalom ült, míg szinte minden halat egyenként végigvizsgált, biztosan nem mozdul-e. Sam beszédbe elegyedett az öregemberrel, hogy jó lesz-e a fogás, melyet most húznak ki a hálóval a partra. Ekkor az öreg lenyomott egy kart, s a csörlő élesen csikorogva felgyorsult, ő meg azon erőlködött, hogy a kötelet feszesen tartsa. A csörlő a másik kocsin is gyorsabban forgott. — Miért húzza olyan gyorsan? — kérdezte Sam az öregtől. — Széttépik a hálót? — A, dehogy — felelte az ember —, csak meg akarom feszíteni, nehogy kiugorjanak és eliszkoljanak. A hullámok most a hálón törtek meg, de a halakat még nem látták. Az asszony két kezét arcához emelte, és megszólalt: ARTUR MILLER ne ölj meg semmit — Jaj, most jönnek ró, hogy megfogták őketl Felkacagott. — Mindegyik csodálkozik, hogy mi történtl — Jaj, drágám, most fogják meg őketl A férfi magyarázkodni kezdett, de az asszony szélsebesen folytatta: — Tudom, hogy ez a dolog rendje — ha megeszik őket. Ugye, megeszik? — Eladják a holkereskedésben — felelte a férfi halkan, hogy oz öreg a csőriénél meg ne hallja. — Emberi táplálék lesz belőlük. — Igen — hagyta helyben az asszony, mint egy megnyugtatott gyermek. — Megnézem ám. Már nézem is. — Ezt szinte bejelentette. De valami lélegzetvisszafojtva szűkölt benne. Aztán visszacsapott egy hullám, s a hálóköteget egyetlen rántással kihúzták a part menti tajtékból. Mindkét kocsiról elégedetlen hangok hallatszottak; nem volt valami gazdag a fogás. Az asszony látta, hogyan vonaglanak az apró makrélák a hálóban, hogyan vergődik egy hatalmas süllő, a morgóhalak hogyan próbálják kiegyenesíteni begörbült barnás szárnyukat, s hogy a kusza tengeri zagyvalék kellős közepén egy lepényhol hever. Rámutatott egy-egy hirtelen megránduló vagy csapkodó halra, és felkiáltott: — Ott van egy! Ott a másikI Az emberek kibontották a hálót, kiszedték belőle a süllőket, a makrélákat, és a homokra szórták a morgóhalakat meg a lepényhalakat, s a két tüdőshalat Is, amelyek kapkodták a levegőt. Az asszony a teherkocsin ülő öregemberhez fordult és kényszeredett mosollyal élesen, szinte kiáltva kérdezte: — Azok nem kellenek? Az öreg nem felelt, szívét melengette csak az asszony ragyogó arca és teste izgató formája a csíkos trikó és a homokszínű pantalló alatt. Azok élvezhetetlenek, asszonyom — felelte. — Akkor miért nem dobják őket vissza?! — De hiszen visszadobjuk! — S csak ült tovább, és társát figyelte, aki az ehető halakat válogatta a hálóból, a repülőhalakat szétdobálta a homokon. Most már köiúlbelül ötven morgóhal hevert a parton, tátogva, mozdulatlanul. Sam érezte, hogy nő az izgatottsága, odalépett a legközelebbi halhoz, reszkető undorral felszedte, a hullámokba dobta. — Ha lenne mivel megfognom — szólalt meg az asszony. — Úgysem tudod mindet visszadobni —■ felelte a férfi.
