Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1972-03-18 / 12. szám

És valóban, nyitott tenyerén, amit elém nyújtott, ott ragyogott a hetedik csillag.

— Nem lesz ebből baj? — suttogtam.

De nem ám, nevetett édesapám. — Nagyon megkopott már az abroncsa, rászorult egy kis javításra. Ne mondd senkinek — suttogta most ő is, de a Göncöl szerkezete aránytalan egy kicsit. így a bal hátsó kerekére esik a legnagyobb megterhelés. Kétszer cserélek rajta abroncsot, amíg a többin csak egyszer.

És most már igazán ne zavarj, de ha megígéred,' hogy hallgatni fogsz, elmondok neked egy nagy-nagy titkot.

— ígérem, — mondtam egészen bizonytalanul.

— Jól figyelj háti Arra is amit mesélek és arra is, amit csinálok. Mert egyszer majd neked kell helyettem elvégezni ezt a munkát, ahogy én is az apóm helyett végzem, ö meg az öregapám helyett végezte, és így van már nem tudom hány ezer év óta.

— De én nem vagyok fiú — mentegetőztem.

— Mit sem számít. Tiéd lesz a gyémántkalapács.

Kipp-kopp, csengett-bongott a kalapács, ahogy édesapám az arany tehgelyt ütögette vele. Most már tudtam, hogy mi az, amit én először kopogtatónak véltem, azután meg hangszernek. A gyémántkalapács.

— De tieid lesznek, a rubin véső, az ezüst csavarhúzó és a smaragd szögecskék is, — folytatta nagy élvezettel édesapám a felsorolást.

— És mi lesz, ha elfogynak a smaragd szögecskék, és honnan veszek aranyabroncsot a csillagkerekekre? — rémüldöztem. Hogy teljesen őszinte legyek, nem éreztem valami nagy kedvet az évezredes családi mesterség folytatásához. Tele voltam aggállyal.

— Mit se félj, leányom — biztatott édesapám. — Addigra mindent megtanulsz, amit tudnod kell. És itt lesznek a kis manók is, hogy segítsenek.

A szögeket és bz abroncsot tőlük kapod majd.

— Alta-balta — suttogta, s abban a pillanatban megjelentek a kis manók. Görnyedezve gurítottak maguk előtt egy abroncsot.

— Hihi-hihihi, — vihoráztak, s felém mutogattak.

— Szedte-vette, — förmedt rájuk édesapám, s ettől olyan csend lett, mint egy álló óra belsejében.

— Valamikor réges-régen, — kezdte, — nem voltak ám csillagok az éjszakai égbolton. Csak a hold sápadozott nagy magányosan s hintett némi gyér fényt a földre. A virágok hamar elhervadtak, az asszonyok hamar megöregedtek, mert nem hullott rójuk csillagpor.

Élt ebben az időben egy szegény asszony a kisfiával egy faluvégi házikóban. A kisfiú nagyon szerette az édesanyját, az életénél is jobban. Sokat töprengett hát, hogy mit tegyen, hogy sokáig fiatal és szép maradjon. Egy szép napon, ahogy éppen ezen gondolkodott szalonnaevés közben a házuk előtt csörgedező patakocska partján, bevágta kezét a késsel.

— Ól — kiáltotta amikor meglátta lecsöppenni készülő vérét. De legnagyobb csodálkozására a sebe nem fájt, s a vére ahelyett, hogy lecsöppent volna, felszállt a kezéről. Kinyílt mint a rózsa és egyre fényesedve szállt felfelé, amíg el nem nyelte a magasság.

Ezen az estén egy fényes pont tűnt fel a Hold közelében.

— Jé, — kiáltották az emberek, amikor felfedezték a fényes pontot.

Egymás után tárultak ki az ablakok, mindenki a fényes pontot csodálta.

— Milyen szép s hogy csillog, suttogta valaki elmélázva.

— Csillag — kapták fel a fejüket, akik a közelben álltak.

— Csillag I — ismételték egyre többen a rosszul értelmezett szót. így kapott nevet a fényes pont. S érdekes módon, abban a pillanatban, hogy neve lett, mindenki magáénak akarta.

Láttad volna csak, ahogy ellepték az emberek a háztetőket, a fák ágait. Mind-mind fölfelé kapaszkodott, hogy elérje a csillagot. Még a vének is feltipegtek a tyúklétrán a tyúkpadlásra. Le is potyogtak sorra. Volt nagy jajgatás, sírás-rívás. De legalább megtanulták, hogy a csillag senkié sem lehet. Mindenkire egyformán ragyog, csak ki kell tárni az ablakot.

— és a kisfiú? — kérdeztem egészen elfeledkezve arról, hogy mit ígértem édesapámnak. Meg is ijedtem rögtön, de még a kismenők is. Mert ami igaz az igaz, édesapám még náluk is szebben tud beszélni.

— A kisfiú? — gondolkodott el, mintha nem tudná, kiről van szó, de aztán rögtön folytatta.

— A kisfiú egész éjszaka nem aludt. Szorosan az édesanyjához bújt és szótlanul nézte a csillagot, amely a függönytelen ablakon át beragyogott rá és hívta. Másnap pedig, amikor még alig pirkadt, hogy senki ne lássa, útnak indult.

— Ne menjen el a kisfiú — szakítottam félbe ismét a mesét. — Nem akarom, hogy elmenjen. Nagyon szerettem volna még a kisfiúról hallani.

— Te kis oktondi, — mosolyodott el édesapám, aki rögtön átlátott a szitán.

— Majd utána megyünk mi is. A kerten át a mezőre. Egy mezőre, két mezőre, sok mezőre, amíg el nem érünk a végtelen pusztaság szélére, ahol a kisfiú letörölte könnyeit, s még egyszer utoljára felnézett a napra, aztán belépett a pusztába.

Ment a nagy sötétségben, gyilkos, éles köveken lépegetett, amelyek véresre sebezték, s ahányszor csak fölemelte a lábát, egy csillag röppent fel az égre.

Egyre világosabb lett mögötte, egyre több csillag ragyogott az égen, az emberek már felismerték egymást a fényüknél.

A kisfiú, aki egyszer sem állt meg, közben elfelejtette az édesanyját, az embereket és már nem is volt kisfiú. Kiválasztott volt, akinek nincs sem öröme, sem bánata, csak végtelenül nehéz nagy feladata.

Még nagyon sokáig ment a pusztában, hosszú fehér szakálla is nőtt, amíg

egyszer csak nem hiányzott már több csillag az égről.

Ott állt az aggastyán a végtelen tenger partján. Millió csillag szikrázott fölötte és előtte. Mert az égi csillagok tükörképei ott remegtek a tenger vizén.

Akkor egy pillanatra újra emlékezett az édesanyjára, az emberekre. Újra érezte az örömet és a bánatot, mint régen, kisfiú korában. Boldog volt. Még egyszer felnézett az égre, aztán örökre behunyta a szemét, s elnyúlt a csillagdíszes habokban.

— Hüpp-hüpp — pottyantottam két hatalmas könnycseppet a Göncölszekér rúdjára, ami ettől még fényesebb lett.

— Kipp-kopp — ütött édesapám a smaragd szögecskék helyett, saját körmére.

De még a kismanókat is nagyon meghatotta a mese, pedig ők ott voltak, amikor történt.

— Folytatod-e hát a munkámat? — kérdezte édesapám,

— így már boldogan. Nagyon megszerettem a csillagokat és a kisfiút. El is mondom mindenkinek — lelkendeztem.

Azt már nem — rázta meg fejét édesapám.

— Ugyan miért? — csodálkoztam, mert először tiltott meg valamit.

— A titkokat nem szabad avatatlanoknak feltárnunk, különben elvesztik erejüket — magyarázta nagy komolyan,

— A ml titkunknak is van ilyen ereje? — kérdeztem rosszat sejtve.

— A mi titkunknak van a legnagyobb ereje, ez az erő tartja fenn az égen a csillagokat. Nehogy meggyöngítsd — intett — mert akkor valami nagyonnagyon borzasztó történik.

— Én ezt nem bírom ki, hogy ne mondjam el senkinek, — nyögdécseltem. — Legalább a gyerekeknek hadd mondjam el — fogtam könyörgőre a szót.

Hót, — nézett össze édesapám a manókkal — a gyerekeknek elmondhatod.

No de lett Is erre akkora örömem, amilyet még a manócskák sem láttak hosszú életük alatt. Azon nyomban fergeteges táncba kezdtem, amit talán most is járnék, ha el nem botiok a hálóingem aljában. Nagyot estem, de nem maradtam sokáig a földön, mindjárt felugrottam.

— Köszönöm édesapám, köszönöm manócskák, — mondtam udvariasan — miben lehetek a segítségtekre?

— Ez már beszéd — bólogattak azok elégedetten, s úgy láttam, fölnéztek rám,

— Olajozd meg a tengelyeket — mondta édesapám és a kezembe adta a griffmadártollat, s a rózsaolojüvegecskét.

Jól beolajoztam a tengelyeket, még jobban is, mint kellett volna.

Édesapám Is elkészült a munkájával, feltette a kereket a jól beolajozott tengelyre. Kész, mondta, s abban a pillanatban három szivárvány szárnyú pillangó jelent meg felettünk, aranyszálból font könnyű hámban. Az egyik manócska felugrott, elkapta a hám végét, s a Göncölszekér rúdjára kötötte. — Hussl — hallottam a következő pillanatban, de látni nem láttam semmit, hiába meresztgettem a szememet, a Göncöl már ott is volt régi helyén az égen, mintha sohasem hiányzott volna onnét.

A manócskák összeszedték a szerszámokat és belerakták az ébenfa ládikóba, aztán sorban jó éjszakát köszöntek, s eltűntek.

Kettesben maradtunk édesapámmal a körtefa alatt. Hallgatva néztük a csillagokat és beszívtuk az illatot, ami a Göncölszekérből áradt, ahogy csendesen haladt útján, észak felé.

Nem tudtam, édesapám mire gondolt, mert nagyon hallgatott, de azt tudom, hogy ón egyre csak a meséről ábrándoztam és arról, hogy csillagbognár lettem. Cslllagbognárl

Reggelig ábrándoztam. Láttam magam a gyémánt kalapáccsal, s egyszerre világosság gyulladt bennem, megszületett az elhatározás. Elhatároztam, hogy nem akármilyen csillagbognár leszek. Olyan bognár leszek, aki mindent összekalapál gyémánt kalapácsával ami eltörik, elreped. Az emberi szívet is.

A 8-as számban közölt találóskérdés helyes megfejtése: Olló.

Meséskönyvet nyertek: Gaál Katalin, Kluöovec (Kulcsod) 69. Pólyák Mária, Strekov (Kürt) 825.

Kerten által Koszos Kata sót kér

PANTYELEJEV

Mi az?

A GYÁVA

A Krímben történt a dolog. Egy kisfiú a tengerre indult horgászni. A part azonban nagyon magas, meredek és csúszás volt, s a kisfiú lassan ereszkedett lefelé. De lenézett, és meglátta maga alatt a hatalmas, éles sziklákat, nagyon megijedt. Megállt, és moccani se tudott, se le, se fel. Megkapaszkodott valami tüskés bokorban, ott kucorgott, lélegezni se mert.

Éppen akkor lent a tengeren egy halász halászott. A csónakban ott volt vele a kislánya is.

A kislány mindent látott, és rögtön tudta, hogy a kisfiú fél. Elnevette magát, és ujjal mutogatott a gyerekre.

A kisfiú nagyon szégyellte magát, de nem volt mit tennie, úgy tett, mintha éppen csak ülne, meg nagyon melege lenne. Még a sapkáját is levetette, és buzgón legyezte magát.

Hirtelen szél támadt,, kitépte a fiú kezéből a horgászbotot, és lesodorta.

A fiú nagyon sajnálta a botját, megint megpróbált lejjebb ereszkedni, de csak nem sikerült.

A kislány pedig mindezt látta. Szólt apjának, az felpillantott, elnevette magát, és mondott valamit a kislánynak.

Erre a kislány kiugrott a csónakból, és kiment a partra. Fogta a botot, és visszatért a csónakhoz.

A kisfiú olyan méregbe gurult, hogy mindenről megfeledkezve hanyatt-homlok gurult lefelé.

— Add vissza, tel Ez az én botom I — kiáltotta, és megragadta a kislány kezét.

— TessékI Itt vanl — felelte a kislány. — Nem kell nekem a te botod. Azért vettem el, hogy le gyere érte.

A kisfiú elcsodálkozott és megkérdezte:- Honnan tudtad, hogy lejövök? ■ Apukámtól. Azt mondta: ha gyáva, akkor biztosan irigy is.

Wß W