Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-15 / 7. szám
$ О N V) г s £ * 41 £ r& s& c és gyerekek Irodalmi Színpad. A „Földédesanyám" esti előadása előtt az öltözőben kerestem fel Jancsó Adriennét, a versmondás kiemelkedő előadóművész egyéniségét. A nehéz veretű balladák világában él, mégis néhány humoros sztorit kértem tőle. — Nem csupán a komor balladaműsorokat szeretem, hanem azokat a kedves emlékű fellépéseket is, amikor a nézőteret gyerekek töltik meg... — mondta mosolyogva. — Nekem is van már három kisunokám, két kisfiú és egy kislány. A gyerekek jelentik a legőszintébb, leghálásabb és legkritikusabb közönséget. Gyakran jár szavalni az Országos Filharmónia gyermekkoncertjeire. — Történt, hogy egy kis Vas megyei községben léptem fel, hat-tíz éves kisiskolások előtt. Petőfi versét, az „Arany Lacinak“ címűt kezdtem mondani: „Laci te, hallod-e, jer ide, jer, ha mondom, rontom-bontom ...“ Idáig értem a versmondásban, amikor láttam, hogy az első sor egyik székéről felállt egy megszeppent, fehér sapkás, fehér csizmás kisfiú, s nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott a színpadra. Megállt előttem, s azt dünnyögte: „No, itt vagyok ..Most már neki adresszálva folytattam a sorokat: „Ülj meg itten az ölemben, de ne moccanj, mert különben meg talállak csípni, így ni!..Csodálkozva ült az ölemben, s biztosan máig sem megy a buksi fejébe: miért éppen őhozzá szólt az a hosszú vers? Másik sztorijának színhelye egy kis zalai falu volt. A naptár kora tavaszt mutatott, s a színes ruhákba öltözött gyereksereg olyan volt, mint egy mezei csokor. — Weöres Sándor egyik kedves gyerekversével kezdtem a műsoromat, amelynek első sora így hangzik: „Érkezik a vándorcirkusz..." A mondat végén a gyerekek háta mögé mutattam, a bejárati ajtó felé, s erre hirtelen valamennyien odafordultak, hátha tényleg közeledik a cirkusz... Közben én folytattam a sorokat: „Tarka bohóc vezeti, Füsti Pisti követi, hoznak elefántot...“ Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s „végszóra" beállított egy kis elkésett csapat: egy tarka pulóveres kisfiú, egy fekete hajú és fekete szemű kisfiú, és egy nagy darab, kövér kislány! A gyerekseregből kitört az édes kacagás: nini, a tarka bohóc, a Füsti Pisti, az elefánt ... Ilyen véletleneket csak az élet tud produkálni! S vajon Jancsó Adrienne melyik saját gyerekkori emlékét őrzi még ma is, háromszoros nagymama korában? — Amikor én kislány voltam, patak partján és vasúti töltés mellett laktunk. Ott kezdtem el gyűjteni a különféle, szép formájú, szép színű, különleges köveket. Ez az emlék azóta szenvedélyemmé vált. Még ma sem tudok ellenállni egy-egy szép kő varázsának: felveszem, hazaviszem, megtisztogatom... Tele van kövekkel a lakásom! Mindegyikhez fűződik valamilyen élményem, s ezek a „megkövesedett" emlékek életem mozaik-darabjai Ide figyeljenek ÉMBEREK! Még volt Idő az előadás kezdetéig. Lassan sétáltunk Alfonzóval a Révay utcában, az újjávarázsolt ée megfiatalodott Vidám Színpad bejárata felé. A népszerűségről beszélgettünk. — A hírnév jó dolog — mondta —, de nem szabad elfelejtkezni arról sem, menynyi kemény munka, sok gyakorlás és fejtörés van amögött, bogy az embert mindenki felismeri az utcán... E pillanatban fiatal nő lépett elénk: — Két eladó jegyem van ma estére ... Puff neki!... Alfonzé hatalmasat nevetett, s már mondta is az első „népszerűségsztorit“ : — „Alfonzó“ a művésznevem, valójában Markos Józsefnek hívnak ... Egy ízben új nő került a televízió portáján arra a posztra, ahol a belépőket állítják ki. „Jónapot kívánok! Alfonzó vagyok...“ mondtam neki. Szigorúan rámnézett, s megkérdezte: „Neve?“ Ha neki így jobb: „Markos József vagyok...“ Beírta, s aztán újra hozzám fordult: „Foglalkozása?“... Méregbe gurultam, s azt feleltem: „Kárpitos vagyok, nem ismer meg? Sürgősen várnak rám a kettes stúdióban. Rekamiékat kell javítani!“ „Na látja, miért nem kezdte rögtön ezzel?“ — felelte, s megnyugodva átnyújtotta a papírt. Eredeti szakmája: autószerelő. 1930-ban Párizsban szabadult, a Renault-gyárban. Két év múlva — artistaként — Szófiában kezdte művészpályáját, s bejárta a nagyvilágot. 1945 óta dolgozik színészként, s 1952-től a Vidám Színpad tagja. Világjáró útja során megtanult angolul, franciául, olaszul, németül, beszél egy kicsit oroszul és arabul is. — Egy tévé-filmben rendőrt alakítottam. Hajnalban, a Nagykörúton volt a forgatás. Én a sarkon álltam, hófehér egyenruhában ... Hirtelen külföldi kocsikaraván fordult be, s az első autó lestoppolt mellettem. Amerikaiak voltak, s útbaigazítást kértek a „rendőrtől“. Szalutáltam, s angolul elmagyaráztam nekik az útirányt... Közben már odajött a hátrább levő olasz és francia kocsi vezetője is, s azok is kérdeztek valamit. Mindegyiknek a saját anyanyelvén válaszoltam ... Otthon biztosan elmondták, hogy Budapesten minden rendőr négyöt nyelven beszél! — Hol gyökerezik komikust pályája? — Hát, ide figyeljenek emberek, ennek is története van... 1936-ban Kairóban cirkuszi premierre készültünk, amelyen a partneremmel egy akrobatikus emelőszámot mutattunk be. A délelőtti próbák szünetében nagyon összebarátkoztam a főnök csodálatosan szép farkaskutyájával, „aki“ ettől kezdve állandóan a nyomomban volt. Elérkezett a premier estje, ránk került a sor, s kiléptünk a színpadra. Alig kezdtük el a számot, a nézőtér felől harsány röhej hallatszott. Megrémültem: ml történhetett? A kutya utánunk jött, s folytatni akarta a délelőtti mókáz&st... Kegyetlen perceket éltem át, hiszen alig tudtam „kicselezni" az állandóan rám ugráló, dörgölődző, kedvesen játékos állatot, akinek fogalma sem volt arról, hogy milyen galibát okozott! Óriási volt a siker, hiszen a közönség azt hitte, hogy a kutya is hozzátartozik a számhoz. Én pedig ott döbbentem rá először, hogy milyen egyszerű eszközökkel meg lehet nevettetni az embereket! (somos) Foto: Jelinek György
