Nő, 1972 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1972-03-18 / 12. szám
HERBERT OTTO •*/**/*©/? a gólyák költöznek Mi értelme volna? Békében hagyja őket. Nem tehetnek róla: az anyját így nevelték, az apja pedig gyönge, és más dolgok foglalják le. Olyanok maradnak, amilyenek. Inkább alszik négy napig, közben-közben olvas, issza az apja sörét, esténként összejön Oskarral, kirándulgat vele falura, bemegy a tehénistállóba és a parasztok tisztaszobájába. Más arcok és mentapálinka. Vagy felhívja Barbarát. Barbara elterelné a figyelmét. Mindig a rendelkezésedre áll, bármikor jössz is. Barbara nem kérdez, nem számol, nem siránkozik. Mit csináltál két hónapig? Ha akarod, Barbara mesél valamit. De tud csöndben is maradni. Mindig jókedvű, kevés alvással is beéri. Reggel felé mégy el hozzá, örül, hogy itt vagy. Közben szól a telefon: beszállítottak egy súlyos balesetet. Barbara felöltözik, azt mondja: aludj két órát, aztán visszajön, és már útközben majdnem mindent lerázott magáról. Csak a szeme sarkában bujkál még a rémület némi nyoma. A szerencsétlenül járt férfi meghalt műtét közben. De elhallgatja előtted, maga birkózik meg a nehézségekkel. Ilyen lény Barbara. De legfeljebb eltereli a figyelmet, többet nem nyújthat. Pedig ez ma semmiképp sem elég. És utána Christian mocskos disznónak szidná magát. Miért nem talál magának Barbara férjet? Hogy Christian időnként eljár hozzá, az mégiscsak amolyan ígéret, és akadályozza őt' abban, hogy rendesen éljen. Christian hirtelen azt vette észre, hogy a sorompó előtt áll. Megint le volt eresztve. Rátámaszkodott a sorompóra, mint valami ablakpárkányra. A házikó ajtajában üldögélőt észre sem vette Átmehet! — kiáltotta váratlanul az őr. — Jó estét — köszönt Christian. Odament az őrházhoz. — Mi mér ismerjük egymást. Múltkor éjszaka a rendőrséget akarta rám szabadítani. Az őr végre felismerte. — Megint meg akarja állítani a vonatot? — Ma inkább egy autót. Éjszakára mindig leereszti a sorompót? — Több vonat jár erre, mint autó. Meg biztosabb is. Hova lett a menyasszonya? — Elment. Hova? Dohányzik? Az őr elvett egy cigarettát Christiantól. — A menyasszonyokkal egyszerű a dolog: vagy visszajönnek, vagy nem. — Ügy bizony — felelte Christian. — És mindkét esetben az a leghelyesebb, amit éppen tesznek — folytatta az őr. — Ez viszont bonyolulttá teszi az ügyet. Egy teherautó vitte be Christiant a városba, és letette a főpályaudvarnál. A vendéglőben kávét rendelt, mert sör még nem volt. Az asztaloknál néhányan bóbiskoltak. Mások a söntés fölötti nagy faliórát bámulták. Milyen lassan megy előre. Négy óra sem volt még. A telefonfülkében megkereste a kórház számát, de nem hívta fel, hanem kiment a térre. Itt nézett csak utána, hogy van-e nála tízpfenniges. Kettőt talált, a markába fogta, a többit meg visszacsúsztatta a farzsebébe. Max előlege. A drezdai utazás. Semmi sem lesz a bővített újratermelésből. Taxi érkezett, megállt az állomásnál. A vezető bent maradt a kocsiban, elővett egy könyvet, és olvasni kezdett. Christian sarkon fordult, és visszament a pályaudvarra. A kórházat tárcsázta, és a sebészeti műtőt kérte. Ha Barbara nincs szolgálatban, a szobáját kéri. Vagy inkább nem. Miért hívta fel egyáltalán? Ekkor meghallotta a hangját. — Hol vagy? — kérdi tüstént Barbara. A pályaudvaron. — Vegyek ki szabadságot? — Te kis tréfamester. — A téren van taxiállomás. Nyitva hagytam az ajtót. Már csak takarítunk. Ha nem jön közbe semmi, egy órán belül ott vagyok. Aludj egy kicsit. Bánatod van? Olyan a hangod. Christian a kórházhoz hajtatott. A portán a kapus folyóiratokat nézegetett, miközben Christian lehajolva elsurrant az ablak alatt. Barbara szobája az egyik szárnyépület első emeletén volt. Az ablakból egy tenyérnyi zöldre és a garázsok hátsó frontjára lehetett látni. Csend volt. Senki sem látta bemenni. És ha mégis, az nem érdekes. Úgy gondolta, nem lenne tisztességes dolog, ha Barbarát terhelné a maga bajával. Bármi mással nyugodtan. De effélével nem. Csak mert olyan ember, aki sokat elbír, és mindig kéznél van, ha szükség van rá. És sohasem azt nézi, hogy ővele mi lesz. De van egy határ, és azon túlmenni nem tisztességes dolog. Természetesen kérdezni fog. Észrevenni, hogy valami nincs rendjén, és tudni akarja, mi az. Beleütköztél valamibe? Mert mindig olyan szeleverdi módon veted bele magad mindenbe. És megint Bárbeinek kell a sebet gyógyítania. Négy testvére van, három nála fiatalabb. A tulajdon világfájdalmára nemigen jut ideje. Talán ezért ilyen szívós és ilyen szerény. Múlt februárban meghívta Christiant látogatóba a szüleihez: az anyja apró, erőteljes, energikus, örökké tevékeny asszony. Furdalja a lelkiismeret, ha este leül az asztalhoz egy fél pohárka borra. A figyelmes szemlélő megérzi, hogy természetes vidámsága háttérbe szorul ugyan, de elpusztíthatatlan. Majdnem nyolc esztendeig egyedül kellett vezetnie a kis gazdaságot, gondoskodnia két gyerekről, lóról, szarvasmarháról, legelőről és szántóról. Az apa negyvenkilencben jött meg a hadifogságból, és több gyereket akart. Meg is kapta, de Bärbel lett mellettük az anya, pedig csak tízéves volt, fejt és trágyát hordott, jól tanult az iskolában, és mondhatni, kész parasztlány volt. Később mégis itthagyott minket, ötvenhatban beléptünk a szövetkezetbe, és megint nehéz lett az élet, csak másféleképpen. Két éve túljutottunk a nehezén. Én a teheneknél vagyok, ő meg sertésgondozó. Na, mondj már te is valamit. A férj a poharát forgatta, és mosolyogva csak ennyit mondott: hallgatlak. Az asszony egy pillanatig úgy nézett rá, mintha a nagy fia volna, aztán így folytatta: „Karácsonykor hazacipekedik valami hatalmas, agyoncsomagolt és átkötözött ládával, és mert véletlenül észreveszem, azt mondja, a szomszédék televíziója, és neki kell eldugnia, nehogy a Trude előbb meglássa. Csakhogy becsapott ám. Az az elektromos varrógép volt, ott ni, én meg kivételesen bedőltem neki, mert sohasem tudott igazán becsapni. Mindig rájöttem. Most az egyszer nem.“ Két napig a lánya szemével fürkészte Christiant, és megpróbálta kitudni: miféle ember vagy? Mit nyújtasz neki? Vagy csak veszel tőle? Ha netán csirkefogó volnál, szívem mélyéről meg foglak vetni, mert ahhoz is van erőm. Később Barbara elmondta: „Anyám tudni akarta, hogy áll a kettőnk dolga. Azt hiszem szível téged.“ „És mit mondtál neki?“ „Hogy erről nem szoktunk beszélni.“ „És beérte ennyivel?“ „Nem volt vele elégedett. Azt mondja, különös ember vagyok. Hagyom magam kihasználni.“ Christian Barbara ágyán feküdt, öt óra múlt néhány perccel. Minden porcikája sajgóit a fáradtságtól, de elaludni nem tudott. Ezúttal igazán csupán önmagáért jött ide. Nem hozott mást, mint a dühét önmagával szemben, a vágyát, hogy vigaszra vagy biztatásra találjon, vagy elkábítsák. Lelke mélyén Barbara Is csak remél valamit. Ennyire önzetlen nem lehet senki emberfia. Ma viszont a legnagyobb csalás- lenne minden érintés. Zsibbadt, üres kézzel érkezett. Ezt akarta tudni Barbara édesanyja, mikor olyan vizslatva nézett rá. Feltápászkodott. Talált egy darab levélpapírt, és ráírta: „Jobb, ha elmegyek. Ne légy szomorú.“ Milyen lehet Barbara, mikor szomorú? Otthon még mindenki aludt. A pincében az apja egyetlen szenvedélye: palackozott cseh sör, amit anyja engedélyezett, mert mértékkel élt vele. Christian lábujjhegyen fölment a szobájába, és az ágyán ülve lassan megivott két nagy üveggel. Kora délután ébredt fel. Az anyja megcsókolta. ö megkérdezte, hogy tfelefonált-е valaki, és olyan kedvében volt, hogy azonnal botrányt csap, ha az anyja azt feleli, hogy egy „nőszemély“ kereste. Ezúttal azonban azt válaszolta: „Igen, egy hölgy.“ „Mit mondott?“ „Nem mondott semmit.“ „Valamit csak kellett mondania.“ „Hogy beszélhet-e veled.“ „És nem kérdezted, ki beszél?“ „Nem. Hiszen megmondhatta volna a nevét. Utóvégre úgy szokás, hogy az ember megmondja a nevét.“ Christian megpróbálta meggyőzni magát, hogy Susanne hívta fel, de nem hitt benne, és a lelke mélyén tudta, hogy csak Bärbel lehetett. Az ő szokása, hogy nem nevezi meg magát. (folytatjuk) KOVÁCS MAGDA A К I S F I Ü E S Rosszul aludtam az éjjel, pedig ahány tücsök csak van, mind ott hegedült az ablakom alatt. Lelkesen húzták a derék tücsöklegények, énekeltek a tücsöklányok, de hiába, az éjszakai zenevilág legjelesebbje, a békazenekar, pótolhatatlonnak bizonyult. A kiváló együttes ugyanis néhány napos külföldi körútra látogatott, a szomszéd falu jelentősebb mocsaraiba. Ott voltam, amikor útnak indult, együtt integettem a nádszálakkal utána nagy vidáman, amíg csak el nem tűnt a messzeségben. Nagy álmatlanságomban egyszer csak finom kopogtatásra lettem figyelmes. Először azt hittem, hogy valamelyik virágfejű manócska kocogtat ablakomon egy kis beszélgetésre. Ezek a kis manók olyan műveltek, hogy az emberek között egyszerűen nem találni hozzájuk hasonlókat. — Alta-balta —, suttogtam, ami manóul annyit jelent, hogy tessék belépni. Izgatottan vártam. Már fel is ültem, a hátam mögé párnát dugtam, hogy minél kényelmesebben essék a beszélgetés. De akkor olyasthi történt, amin nagyon elcsodálkoztam. Az történt, hogy nem történt semmi. Ejnye-bejnye — mondtam, ami emberül annyit jelent, hogy juj, de mérges vagyok, juj, mindjárt megeszek valakit. Mert mi tagadás, ezek a bolondos kis manók már nagyon sok borsot törtek az orrom alá. Na megállj manócska, — gondoltam — most az egyszer elkaplak és úgy, de úgy kiporolom csöppnyi nadrágodat, akármelyik vagy is, hogy olyan porzást még a csillagok sem láttak. Óvatosan kiléptem az ágyból, nesztelenül az ablakhoz osontam, aztán zsuppsz, egyetlen mozdulattal kitártam, és akkor nem akartam hinni saját terjedelmes méreteket öltő füleimnek, újra hallottam a kopogtatást. De honnan és mi az? Kínzott a kíváncsiság. Ez nem kopogtatás, ingattam a fejemet, inkább olyan, mintha egy újfajta ütögető hangszert próbálgatna valaki a közelben. Egész mélyen, hogy a nagy lábujjamnak Is csak a körmével érintettem a padlót, kihajoltam az ablakon. Ki is estem. De mivel sokak szerint alig van valámi a fejemben, így akár csak keljfeljancsi, még a levegőben megfordultam és a talpamra estem. Szemben a körtefánkkal. És amit ott láttam, annál érdekesebb látvány még soha senki szeme elé nem tárult. A csodálkozástól a szám is becsukódott egy pillanatra. Máskor ugyanis nyitva szoktam tartani. A körtefa alatt édesapám ült és a Göncölszekeret tartotta a térdén. Igenl A valóságos csillagszekeretl — Édesapám I — kiáltottam. — Psszt! — intett felém apám, ami egyrészt azt jelentette, hogy csendben legyek, másrészt pedig azt, hogy menjek oda hozzá. De csak a második kérését tudtam teljesíteni. Mert én akkor is beszélek, amikor senki sem kérdez. Mit, hol, hogyan, mikor és miért? - fészkelódtem mellette erősen veszélyeztetve a Göncölszekér épségét. — Vigyázz, mert ha lelököd, szétgurulnak a csillagok és a csillagok nagyon gyorsan gurulnak, utol nem éred őket, s olyan messzire, ahová még eddig ember nem jutott el. Az pedig nagyon-nagy baj lenne, ha egyszer a Göncölszekér összetörne. Miért? — Mert abban a pillanatban a többi csillag is elgurulna, s az éjszakák ismét sötétek lennének. Nézd, mutatott fel az égre, látod mennyire figyelnek a csillagok? ülj hát szépen te Is. A csillagok valóban mozdulatlanokjvoltak, tágra nyílt szemmel néztek le ránk. Megilletódötten elhallgattam hát én is, de csak egy pillanatra. — Édesapám! — kiáltottam rémülten a Göncölszekér csak hat csillagból áll. — Persze hogy hatból, mert a hetediket itt tartom a tenyeremben.
