Nő, 1971 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1971-02-08 / 6. szám
•< > о < Z ЗЕ N Ö О LL. шят-Alig két hete, hogy elváltam a feleségemtől. ö üdülni ment, én pedig hazajöttem a szülőfalumba. Bevallom, nem tudom élvezni a pihenést. Fel-felriadok álmomból úgy éjfél felé, és kínzó gondolatok között vergődöm reggelig. S ez így megy éjszakáról éjszakára. A nappalok gyorsabban múlnak valamivel, de a délutáni órák mintha kétszeres gravitáció terhe alatt sántikálnának. Ma beborult az ég, maradék kedvem is elhagyott. Lassan eleredt az eső, furcsa, idegen gondolatok kerítettek hatalmukba. Többek között, hogy a halak jegyében születtem és nem árt, hogyha kicsit kiáztatom fájdalmamat, fgy is lettl Mindenki menekült az eső elől, sietős léptekkel haladtak el mellettem, nem álltak meg beszélgetni velem, mint máskor, csak a köszönésemet fogadták, és nem érdekelték őket gondolataim. Mind jobban és jobban fénylett a szőlőkön keresztül vezető út. Ide-oda csúszkáltam, úgy éreztem, valami nagy folyó felett lépkedek egy keskeny pallón. Jó helyen járok, biztattam magam. Ezen a füvön hevertem gyermekkoromban. Leültem, s megpróbáltam eligazodni lelkiállapotomon. Szürkült a láthatár s az eső már legény lett a talpán. Hisz a halak jegyében születtemI Ezt sugdostam magamban, s a szakállam csatornaszerűen vezette a puha esővizet a cipőm orrára. Megpróbáltam a válásra gondolni. Még bele sem éltem magam, amikor hirtelen különös hang vált ki az eső zajából. Megdöbbentett, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elhagyta magát, de nyomban jött a második nyöszörgés. Nem habozhatsz halacska! A jobb lábammal léptem utoljára és most mind a kettőt földhöz szögeztem. Valami menekül belőlem. Talán a lélek? Nincs feleleti Becsukom a szemem, s így vakon folytatom az utamat. Nem bírom, leülök a fűbe, hisz úgyis mindegy. Újra hallom a nyöszörgő hangotI Nem értem honnan eredhet, de az bizonyos, hogy nagyon szenved. Nő vagy férfi? Még nem tudom. □lök a fűszálak között és feszülten várom a folytatást. Mór teljesen átáztam, minden porcikóm vizes. Feltámad a szól, de nem játszhat fejbőrömre tapadt hajammal. Már nem bírom! Idegesít az is, hogy semmit sem hallok az eső zajától. Most aztán elég! Magamra förmedek, de továbbra is mozdulatlan maradok. Próbálom magam biztatni. Lassan, óvatosan menni kezdek. Bal, jobb, bal... Eső, szél, eső ... És jönnek felém a hangok a bokrok mögül. Sírni kezd. Sírni én is tudnék, a halaknak gyönge szívük van. A hang lassan fájdalmas női sírássá erősödik. Mit tegyek, döbbenek meg. Éjfél felé jár. Senki nem keres, lábam nyomát elmosta az eső. Talán csak álmodok, gondolom. De nem. Egyszerre a nevem hallom: RÓBERTül Megmozdul, s lassan kúszni kezd felém. Bal kezem hozzáér. Megvonaglik érintésemtől. Istenem, egy nő! ösztcnszerűen, utolsó erőfeszítésemmel, megpróbálok segíteni rajta. Sokáig tartom, amíg talpra állítom, alig van benne élet. Hátamra veszem, mint egy zsákot. Gondolataim rég elhagytak, már csak arra ügyelek, hogy remegő lépteim alól ki ne fusson az átázott föld. Bal, jobb, bal, jobb ... Ugat a Bodri. Otthon vagyok. S most, mint egy felgyorsított filmen, peregnek a képek. Apám ajtót nyit. Belépek terhemmel a konyhába. Lassan a földre engedem. Rábámulok. S akkor a lámpa gyönge fénye alatt elindul velem a szoba. Belémhasít a felismerés, amely egész idő alatt ott lappangott bennem. Karjához kaptam, de már nem volt erőm szólni. Végigestem a földön, magammal rántva a feleségemet is. Könözsi István get! Elmegyünk. Táncolni akarok veled ... sokat... rengete-Sokat fogunk táncolni, rengeteget A dolgozószoba ablakai világosak. Szabóné dolgozik. Mikor meghallja az autó brummogását, lesiet az udvarra. Nyomban látja, hogy mi a helyzet. — Csókolom, Júlia néni! — mondja a lány alig forgó nyelvvel. — Tetszik látni, milyen részeg vagyok? — Látom, Andrea. — Az első fizetésemre ittunk áldomást, tetszik tudni: az első fizetésemre... Dolgozó ember vagyok. — Tudom, Andrea, s most már feküdj le, majd segítek. — Olyan jó hozzám a Júlia néni, olyan jó. motyogja, s nemsokára elalszik. — Sokat kockáztatsz, Gábor — mondja az asszony csendesen. — Nem lesz ennek jó vége. Minek nem lesz jó vége? — támad a férfi. — Semminek... Feküdj le, részeg vagy, alig állsz a lábadon ... Egész jó utakra irányítod a kis... kolléganődet... Szégyellhetnéd magad! — Jó, majd megpróbálom, talán menni fog. Szombaton este hármasban ülnek a halászcsárdában. Disznótoros vacsorát esznek és hárslevelűt isznak rá. Kinn ülnek a teraszon, ott nincs olyan meleg. A cigányzenekar édesbús nótákat játszik, egyre többen énekelnek már. Egyik-másik vendég belead apait, anyait. Talán valamikor a templomi zsoltárokat énekelték hasonló áhítattal. Szabóné tőle szokatlan jókedvre hangolódik. Dúdolgat, s mikor csárdásra zendítenek a cigányok, lábával veri a ritmust. Cseveg-csacsog, mint egy tizenhat éves csitri lány, s kacag nagyokat csengőn, jóízűen. Szabó Gábor hüledezik: valódi a jókedve, vagy csak megjátssza magát? ... Érthetetlen és hihetetlen: mintha fonákjára fordult volna benne minden. A férfi koccint. — Jaj, köszönöm, nem kérek már — mentegetőzik Andrea. — Ég az arcom és szédülök. A végén újra lerészegedem... — Pirosán virít az arca, ragyog a szeme, s csücsörítve iszik: ne tartsák mohónak, féktelennek. Nem tagadja, ízlik az ital: édeskés is, fagyar is, tüzes is, ég tőle a füle hegye, s határtalan jókedv markolássza a szíve táját. Nézi az előtte ülő férfit: a horgászatra, az ízletes halpaprikásra, s a nagy fürdésekre gondol ... és arra az utolsó éjszakára ... Szinte elégett a karjában... Jó lenne vele táncolni, hozzásimulni, pillangóként röpködni a karján. —- Nem kérsz fel táncolni. Gábor bácsi? Ugye megengeded, Júlia néni? Egy pillanatig elfelhősödik az asszony arca, hőhullám szalad rajta végig. Talán csak Szabó Gábor veszi rajta észre. — Menjetek csak, hiszen olyan jól húzzák! — mondja, s kedvesen néz a férjére, s valahol a lelke mélyén azt várja, hogy férje ülve marad, elnéző mosollyal visszautasítja a lányt, de a férfi megmozdul, feláll, ránéz, s megy. Menjetek csak, táncoljatok — keseredik az asszonyban a gondolat, menjetek csak! És Andreáék felszabadultan táncolnak! Mozdulatukban, léptükben, a tartásukban és a szemükben foghatatlan megértés, összhang játszik. Ujjuk összefonódik — két marok parázs. — Mire gondolsz most, Andrea? — Semmire. — Nem igaz. — Boldog vagyok. — Miért vagy boldog? — Nem tudom. — Azt tudnod kell! — Miért kellene tudnom? ... Hány éves vagy, Gábor? ■ Fontos az? — Nem fontos. — Negyvenhét. — Én huszonegy — mondja a lány és felnevet, s még közelebb húzódik a férfihez, egészen hozzásimul. Miért nevetsz? Csak úgy... Szeretnék az arcodba csókolni, Andrea. ■ Csókolj. Nem lehet... Júlia figyel... minden mozdulatunkat figyeli — mondja Szabó Gábor, s ahogy a felesége előtt táncolnak el, kissé távolabb tartja magától a lányt. — Gyerünk az épület mögé! — szól a lány. Majd azt mondom, rosszul lettem ... hánytam . kitalálok valamit... Tíz perc múlva visszaülnek az asztalhoz. Andrea a fejét támasztja, másik kezével a gyomrát fogja. — Rosszul lettem, Júlia néni — mondja keserves arcot vágva. — Talán a zsíros hús, vagy a bor ártott meg ... Hánytam ... — Tényleg zsíros volt a hús — mondja az aszszony, s fürkészi a lány arcát. Aki hány, annak sápadt az arca, törtfényű a szeme, gondolja, ennek meg a vére akar kiszökni. Gáborra néz. — Hozzál egy üveg szódát, talán segít, helyre hozza a gyomrát. — Csak a hangulatot rontom, kár volt eljönnöm — mondja Andrea. — Rettenetesen szégyellem magam... Éjféltájt behúzódnak a terembe, kinn a teraszon hűvösöfWc és nyirkos a levegő. Harmat száll. Akkor vetődik oda Seres Attila. Körülnéz, nyomban megpillantja Szabóékat, hozzájuk megy. — Kellemes szórakozást! — mondja nyájasan, s megmutatja mind a harminckét fogát. — Nem zavarok? — Nem... egyáltalán — mondja Szabó Gábor. — Ha megengeditek, leülök néhány percre, nem leszek sokáig ...? — Tessék, foglalj helyet! — mutat a székre Szabó Gábor, magában a pokol fenekére kívánja Cigányt, -r Tölthetek? ... El is felejtettem, te csak a konyakot vedeled... — Konyakot rendel, koccintanak, isznak, kivéve Andreát. — Te miért nem iszol? — kérdi Cigány a lánytól. — Sajnos nem ihatom, megtiltotta az orvos — feleli a lány félrebillent fejjel, s naív, butácska arcot vág. ■ Egy icipicit tán csak szabad? — Egy icipicit sem szabad, különben meghalok — mondja Andrea nyafogva, felakadt szemmel, mintha máris haldokolna. (Folytatjuk)
